Az új rendszer a tisztességes verseny alapja lehet
Az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetsége (ÉVOSZ) tavaszi közgyűlésének is az ágazati kollektív szerződés, illetve a bértarifa volt az egyik fő témája. Megalkotásukat a munkaadói érdekképviselet régóta szorgalmazza; kezdeményezéseiknek évtizedes múltja van. A mértékadó szakszervezetekkel már 1995 októberében állásfoglalásban rögzítették a feketemunka elleni együttes fellépés szükségességét, s konkrét javaslatokat is összeállítottak a kormányzatnak. Abból a felismerésből indultak ki, hogy az erősödő és nem mindig etikus eszközökkel zajló piaci versenyben az egyenlő esélyt csak egyenlő feltételekkel lehet szavatolni. A partnerek a részletek tisztázására 1996-ban egyeztetéseket folytattak, majd a kemény szakértői tárgyalások után egyfajta megállapodástervezetet vetettek papírra, s később bértarifa-táblázatot is elkészítettek. A próbálkozások sora azonban – véleményük szerint – a kormányzati közöny miatt "hamvába holt"; a tárgyalások végül teljesen abbamaradtak.
Piaci keresetek
Az ügy az érdekegyeztetés új formájának megteremtését követően mozdult el a holtpontról: az építőipari ágazati párbeszédbizottság rövid távú programjába iktatta a megállapodások kidolgozását. Csorvásy József, a bizottság munkavállalói oldalát képviselő társelnöke, az Építő-, Fa- és Építőanyag-ipari Dolgozók Szakszervezetei Szövetségének elnöke szerint eredményes munka kezdődött, ami oda vezetett, hogy az idén májusban nyolc építőipari szakmai szervezet megállapodást írt alá, amit a kormányzat nevében a regionális fejlesztésért és felzárkóztatásért felelős tárca nélküli miniszter is ellenjegyzett. Adokumentumban tizennyolc pontban foglalták össze a tennivalókat, és végrehajtási határidőket is megjelöltek.
Pallay Tibor, az ÉVOSZ alelnöke, a BETONÚT Szolgáltató és Építő Rt. ügyvezető igazgatója szerint különösen értékesnek ítélhető a dokumentumon szereplő kormányzati szintű aláírás, mert bár a munkaadói és munkavállalói oldal megegyezése az alapvető, de az önmagában mégis csak egy kétoldalú megállapodás. Miniszteri jog és lehetőség viszont a kollektív szerződés egész ágazatra történő kiterjesztése, illetve kötelezővé tétele minden építőipari vállalkozásra, ez a kezdeményezés tehát így éri el igazi célját.
Ágazati kollektív szerződés nélkül nem létezik ágazati bértarifa sem – hangoztatja a szakember –, és ez kompromiszszumok eredménye. A tarifarendszer a kialakult piaci fizetéseket figyelembe véve határozza meg a különböző foglalkozási csoportonként kötelezően fizetendő legkisebb összegeket. Felső határát nem jelöli meg, azt a munkáltatókra bízza. Fontos ezt tisztázni, mert sok a félreértés, és emiatt az új rendszert elég sokan fogadják fenntartásokkal.
Nőhetnek a bérköltségek
Gyakran hallani például, hogy a bértarifa a munkáltatók gazdasági érdekei ellen hat, mert kötelezően megemeli az általuk adandó béreket, s növeli a költségeiket.
Csakhogy a cégek a jó ácsokat eddig sem az 57 ezer forintos minimálbérért és nem is havi 80 ezer forintért foglalkoztatták, legfeljebb – megtakarítandó a járulékos költségeket – papíron szerepeltettek ekkora összegeket. A tényleges, a munkavállalóknak fizetendő javadalmak a tarifarendszer miatt várhatóan a jövőben sem fognak lényegesen emelkedni, kétségtelen viszont, hogy a szürkegazdaság kifehéredése révén a járulékokkal megnőhetnek a bérköltségek.
A szilárd pénzügyi alapokon nyugvó nagy építőipari cégeket kevésbé érintik a szigorítások, körükben eddig sem volt jellemző a szürke- vagy a feketefoglalkoztatás. Más a helyzet egyes kis- és középvállalkozásokkal. Igazi piaci verseny viszont mindaddig nem lesz, amíg eltérő feltételekkel működnek a vállalkozók, s a becsületesen fizetők bérköltségei jóval magasabbak a zsebbe fizetőkénél.
Azoknak a kisebb szervezeteknek sem kell azonban törvényszerűen tönkremenniük, amelyeknek a legjobb szándék ellenére is gondot jelent a tarifa szerinti bérek megfizetése. Nyilvánvalóan némiképp megemelik az építési áraikat az országos kiterjesztés következtében; ezzel számolni kell.
Közös érdek
Általános vélemény az építőiparban, s Pallay Tibor is így látja: képtelenség, hogy ma Magyarországon 93 ezer vállalkozás próbál megélni a piacon, szemben például Ausztriával, ahol 8 ezret tartanak nyilván. És a tetejébe mindössze 30 mondhatja el magáról, hogy kétszázötven főnél több munkavállalót foglalkoztat.
Ennyi kis építő szervezetet a gazdaság a jövőben szinte bizonyosan nem tud eltartani, a remélt gazdasági fellendülés ellenére sem. Nehézségeik nem kizárólag a bérköltségek miatt lesznek, bár vitathatatlan, hogy ez sem elhanyagolható, viszont az integrálódásuk irányába hat. Számosan már ma is a nagyobb cégek árnyékában dolgoznak, és a folyamat felgyorsulása várható.
Példaként az ügyvezető igazgató saját társaságát említi meg. A zömmel autópálya-építéssel foglalkozó Betonút Rt. sem szívesen alkalmaz alvállalkozóként úgynevezett "egy teherautós" cégeket. Ott, ahol naponta mintegy négyszáz gépjármű hozza-viszi a kitermelt földet, a különböző anyagokat, költséges és szinte megoldhatatlan adminisztrációval járna a sok kicsi szervezet foglalkoztatása. De a magasépítők sem igen kötnek szerződést egyetlen vízvezeték-szerelővel, legalább tíz-tizenöt fős kisvállalkozások kellenek ahhoz, hogy rájuk lehessen bízni egy-egy komolyabb épület munkálatait.
Az ÉVOSZ-ban úgy vélik: az ágazati kollektív szerződés és a bértarifarendszer egyaránt szolgálja a munkaadók és a munkavállalók érdekeit. Átlátható viszonyok teremtődnek, a munkabiztonság hosszabb távra szavatolható. Mindkét oldal számára megnyugtató az érdekképviseletek működésének, a munkaviszonnyal kapcsolatos kérdéseknek a rögzítése, a munkakörök, a munkaidő, a pihenőidő vagy a béren kívüli juttatások "szakmaspecifikus" értelmezése. A megállapodások révén rendezni lehet olyan problémákat is, amelyeket a Munka Törvénykönyve módosításai rendre képtelenek megoldani, ilyen például az idénymunkarend, amely az építőipar régi, neuralgikus kérdése.
Igény a szakmunkásokra
Pallay Tibor el tudja képzelni, hogy egy-egy szakterület, vállalkozás kiéleződő gazdasági, pénzügyi gondjai miatt a munkavállalók a munkahelyek megtartása érdekében átmenetileg lemondanak a bértarifa kínálta előnyökről, de Magyarországon az elkövetkező tíz-tizenöt évben az építőipar várhatóan nem a "döglődő" iparágak közé fog tartozni. Ha csak a fele valósul meg annak, amit például a második Nemzeti Fejlesztési Terv tartalmaz, már az is jelentős – a jelenleginek akár többszörösét kitevő – építőipari keresletet kelt.
Az ágazati párbeszédbizottságban felmérték a szakmunkásképzés helyzetét, és kiderült például, hogy a Nemzeti Fejlesztési Terv megvalósításához 2010 körül mintegy 200 ezer új szakmunkásra lesz szükség. Nem várható tehát, hogy túlkínálat áll majd elő a szakmunkások piacán, és az lenyomja a béreket. Az ellenkezőjére készülhetnek fel.
Ezzel együtt az ágazati kollektív szerződés és a bértarifa nem csodaszer, de mivel az utóbbi tizenöt évben vajmi keveset lehetett elérni az építőipari munkapiaci viszonyok rendezésében, a megállapodás akár mérföldkő is lehet. A folyamatok kifehérítése azonban csak akkor hozza meg a várt eredményt, ha a többi meghatározó ágazatban is születik hasonló megegyezés.
Mindenesetre az üdvözlendő, hogy van ágazati kollektív szerződés és bértarifarendszer a sütőiparban, a villamosenergia-iparban, hogy az építőanyag-iparosok is megtették az első lépéseket s a bútoriparosok is dolgoznak egyfajta megállapodástervezeten, illetve megtörténik a megállapodás szentesítése és országos kiterjesztése az építőiparban. Hasonló lépéseket kellene azonban tenni másutt is, például a gépiparban vagy a híradás-technikai szektorban.
Felső határ nélkül
Szakmai körökben jó példaként a sütőipari szakágazati kollektív szerződést és a hozzá mellékletként csatolt, a minimális alapbéreket tartalmazó tarifatáblázatot emlegetik. Joggal. Az országban elsőként hozták létre és a kezdetektől kedvezőek a tapasztalatok.
Sóki Gyula, a Sütőipari Dolgozók Szakszervezetének tiszteletbeli elnöke "alapítóként" hitelesíti a szerződést, azonban nem kevésbé elkötelezettje az ügynek a mai elnök, Dékán Jenő sem. Emlékeztetnek rá, hogy az első megállapodást még 1991-ben 37 sütőipari vállalat gazdasági és szakszervezeti vezetője írta alá. Arra később adódott mód, hogy tagjaik nevében munkavállalói és munkaadói szervezetek kössék meg a szerződést, s még később, 1995-ben, hogy érvényét miniszteri rendelet terjessze ki az egész ágazatra.
Azzal a kezdetektől mindenki egyetértett, hogy valamiképpen rendet kellene teremteni a sütőiparban, hogy a pékségek megközelítően azonos eséllyel vehessenek részt a piaci versenyben, a hogyanról azonban megoszlottak a vélemények. Még frissen éltek ugyanis az emlékezetben a korábbi évtizedek központi bérrendszerei, amelyek sem a munkavállalóknak, sem a vállalatoknak nem voltak jók.
Az egyik szabályozás szerint például -a bérpolitika kialakítása során – a vállalati vezetők nem léphettek át meghatározott bérszínvonalat, de ha mégis meg szerették volna egy jó pék munkáját fizetni, kiskapuk keresésére, "vattaemberek" felvételére kényszerültek. Egy másik szabályozásnál a "bértömeg" kötötte meg a vezetők kezét. Ezzel szemben az ágazati bértarifarendszer egyik nagy erénye, hogy felfelé nyitott.
A sütőiparban szerencsére viszonylag jól sikerült "leverni a karókat", többé-kevésbé reálisan meghatározni a munkaköröket, illetve egy vezető sütő szakmunkás, betanított sütőmunkás, lisztes, ládázó, dagasztó vagy kemencemunkás tevékenységének minimálbérét. Azután már évről évre ennek "karbantartására" kellett figyelni. A tarifáknak ugyanis – figyelmeztetnek a szakszervezeti vezetők – követniük kell az inflációt, a piaci változásokat, és figyelembe kell venniük az Országos Érdekegyeztető Tanács keresetekre vonatkozó ajánlásait is.
Zsebből zsebbe
A pékek azonban a munkakörök és a minimálbérek meghatározásánál továbbléptek, ugyanis kötelezően megállapították, hogy adott technológiai feltételeknél, illetve a kisvállalkozásoknál a foglalkoztatottakat milyen bértarifába kell besorolni. A pótlékok körében is megpróbáltak rendet teremteni. Egészében egy olyan rendszert állítottak fel, amelyet ha minden vállalkozó vagy vállalat betartana, a termékek árában megközelítően azonos mértékben jelennének meg a reális bérköltségek, és ebből a szempontból azonos feltételekkel vehetnének részt a pékségek a piacon.
A szakszervezetnél tisztában vannak azzal, hogy léteznek pékségek, ahol bértarifa ide vagy oda, a főnökök zsebből zsebbe fizetnek alkalmazottaiknak. Ez végső soron a munkavállalók kárára történik, és az extraprofit nem az innovációt, illetve a termékek minőségének javítását szolgálja. Kétségtelen, hogy többen a költségek leszorításának ezzel a módjával a kenyér, a zsemle árát próbálják kordában tartani, versenyben maradni a piacon, csakhogy ezzel hátrányba hozzák becsületes társaikat.
Bár az ágazati kollektív szerződés kiterjesztése hosszú küzdelem eredménye, a sütőiparosok minden céljukat mégsem érték el vele – és ezzel teljes mértékben egyetért Werli József, a Magyar Pékszövetség szakmai titkára is. Akiterjesztés ugyanis a miniszteri rendelet szerint csak azokra a vállalkozásokra terjed ki, amelyek főtevékenységként végzik munkájukat, de például a gabonás cégeknél vagy a kereskedelmi láncok keretében működő pékségekre nem. Márpedig ezzel csorbát szenved a piaci versenyegyenlőség elve, hiszen ezek és különösen a kereskedelmi láncok munka- és bérezési feltételei nem azonosak az önálló sütőipari üzemekével. Költségeik között is nagy az eltérés, a nagy mennyiség miatt olcsóbban tudják például beszerezni a lisztet, és aránytalanul olcsóbban tudják kínálni a termékeiket.
A munkavállalói és a munkaadói érdekképviselet vezetői nem vitatják, hogy az egyenlőtlen versenyfeltételeket a piacgazdaságban mindenekelőtt az érdekeltség megteremtésével lehetne felszámolni, de meggyőződésük szerint ehhez a megfelelő jogszabályi keretek nélkülözhetetlenek. Az ágazati kollektív szerződés és a bértarifa országos kiterjesztésére vonatkozó törvényi bekezdéseket például úgy kellene átalakítani, hogy azok ne a fő-, hanem magára a tevékenységre vonatkozzanak. Skandináviában, Franciaországban megtették ezt, miért ne lehetne ezt a gyakorlatot követni? Ehhez persze azt is lehetővé kellene tenni, hogy indokolt esetben a nagy munkahelyeken ne csak egy, hanem akár több kollektív szerződés is megköttethessék.
