Precedensértékű ítélet
Az ítéletig bízni lehetett abban, hogy a munkaidő szervezésének egyes kérdéseit szabályozó 2003/88/EK irányelv felülvizsgálata és az ügyeleti időt elismerő módosítása előbb fejeződik be, mint hogy Magyarország "belebukik" egy bírósági döntésbe, amely felülírja a magyar jog elsődlegesen pénz- és szakképzettszemélyzet-függő szabályát. Mert utánaszámolt-e bárki is, mibe és mennyivel több orvosba és ápolóba kerül majd az éjszakai ügyelet harmadik műszakként történő eltöltése?! Mindez nem jogi kérdés, sokkal több annál. Abukást egy újabb, a magyar bíróság által kezdeményezett és ún. előzetes döntéshozatali eljárásban meghozott európai bírósági ítélet következtében képzelhettük el, fantáziánkra azonban rácáfolt a valóság egy hazai elsőfokú ítélet formájában. Nem tisztünk eldönteni, hogy már Veszprémben kellett-e – illetve egyáltalán lehetett-e – a hatályos magyar jog helyett az Európai Bíróság ítéletei alapján határozni. Vagy inkább Luxembourgba kellett volna menni? Dilemmák helyett ismerkedjünk meg az ítélet indokolásának alapvetéseivel.
A bíróság a jog fennállása tekintetében közbenső ítélettel döntött, megalapozottnak találva a felperes keresetét a jogalap tekintetében. Így munkaidőnek minősítette a felperes orvos ügyeleti idejének teljes tartamát. A felperesi keresetlevél tartalma alapján abban a kérdésben kell állást foglalni, hogy az ügyeletben eltöltött idő munkaidőnek számít-e. Abban az esetben ugyanis, ha az ügyelet teljes időtartama beszámítandó a munkaidőbe, akkor az mind a maximális munkaidő meghatározására, mind a munkaidő-beosztásra kihat, és a Munka Törvénykönyve (Mt.) 147. §-a alapján díjfizetési kötelezettséggel jár.
Európai irányelv – európai ítélet
Az EU Tanácsának 93/104/EK irányelve 2. cikkének 1. pontja szerint munkaidő az az időtartam, amely alatt a munkavállaló dolgozik, a munkaadó rendelkezésére áll, és tevékenységét vagy feladatát végzi a nemzeti jogszabályoknak és/vagy gyakorlatnak megfelelően. A 2. cikk 2. pontja szerint pihenőidő az az időtartam, amely nem minősül munkaidőnek. Az irányelv a minimális biztonsági és egészségvédelmi követelményeket állapítja meg a munkaidő megszervezésére tekintettel. Az Európai Bíróság C-303/98. (Simap) és a C-151/02. sz. (Jaeger) ítéletében kifejtett jogértelmezése szerint pihenőidőn a munkaidő-fogalom ellentétét kell érteni, tekintve hogy a két fogalom kölcsönösen kizárja egymást. Mindkét ítélet tényállásában az orvosok által ellátott ügyeletet az egészségügyi intézményben való fizikai jelenlét jellemzi, ellentétben azzal az esettel, amikor a munkavállalók nincsenek arra kötelezve, hogy az egészségügyi intézményben jelen legyenek, a folyamatos elérhetőségüket kell biztosítani. A bíróság jelen ügyben megállapította, hogy a felperes – az Európai Bíróság C-303/98. és C-151/02. számú ítéletek tényállásaival megegyezően – az egészségügyi intézményben való fizikai jelenléten alapuló ügyeletet teljesített. Az Európai Bíróság C-151/02. sz. ítéletében leszögezte, hogy a munkaidő és a pihenőidő 93/104. irányelv értelmében vett fogalmát nem lehet a különböző tagállami szabályozások előírásainak megfelelően értelmezni, ezek közösségi jogi fogalmak, amelyeket objektív sajátosságuk alapján lehet meghatározni az irányelv rendszerével és céljával összefüggésben, mivel csak egy ilyen független értelmezés biztosíthatja az említett irányelv teljes hatályosulását, valamint a fogalmak egységes alkalmazását valamennyi tagállamban.
A nemzeti és a közösségi jog viszonya
A bíróság az ítélete indokolásában megjegyzi, hogy az irányelvek mint közösségi jogforrások azt a kötelezettséget róják a tagállamokra, hogy az azokban foglalt határidő alatt az irányelv céljának és tartalmának megfelelő belső szabályozást alakítsanak ki. A magyar bíróság szerint az Európai Bíróság által kidolgozott közvetett hatály elve a tagállami bírót arra kötelezi, hogy a belső jogot a közösségi jog tartalmának megfelelően értelmezze – a közösségi jog elsőbbségének elvével párhuzamosan. A harmonizáció teljes elmaradása esetén sem hagyhatók figyelmen kívül az irányelv rendelkezései. A bíróság ezért hivatalból vizsgálta az ügyben, hogy a magyar jogi szabályozás a 93/104. irányelvvel összeegyeztethető-e. A bíróság elvi éllel állapította meg: a közösségi jog a nemzeti joggal szemben elsőbbséget élvez, és a nemzeti bíróság a közösségi joggal ellentétes nemzeti jogszabályt nem alkalmazhatja.
Munkaidő, rendkívüli munkavégzés, ügyeletek
Az Mt. 117. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerint a munkaidő a munkavégzésre előírt idő kezdetétől annak befejezéséig tartó időtartam, amibe be kell számítani a munkavégzéshez kapcsolódó előkészítő és befejező tevékenység időtartamát. Az Mt. 126. §-ának (1) bekezdése rendkívüli munkavégzésnek tekinti az ügyelet alatti munkavégzést is. Az Mt. 119. §-ának (6) bekezdése szerint az ügyelet teljes időtartamát munkaidőként kell figyelembe venni, ha a munkavégzés időtartama nem mérhető. Az egészségügyi ágazatban a Kjt. szabályai és annak végrehajtási rendeletei alkalmazandók. A 233/2000. (XII. 23.) Korm. rendelet 9. §-a előírja az egészségügyi intézmény gyógyító és ezzel összefüggő feladatainak folyamatos ellátása érdekében ügyeleti, készenléti szolgálat szervezését. A 9. § (2) bekezdése szerint ügyeletnek minősül, ha a közalkalmazott rendkívüli munkaidőben – a feladatok folyamatos ellátása érdekében –, ügyeleti díj ellenében, a munkavégzés helyszínén rendelkezésre áll, és elvégzi az ügyeleti feladatokat.
Az ügyeleti szolgálatot a jogszabály a munkavégzés éves átlagos mértéke alapján csendes, illetve minősített ügyeletnek tekinti. A rendelet 12/A §-a tételesen felsorolja, hogy ha az ügyelet alatti munkavégzés tartalmát a munkáltatónál nem mérik, és azt kollektív szerződés nem határozza meg, az egy ügyeletre jutó tényleges munkavégzés időtartamát a munkaidő beosztása és annak korlátozása szempontjából miként kell számítani. Eszerint ügyeletnél hétköznap 16 órás ügyeleti szolgálat esetén legalább 4 óra, heti pihenőnapon (hétvégén), munkaszüneti napon 24 órás ügyeleti szolgálat esetén legalább 6 óra. A jogszabály a tényleges munkavégzést százalékban is meghatározza, így csendes ügyeletnél legalább 12,5 százalékban vehető figyelembe.
A 2004. május 1-jétől hatályba lépett, az egészségügyi tevékenység végzésének egyes kérdéseiről szóló 2003. évi LXXXIV. törvény szerint egy héten az egészségügyi tevékenységgel eltöltött időtartam – bizonyos kivételektől eltekintve – 6 havi átlagban nem haladhatja meg a heti 60 órát, és egy naptári napon a 12 órát, ha az egészségügyi tevékenység végzésére párhuzamosan több vagy többfajta jogviszony keretében kerül sor. A törvényhez fűzött indokolásban a törvényhozó a különböző jogviszonyok alapján végezhető egészségügyi tevékenység együttes időtartamának meghatározására koncentrál. A törvény 12. §-ának (5) bekezdése tartalmazza az ügyelet fogalmát, eszerint az ügyelet az egészségügyi dolgozónak az egészségügyi szolgáltató napi munkaideje szerinti munkaidő befejezésétől a következő napi munkarend szerinti munkaidő kezdetéig, az egészségügyi szolgáltató által meghatározott helyen és időben való rendelkezésre állása, és a következő napi munkarend szerinti munkaidő kezdetéig nem halasztható feladatok ellátása érdekében történő munkavégzése.
Döntés az uniós jog magasabbrendűsége alapján
A fentebb idézett törvényi rendelkezés tartalmazza a "meghatározott helyen és időben való rendelkezésre állás" és a "munkavégzés" fogalmakat a 93/104. EK irányelv 2. cikk 1. pontjával megegyezően. Ellentmondásos azonban az ítélet szerint, hogy ha munkaidő az az időtartam, amely alatt a munkavállaló dolgozik, a munkaadó rendelkezésére áll, akkor a napi munkarend szerinti munkaidő befejezésétől a következő napi munkarend szerinti munkaidő kezdetéig tartó ügyelet miért nem a munkaidő időtartamához tartozik. (Megjegyezzük, az Európai Bíróság két vonatkozó ítélete meghozataláig általában az irányelv munkaidő-definícióját a beosztás szerinti munkaidő tartamára értelmezték, így a munkáltató részére történő rendelkezésre állás is csak a munkaidő keretein belül és nem azon kívül volt minősítő jegye e fogalomnak.)
A 93/104. EK irányelv és az Európai Bíróság C-303/98. és C-151/02. sz. ítéletében kifejtett jogértelmezés szerint az ügyeletet teljes egészében munkaidőnek kell tekinteni, függetlenül attól a körülménytől, hogy az ügyelet folyamán a munkavállaló nem végez folyamatosan tevékenységet. Következésképpen a 93/104. irányelvvel ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amely az ellátott ügyeletnek csak meghatározott részét kompenzálja, vagy lehetővé teszi, hogy a munkaidő akár 30 órás is lehet, amennyiben az ügyelet közvetlenül megelőzi vagy követi a rendes szolgálatot.
Mindezek alapján a bíróság megállapította, hogy a felperes által teljesített ügyeletet teljes egészében munkaidőnek kell tekinteni, és a maximális munkaidő meghatározásánál, illetve a munkaidő beosztásánál is tekintettel kell lenni az ügyelet időtartamára. A teljeskörűség kedvéért: a bíróság a jogalap kérdésében közbenső ítélettel döntött a Pp. 213. §-ának (3) bekezdése alapján.
