Munkaügyi közvetítők

Magyarországon – a társadalmi párbeszéd rendszerének szerves részeként – 1996 óta működik a Munkaügyi Közvetítői és Döntőbírói Szolgálat (MKDSZ), mely elősegíti a munkahelyi konfliktusok, a kollektív érdekviták rendezését és megoldását. Minthogy – a kelet-közép-európai régió országaihoz viszonyítva – Magyarország e téren is gazdagabb tapasztalatokra tett szert, így talán természetesnek tekinthető, hogy itt rendezték meg a térség munkaügyi közvetítőinek első konferenciáját.

Intézményi együttműködés

A mediációnak és az arbitrációnak – azaz a közvetítésnek és a döntőbíráskodásnak – igen nagy hagyományai vannak az angolszász világban és Európában, azonban Közép- és Kelet-Európában csak a legutóbbi, a rendszerváltás utáni időkben nyert polgárjogot. A most megtartott tanácskozáson a régió 13 országának szakemberei mellett részt vettek az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Írország, Franciaország és Belgium szakértői, valamint a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) képviselői is.

A fejlett országok közvetítőinek részvétele több szempontból is kiemelt jelentőségű, ugyanis a magyar MKDSZ megalakulása óta igen jelentős szellemi és anyagi segítséget kapott a nyugati partnerszervezetektől és az ILO-tól. A szolgálat tagjai közül többen részt vehettek olyan tanulmányúton, amelynek keretében az amerikai közvetítői szolgálat, az FMCS működését közvetlenül figyelhették meg, illetve sokan végezték el azokat a tréningeket, amelyeket szintén az FMCS rendezett Magyarországon. De a belga partnerek által Belgiumban tartott tanfolyamok is sok hazai közvetítő ismereteit bővítették. A nyugati országok képviselőinek részvétele a konferencián azt mutatta, hogy partnereink számára nem közömbös a térség más országai helyzetének megismerése, a szakmai kapcsolatok ápolása.

A tanácskozás rendezői a konferencia célját abban jelölték meg, hogy a résztvevők közösen tekintsék át országaik tapasztalatait a munkaügyi konfliktusok rendezéséről, a konfliktusok megelőzésének lehetőségeiről, és – amennyiben van – az országukban létrehozott közvetítői, döntőbírói intézmények működéséről. Feladatuknak tekintették továbbá a társintézmények további együttműködési lehetőségeinek feltárását is.

A konferenciát – amelynek fókuszában a közép-kelet-európai országok helyzetének, gyakorlatának a bemutatása állt – Kiss Péter foglalkoztatáspolitikai és munkaügyi miniszter nyitotta meg, aki bevezetőjében utalt a munkaadók és a munkavállalók közötti harmonikus kapcsolatok fontosságára, s felelősségükre a szociális partnerség rendezésében.

A referátumok alapján dr. Marosán György főiskolai tanár, a magyar közvetítői szolgálat tagja tartott összefoglaló előadást. Véleménye szerint a közvetítői tevékenység kulcsfontosságú problémája, hogy a folyamatban érintett szuverén résztvevők – a maguk sajátos érdekei alapján – hajlandók-e egyáltalán tárgyalni. Ugyanakkor az sem elhanyagolandó szempont, hogy vannak-e tárgyalási ismereteik, s van-e olyan jog- és intézményrendszer, amelynek keretei között a tárgyalások lefolytathatók, illetve a politikai és a gazdasági körülmények elősegítik-e a tárgyalásokat. Ha e feltételek kedvezőek, a közvetítés sikeres lehet. Ha nem, akkor a felek vélhetően a harcot, az összeütközést fogják választani.

Erőteljes passzivitás

A mediációs folyamatban – mint minden más konfliktusszituációban – alapvetően háromféle személyiségtípus különíthető el: az agresszív, a passzív és az önérvényesítő. Az első típus negligálja mások jogait, mindenáron dominanciára törekszik, győzni akar, kritikus, sőt fenyegető magatartásra hajlamos, hisz a saját felsőbbrendűségében másokat tárgyként kezel, leereszkedő modorú. Ennek tökéletes ellentéteként a passzív típus saját érdekeit téveszti szem elől, feladja jogait, mindenáron óvakodik a konfliktusoktól, bátortalan, nem kezdeményez, néma és visszahúzódó, s kerüli a felelősségvállalást.

Az önérvényesítő személyiség azonban akceptálja mások jogait is, de kiáll saját érdekei mellett, tárgyalóképes és megbecsüli a másikat, nyitott a megbeszélésekre, nem fél attól, hogy akár hibázhat is, respektálja mások érzéseit, miközben nyíltan kifejezi a sajátját.

Igen érdekes megállapítás, hogy – felmérések szerint – Kelet-Közép-Európában a passzív személyiségek aránya jóval magasabb, mint akár az agresszívaké vagy az önérvényesítőké, míg Nyugat-Európában az utóbbiak aránya a domináns. Ebből következően a fejlett országokban a konfliktust természetes helyzetként fogják fel – amit kezelni kell –, térségünkben viszont a konfliktus olyan szégyellni való dologként jelenik meg, amit takargatni illik. Ahhoz tehát, hogy a tárgyalásos konfliktusmegoldás eszközei elterjedjenek, nem csupán a jogi, intézményi keretek kialakítására, de a mentalitás megváltoztatására is szükség van.

Eltérő rendszerek

A jelenleg Kelet-Közép-Európában működő mediációs, arbitrációs rendszerek alapvetően két, nagyon jól elkülöníthető típussal írhatók le. Az egyik véglet a törvények által szabályozottan, állami intézményrendszerrel, állami ellenőrzés alatt, teljes munkaidős alkalmazottak által működtetett szolgálat – például Bulgáriában és a Cseh Köztársaságban –, illetve a másik, a tripartit felépítésű, nem állami szervezettel, tripartit kontrollal, nem főállásban dolgozó, független közvetítők munkájára épített munkaügyi közvetítés, döntőbíráskodás rendszere – például Magyarországon.

Marosán György a mediációs folyamat gyengeségének okait – Közép-Európában – abban látja, hogy a résztvevők inkább a passzív és az agresszív személyiségjegyekkel rendelkeznek, tapasztalatlanok és gyakorlatlanok a tárgyalásokban, járatlanok a konfliktuskezelésben, illetve: ellentmondásos a jogi környezet. A politikai és a gazdasági feltételrendszer ugyanakkor számos feszültség forrása lehet: mindenekelőtt korlátozhatja a tárgyalásokat és a racionális mérlegelést.

Az előadó szerint nincsenek olyan kötelező formulák sem a jog, sem a szervezeti rendszer területén, amelyek garantálnák a közvetítői folyamat sikerét, de azért fontos szempontok léteznek. Ezek közé tartozik a konfliktuskezelés kultúrája – a kölcsönös problémaérzékenység –, a mediátorképzés hatékonysága, illetve a türelem és a tolerancia képessége.

Kötött pálya

A kelet-közép-európai térségből érkezett küldöttségek 10-10 percben foglalták össze az országukban ma fennálló munkaügyi kapcsolatrendszer jellemzőit, eddigi történetét és jövendő terveiket. Természetesen e helyütt nincs mód az öszszes előadást ismertetni, ezért csak néhány érdekes bemutatkozást foglalunk össze.

Albánia képviseletében Ledic Milkani, az albán Munkaügyi Minisztérium Társadalmi Partnerség főosztályának vezetője számolt be arról, hogy országukban 1991 óta van érvényben sztrájkjog, de általános munkaügyi törvény csak 1995-től létezik. Egy évvel később kormányrendelettel hívták életre a békéltetést, közvetítést és döntőbíráskodást ellátó szolgálatot. Albániában a kollektív szerződések tartalmazzák a viták megelőzését szolgáló preventív intézkedések kötelezettségét is, amelyre vonatkozóan háromoldalú egyeztetést írnak elő. A kollektívszerződés-kötés gyakorlata mindhárom szinten, azaz nemzeti, ágazati és vállalati szinten is működik.

A szerződéskötés során a törvények kötelező mediációt írnak elő. Az eljárás menete szerint – a felek információi alapján – az Országos Munkaügyi Tanács kijelölt szakcsoportja javaslatot tesz a megoldásokra. Ha ezt a felek nem fogadják el, akkor együttesen kérhetik az arbitrációt. Az itt született döntés azonban már kötelező a felek számára. A közvetítés és a döntőbíráskodás folyamatait, módszerét és időbeli lefolyását a Munka Törvénykönyve szabályozza. Az állam szerepe kiemelt. Nem csupán azért, mert nemzeti szinten közvetíti a kollektív vitákat a Nemzeti Mediációs Irodán keresztül, de irányítja a helyi mediációs irodákat is. Az albán mediációs modell érdekessége tehát, hogy jogi eszközökkel erősen körülhatároltan, jól szervezetten, a piacgazdasági viszonyokat figyelembe véve, de állami dominanciával, "kötött pályás" módon működik.

Kiépülő háttér

Horvátországban épp most készülnek – nemzetközi intézmények segítségével – közvetítői szolgálatot felállítani. A Munka Törvénykönyvét 2001-ben módosították, így már szerepel benne a közvetítés és a döntőbíráskodás kategóriája. Jelenleg zajlik a szolgálat elindításához szükséges infrastruktúra kiépítése, valamint a képzések megszervezése. A szolgálat kialakításához az írországi és a magyar tapasztalatokat is felhasználják. (A horvát kollégák a magyar MKDSZ-t tartják a régió szolgálatai közül a legfejlettebbnek!)

Horvátországban az állam elkötelezett híve a szociális partnerkapcsolatoknak. A munkajogi szabályok kialakításakor – 1995-ben – már figyelembe vették az európai és az ILO-követelményeket, de alapvetően a német rendszert tekintették mintának. A kollektív tárgyalások résztvevői a szakszervezetek és munkaadói szervezetek, noha a lefedettség nem igazán teljes. A munkahelyeken üzemi (munkás) tanácsok működnek, amelyeket bevonnak a gazdasági döntéshozatalba.

A kollektív és az egyéni jogvitákkal jelenleg még a bíróságok foglalkoznak, az ügyek így rendkívül elhúzódnak. Éppen ezért szeretnének változtatni a gyakorlaton. Ehhez mindenekelőtt a mentalitás megváltozását tekintik szükségesnek, azt nevezetesen, hogy a felek ne csak a vita eredményét, hanem az egymás közötti viszony alakulását is fontosnak tekintsék. A szolgálat hatékonyságának növelése érdekében új munkaügyi szabályok kialakítása várható. Az egyéni jogviták szolgálaton belüli lefolytatásával már ma is kísérleteznek. A békéltetés új megoldásainak kidolgozását a Gazdasági Szociális Tanácstól várják. A mediátorok és az arbitrátorok kijelölésének gyakorlata azonban – jelenleg – meglehetősen kaotikus. A szociális partnerek által jelölt lista még 7 év után sincs jóváhagyva. Viszont a békéltetői tanács érintett tagjai esetenként még saját maguk sem tudnak kijelölésükről, mivel az nem nyilvános. A horvátok, bár eltökéltek a munkaügyi viták rendezéses rendszerének javítására, de ennek pénzügyi-szervezeti-képzési feltételei és a szociális partnerek bevonása a folyamatba még sok kívánnivalót hagy maga után.

Kreatív módszerek

A konferencián megismertetett nyugati példák – Írország, Franciaország, Belgium stb. – azt mutatták meg, hogy rendkívül eltérő közvetítői rendszerekkel és módszerekkel is fenntartható – mégpedig eredményesen – a munkabéke. Írországban például 1970-ben még közel évi 600 ezer, sztrájkok következtében kiesett munkanapot regisztráltak, ugyanakkor 1990-ben már csak 300 ezer, napjainkban pedig 100 ezer körülit. Az viszont élesen megmutatkozott, hogy a fejlett piacgazdaságokban egyfelől számítanak a szociális partnerek közreműködésére, másfelől arra a közmegegyezésre, hogy mindegyik érintett számára "megéri" a megfelelő kompromisszumok megkötése.

A tanácskozás az egyes országok bemutatkozása után szekciókban folytatta munkáját. Ennek keretében előadások hangzottak el a munkaügyi viták rendezésének jelenlegi jogi szabályozásáról, a közvetítők, döntőbírák képzéséről, a közvetítés, az egyeztetés s a békéltetés eljárási módszereiről.

Ez utóbbit mutatta be a gyakorlatban az a szimulációs játék, melyet a konferencia résztvevőivel folytattak le. Ebben egy képzeletbeli magyar dobozgyártó vállalat munkahelyi konfliktusának megoldására kellett javaslatokat tenni. A Joel Schaffer, az egyesült államokbeli közvetítői szolgálat, az FMCS munkatársa – aki már több magyarországi mediátorképző tréninget vezetett – közreműködésével lefolytatott játékban a küldöttek igen kreatív megoldásokat alkalmaztak.

A közép-európai országok munkaügyi vitáinak rendezése terén szerzett ILO-s tapasztalatokat összefoglalva Youcef Ghellab, az ILO budapesti regionális irodájának munkaügyi kapcsolatokért felelős osztályvezetője kifejtette, miszerint a munkaügyi kapcsolatok és a viták rendezésének technikái a rendszerváltozás idején indultak fejlődésnek. Részben az ILO segítségével következett be kedvező változás például Magyarországon, Észtországban, Lengyelországban, Ukrajnában és Macedóniában. Ugyanakkor a munkaügyi felügyelők, a munkaügyi bírák, az arbitrátorok tevékenysége is fejlődött a térségben. Hatottak az ILO-elvek, -standardok is, hiszen e szabályok ratifikálása után azoknak mind jogi, mind gyakorlati értelemben meg kell felelni. A leggyakoribban alkalmazott konvenciók elsősorban állami feladatokat involválnak – így a szabad kollektív tárgyalások biztosításának kötelezettségét –, de szintén állami segítség kellene az anyagi feltételek biztosításában is. Az ILO ugyanakkor bizonyos felügyeleti tevékenységet is ellát. Ennek keretében rá akarják szorítani az egyes országokat a szabályok, elvárások betartására. Ezt azzal is elő kívánják segíteni, hogy példákat mutatnak be a Nyugat-Európában alkalmazott rendszerekről.

Önkéntesség és szabadság

A közép-európai országokban – így Magyarországon is – évek óta elhúzódó vita folyik arról, hogy mely szervezetek foglalkozzanak a munkaügyi vitákkal. Ennek eldöntésébe az ILO természetesen nem avatkozik bele, viszont felszólítja a feleket, hogy tartsák be az önkéntesség és szabadság elvét.

A térség országainak munkaügyi kapcsolataiban felmerülő nehézségek között az ILO munkatársa fontosnak tartja, hogy az egyes országok joganyagában gyakran van változás, nincsenek egyértelmű válaszok a problémákra, s az egyes rendszerek és fejlődési szakaszok egyébként is eltérőek. Gyakran még a szakszervezetek kollektívszerződés-kötési jogát is elvitatják. A sztrájkjog – különösen a szociális és a közszférában – nem mindenütt biztosított. A munkaügyi viták rendezési mechanizmusának kialakítása során rendszeresen elhanyagolják a megelőzést. Sok a latens munkaügyi vita, s a munkaügyi ellenőrzés intézménye sem eléggé elismert. Sok helyütt a szociális partnerek nem csupán gyengék, de megosztottak is. Az állam szerepvállalása is ambivalens, egyes országokban túlvállalja magát, másutt viszont a minimális segítséget sem adja meg. Az ILO küldetése alapvetően a lemaradt országok segítése.

A konferenciát a résztvevők rendkívül sikeresnek minősítették. Különösen hasznos volt, hogy a szakma képviselői megismerhették egymást s a különböző országokban működő különböző rendszereket. Különösen fontosnak bizonyult ez azon országok számára, ahol még kevéssé fejlett a demokrácia. A résztvevők ugyanakkor abban is megállapodtak, hogy megkísérlik e konferenciát hagyománnyá fejleszteni. Ennek első lépése lehet, hogy a tanácskozáson elhangzott előadásokat kiadvány formájában is megjelentetik.