A hazai előzmények hiánya indokolja, hogy a felnőttek képzését az e célra alkotott törvény átfogóan szabályozza, és meghatározza a már dolgozó emberek képzésének általános kereteit. Ennek köszönhetően az, aki igénybe veszi a képzési szolgáltatásokat, mint fogyasztó egyfajta védelemben részesül, ugyanakkor ellenőrizhető, részben szabványos rendszerben valósul meg a felnőttek képzése.
Természetes elvárásnak tűnik föl, hogy az állam segítse a társadalmilag fontos célok – az élethosszig tartó képzés, a folyamatos továbbképzés, az életvitel szempontjából fontos képességek fejlesztése – megvalósítását úgy, hogy közvetve vagy közvetlenül támogatja mind a képzési szolgáltatást igénybe vevőt, mind pedig a törvényi feltételeknek megfelelő képzési szolgáltatást nyújtót.
Ennek során a felnőttképzéshez való hozzáférés alapelvei a következők:
– A képzéshez való hozzáférés jogi alapját minden magyar állampolgár számára az alkotmány képezi. Ennek megfelelően a felnőttképzési törvény a felnőttek képzésben való részvételét mint állampolgári jogot definiálja.
– A képzések (alap-, közép- és felsőfokú, általános művelés, szakképzés és továbbképzés), valamint a felnőttek tanulásának minden lehetséges formája (hagyományos, nyitott képzés, távoktatás) egyenrangúságának biztosítása alapkövetelmény.
– A törvény végrehajtása során az esélyegyenlőség garanciáit minden társadalmi rétegre ki kell terjeszteni.
A fenti elvek érvényesülésének feltétele az egyén, az állam, a képzőintézmények, az önkormányzatok, a szociális partnerek és a nonprofit szervezetek együttes felelősségvállalása. A demokratikus jogállamiságon és a piacgazdaságon alapuló társadalomban az önmagáért felelős egyén joga és kötelessége a saját boldogulásához szükséges tudás megszerzése. Ehhez az állam a felnőttképzési törvényben meghatározott, átlátható, az érintettek által megismerhető módon a korábbiakhoz képest további anyagi támogatást is ad.
Második esély
A felnőttek közül azok, akik államilag elismert szakmai végzettség nélkül vannak jelen a munkaerőpiacon, második esélyt kapnak arra, hogy ilyen végzettséget szerezzenek. Továbbá anyagi támogatás adható a fogyatékos felnőttek képzéséhez. A felnőttképzésben részt vevők, ideértve a felsőoktatásban önköltséges formában tanuló felnőtteket is, esetenként adókedvezményeket vehetnek igénybe.
A felnőttképzésért – az egyén és az állam mellett – felelősséget viselnek a szociális partnerek is: a munkáltatók (intézmények, vállalatok), valamint a munkavállalók érdek-képviseleti és érdekvédelmi szervezetei. A felnőttképzést jelentősen segíthetik a különböző nonprofit szervezetek, amelyek egyrészt végezhetik a képzést, de például a felnőttek informálásával hozzájárulhatnak, hogy minél többen megismerhessék ezt a lehetőséget, s ezáltal megteremthetik a képzési kereslet és kínálat egyensúlyát stb.
A törvény a felnőttképzés teljes vertikumára kiterjedően tervezi a minőségbiztosítás bevezetését. Ennek során indokolt felállítani az úgynevezett intézmény- és részleges programakkreditációs rendszert. A felnőttképzést végző intézmények számára ezen keresztül szabályozhatóvá válik, hogy miként juthatnak az állami támogatásokhoz.
A felnőttképzés hatékonysága jelentős mértékben az alkalmazott módszerektől és eljárásoktól függ, amelyek kidolgozása során figyelembe kell venni a felnőttek életkorát, iskolai végzettségét és tényleges (tapasztalati) tudását. Ennek megfelelően a törvénnyel szemben elvárás, hogy támogassa az új, korszerű felnőttképzési módszerek és eljárások meghonosodását és elterjesztését: a nyitott tanulási és távoktatási rendszerek kifejlesztését, moduláris, egymásra épülő programok tervezését, a képzésben részt vevők előzetes tudásához, képességeikhez igazodó képzési eljárások bevezetését.
Intézményi háttér
A felnőttképzés legnagyobb szektora természetszerűen az iskolarendszeren kívüli képzések területe, nemcsak azért, mert ez jobban megfelel a felnőttek életviteléből fakadó tanulási és képzési igényeknek, hanem azért is, mert a felnőttképzés jelentős területein nincs más mód szervezett tanulásra.
A felnőttek iskolarendszeren kívüli képzésének fő célja általában az, hogy növekedjen a szakértelem, és erősödjön a munkavállaló foglalkoztatási pozíciója az adott munkakörben (továbbképzés), vagy a képzés segítse az állásba kerülést, illetve annak megtartását (foglalkoztatási célú képzés a munkanélküliek, vagy úgynevezett preventív képzés a munkaviszonyban lévők számára). A képzéseket általában szakképesítő vizsga zárja le – államilag elismert vagy államilag nem elismert bizonyítvánnyal –, vagy a képzés nem ad szakképesítést (pl. munkaköri betanító képzés). A szakképzésekhez – a szakképzési törvény szerint meghatározott típusú – kiegészítő képzéseket lehet kapcsolni (például pályaorientáló, felzárkóztató, elhelyezkedést segítő vagy nyelvi képzés stb.), melyek az egész képzés részének tekinthetők és amelyekhez – a vonatkozó jogszabályok szerint – támogatás adható.
Az iskolarendszeren kívüli képzések intézményi struktúrája alapvetően a rendszerváltozás után alakult ki, és 1996 óta teljeskörűen működik. Az intézményrendszer fő elemei az állami alapfinanszírozású – a Világbank segítségével létrehozott – tíz regionális munkaerő-fejlesztő és -képző központ, az állami tanúsítvánnyal rendelkező, oktatási szolgáltatást végző képzési vállalkozások, és természetesen azok a szakképző iskolák, amelyek iskolai rendszeren kívüli képzést folytatnak.
Az 1995-98 között ténylegesen képzést folytató – a beküldött adatok szerint regisztrált – képzőintézmények száma 500-600 között mozgott. Az intézmények nemzetgazdasági főágazatok szerinti megoszlása arra utal, hogy az intézmények háromnegyede az oktatást főtevékenységként folytatta.
1998-ban a képzést folytató intézmények majdnem 40 százaléka költségvetési szervezet volt, majdnem harminc százaléka jogi személyiségű, húsz százaléka jogi személyiség nélküli vállalkozás volt. A képzési létszámok megoszlása is körülbelül ezeket az arányokat tükrözte: 1998-ban a képzésben részt vett 104 ezer fő 55 százaléka (57 ezer fő) az oktatási vállalkozásokhoz, körülbelül egyharmada (34 ezer fő) a költségvetési szervezetekhez járt.
Az iskolarendszeren kívüli képzés finanszírozása többcsatornás. Alapvető finanszírozó az állam, amely a foglalkoztatási célú képzésekben részt vevő körülbelül évi 70 ezer fő részére – a foglalkoztatási törvény alapján – támogatást nyújt, ezen belül a munkanélküli pályakezdők szakképzésének képzési költségét az állam szinte teljes egészében magára vállalja (képzési díj és költségtérítések, valamint keresetpótló támogatás). Az állami támogatás 1997-98-ban évente meghaladta a 7 milliárd forintot, amely az összes foglalkoztatási célú úgynevezett aktív eszköz egynegyede.
A vállalatok jelentős támogatást adnak dolgozóik képzéséhez, amelynek összegéről viszont nincsenek pontos adataink, de nagyságrendileg azonos az állami támogatással. Ennek az aktivitásnak az ösztönzésére, az oktatási kormányzat kezdeményezésére 2000. január 1-jétől – törvénymódosítás alapján – a vállalati szakképzési hozzájárulás saját dolgozók képzésére felhasználható része jelentősen emelkedett (a bruttó béralap 0,2 százalékáról 0,5 százalékára), és egyben szélesedett a felhasználhatóság köre is (a 15 óra feletti szakmai képzésekre).
Az oktatási kormányzat a munkaerő-piaci képzések alakulását rendszeres adatgyűjtéssel kíséri figyelemmel. Két alapvető adatbázisrendszer karbantartása folyamatos. Az egyik az úgynevezett OSAP-adatgyűjtés, amely az országos statisztikai adatközlési program részeként 1995 óta szolgáltat adatokat a munkaerő-piaci képzésekről, a másik rendszer a munkaügyi szervezet adatgyűjtése, amelyet a foglalkoztatási törvény alapján támogatott képzésekről végeznek. A két adatbázis kiegészíti egymást, illetve sajátos szervezeti igényeket elégít ki. Ezek alapján az 1995-98 közötti időszakban az iskolai rendszeren kívüli képzésekben részt vevők száma – az OSAP-adatszolgáltatás szerint – évente mintegy százezer volt. A munkaügyi szervezet által támogatott képzésekben ugyanezen időszak alatt körülbelül 70 ezer ember vett részt. (Az OSAP-adatok ez utóbbi adatokat is elvileg magukban foglalják.) Az államilag elismert szakképesítést nyújtó képzésekben részt vevők aránya – a munkaügyi szervezet adatai szerint – minden évben körülbelül 75 százalék.
Iskolai rendszerben
A felnőttkori tanulás egyik társadalmi oka, hogy a fiatalok nem tudtak megfelelő iskolai és/vagy szakmai végzettséget szerezni, ezért ezt felnőttkorban "pótolják". A tanuló felnőttek között meghatározó azok részaránya, akik a középfokú iskolarendszerből morzsolódtak le. A rendszerváltás előtti évtizedben – évente – körülbelül 120-130 ezer felnőtt járt esti vagy levelező rendszerű középiskolába: gimnáziumba vagy szakközépiskolába, aminek az is oka volt, hogy a jelenleginél jóval kevesebben végezték el a középiskolát.
1990-ben a "felnőttek" iskoláiban a tanulólétszám lecsökkent körülbelül 70 ezerre, 1992 óta azonban – érdekes módon ez a legnagyobb munkanélküliségi rátájú év volt – ismét emelkedett, és az elmúlt három évben megközelítette a 80 ezret. (Ez a nappali rendszerű képzésben tanuló fiatalok számának körülbelül egyötöde.)
Az aktivitás azt mutatja, hogy – elsősorban a fiatal felnőtt népesség körében – jelentős azoknak a száma, akik az alapfokú végzettségre építve később kívánnak középfokú végzettséget és/vagy szakmai képesítést szerezni.
A felnőttek szakközépiskoláiba járók aránya jelenleg körülbelül kétszerese a gimnáziumba járók arányának (2/3-1/3), 1990 óta azonban kismértékben csökkent a szakközépiskolákba, és nőtt a gimnáziumokba járók aránya (körülbelül +5,5 százalékkal). Meg kell jegyezni, hogy a megyék között nagyok az aránybeli különbségek: vannak megyék, ahol a szakközépiskolákba járók aránya jóval meghaladja a tanulók 80 százalékát.
Az iskolai rendszerű felnőttképzésben tanulók körülbelül 80 százaléka levelező tagozaton tanul, ugyanakkor a szakközépiskolába járó tanulók körülbelül 60 százaléka a szakmunkások szakközépiskolájába jár.
Az érettségi-képesítő vizsgát tett felnőttek száma az utóbbi három évben évente 14-15 ezer között mozgott, érdekes, hogy a szakközépiskolát végzettek aránya (körülbelül 75 százalék) magasabb volt az összes tanuló közötti számarányukénál (körülbelül 67 százalék).
A szakmunkásvizsgát tett felnőtt dolgozók száma időközben nem változott lényegesen, évente 5,5-6 ezer között mozgott. Meg kell jegyezni, hogy a szakvizsgát tettek 25-30 százaléka rendelkezett középiskolai végzettséggel, és 30-35 százalékának már volt egy korábban szerzett szakmája is. A szakemberek szerint ezek az adatok nagyságrendileg azt tükrözik, hogy a felnőttek a szakmunkás-képesítést – amennyiben azt nem szerezték meg a nappali iskolarendszerű képzésben – döntő módon a munkaerő-piaci képzés keretében fogják megszerezni.
Az állami költségvetés az iskolai rendszerű felnőttképzést arányosan csökkentett normatívával támogatja, amely az esti tagozaton 1/3-a, a levelező tagozaton 1/5-e a nappali képzés normatívájának.
Országos Felnőttképzési TanácsA felnőttképzési törvény szellemében április végéig megalakult a 13 tagú Országos Felnőttképzési Tanács, amely a miniszter tanácsadó testületeként működik, illetve a Felnőttképzési Akkreditációs Testület, amely a szakképzéssel foglalkozó intézményeket minősíti majd. Az akkreditáció július 1-jén kezdődött. Ezt megelőzően, az első negyedév végéig 2800 felnőttképzéssel foglalkozó intézmény regisztráltatta magát. Ezeknél ma mintegy 10-15 ezren tevékenykednek pedagógusként, oktatásszervezőként. A jogszabály szerint a felnőttképzési tevékenységet folytató intézmények nyilvántartását az Országos Közoktatási Értékelési és Vizsgaközpont vezeti. A köz-, felsőoktatási szakképző intézmények, alapítványok, egyesületek akkor végezhetnek felnőttképzési tevékenységet, ha szerepelnek a nyilvántartásban. A törvény három képzési csoportot – általános, nyelvi és szakmai – nevez meg. A törvényhez kapcsolódó támogatási rendszer 2003. január 1-jén lép hatályba. Ekkortól várhatóan új források is megnyílhatnak a felnőttképzés előtt, mivel akár normatív módon is támogathatóvá válik a szakképesítéssel nem rendelkezők, valamint a fogyatékosok szakképzése. Az új törvény megnyitja annak a lehetőségét is, hogy meghatározott képzések és célcsoportok esetén a magánszemélyek is támogatást kapjanak, ha felnőtt fejjel kívánnak szakképesítésre szert tenni. Ebben az esetben, az ilyen típusú képzésben részt vevők a személyi jövedelemadójuk terhére kedvezményeket vehetnek igénybe. A fogyatékkal élők normatív támogatásra, a foglalkoztatást elősegítő képzésekre, illetve a saját munkavállalók képzésére, valamint a felnőttképzés technikai feltételeinek segítésére számítanak. Az e-learning terén paradigmaváltásra van szükség. Nem költséghatékony ugyanis, hogy az egyes intézmények saját maguk kezdjék kifejleszteni a különböző távoktatási formákat. Ezért az Oktatási Minisztérium tervei szerint 2002-2003-tól a tananyag, illetve a módszertan kifejlesztése koordináltan, néhány kifejezetten ilyen céllal létesült központban történne. Így olyan magas színvonalú oktatási anyagok születhetnek, amelyeket később akár külföldön is lehet értékesíteni. Egyes európai országokban a teljes lakosság mintegy 40 százaléka vesz részt a felnőttképzés valamilyen formájában. Magyarországon messze nem állunk ilyen jól, noha a piacgazdaság igényli a folyamatos tanulást. A fogyatékkal élők meglehetősen alulreprezentáltak a képzésekben. Magyarországon ugyanis e csoportnak alig egy százaléka kapcsolódik be a különböző képzésekbe, szemben a kívánatos legalább hat százalékkal. Egy 2000-ben készült, 130 ezer dolgozó munkaerő-piaci ki- és belépését vizsgáló felmérésből kiderül: a felnőttképzésbe belépők fele harminc év alatti, 60 százalékuk 35 évesnél fiatalabb, és mindössze egy százalékuk idősebb 55 évesnél |
