A munkavállalók és a munkáltatók között mind gyakrabban felszínre kerülő kérdés a bér. Nem azért, mintha folyamatosan lenne sztrájkkal kísért követeléshullám – bár napjainkban erre is bőven van példa –, hanem mert az egyik oldalon szisztematikussá váltak a költség- és bérmegtakarítási törekvésekkel kísért átszervezések, fiatalítások, munkahely-átminősítések, üzembezárások. Az okok között pedig visszatérő elem a munkaerő drágasága. A másik oldalon kevesebb eszköz áll rendelkezésre, és kevesek szabhatják meg az "árukat", s bár év elején mindenütt zajlanak a bértárgyalások, ezekből gyakran csak a kollektív fellépések híre jut el a közvéleményhez.
A vállalkozások költségei között az egyik legjelentősebb rész a munkabér és főként az utána fizetendő adók, járulékok, ezért érthető, ha az érdeklődés középpontjában ez a tétel van. A statisztikák szerint az utóbbi időben a régióban a miénk volt a leggyorsabb bérfelzárkóztatási folyamat, de a szakszervezetek szerint a gazdaság teljesítménye és a termelékenység alapján ennél is jobban közelíthettek volna a bérek az uniós átlaghoz. A munkavállalói követelésekre adott elutasító válaszok legtöbbször a közterhek magas voltára, illetve növekedésére hivatkoznak. A vállalkozásoknak e tekintetben igazuk van, még ha ez nem is vigasz a dolgozóknak. Az ötven százaléknál kevesebb nettó bér azt mutatja, hogy hazai viszonylatban sokba kerül a munkaerő, a magasnak tűnő keresetből mégis keveset kap kézhez a munkás. Azt is mondhatnánk, e ponttól kezdve a gond túlnőtt a munkahelyen, társadalmivá vált.
Hogyan lehet az évek óta meglévő csapdahelyzetből kilábalni? Az idén tovább rosszabbodhatnak a bérállapotok, hiszen a bérnövekedés ellenére úgy tűnik, hogy legfeljebb szinten maradnak a keresetek, de vásárlóértékük az elvonások növekedése miatt csökken. Az állami kiadások miatti adószükséglet nem csökken, tehát a szélesebb vetítési alap jelenthet egyfajta megoldást, azaz többeknek kellene dolgozni. A bevételek előteremtéséhez kevés, ha jó esetben csak a munkaképes korúak 57-58 százaléka dolgozik és adózik. Ehhez az elhatározáson és ígéreteken túl beruházások, (tartós) munkahelyek szükségesek, és mindenekelőtt takarékosság az állami kiadásokban. Mindezt a korábbiaknál átgondoltabb és hatékonyabb módszerekkel kellene elérni, mert eddig sem a Széchenyi-programok, sem az uniós források nem javítottak érdemben a foglalkoztatottság szintjén. Márpedig még egyszer ennyi pénz nemigen áll majd rendelkezésre.
