Költségkímélő foglalkoztatás

Alapjában véve a magyar foglalkoztatási helyzet javul, legalábbis ezt jelzik a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai. Ezek szerint 2001 első negyedévében 3851 ezer volt a foglalkoztatottak száma, a második negyedévben 3849 ezer, júliusban 3850 ezer. Ugyanezen időszakokban a munkanélküliségi ráta 6,0 százalék, 5,6 százalék, illetve 5,7 százalék volt – ezt jó néhány uniós ország is megirigyelhetné.

Bővülő foglalkoztatás

Az év első felében az előző esztendőhöz viszonyítva a foglalkoztatottak száma 32,5 ezer fővel növekedett, ezt tanúsítja egy tanulmány, melyet 2001 márciusában 4668 gazdálkodó szervezet menedzsmentjének kikérdezése alapján készítettek.

Továbbra is magas (75 százalékos) a munkaerő-forgalomban részt vevő cégek aránya, 40 százalékot képviselnek azok a vállalatok, amelyek a felmérésben jelezték: munkaerőt vesznek fel, ennél jóval kisebb azon vállalkozások aránya, amelyek létszámcsökkentésről adtak számot. Érdekesség, hogy több cég is jelezte: bizonyos munkakörökben már egy ideje munkaerőhiánnyal kell szembenézniük. (Ez tökéletesen egybevág a lapunknak nyilatkozó munkáltatók kijelentésével, miszerint nemcsak mennyiségi, de minőségi munkaerőhiány is tapasztalható bizonyos régiókban és munkakörökben.)

Az alapvetően jó munkaerő-piaci helyzetben újdonság, hogy egyre inkább teret nyernek az úgynevezett költségkímélő foglalkoztatási formák. Ennek egyik legjelentősebb formája a határozott időre szóló szerződés. A munkáltatók számára ennek előnye a rugalmasság: ha a szerződés negyed, fél vagy egy év múlva lejár, egyszerűen nem újítják meg, és így végkielégítés nélkül tudnak az időlegesen (vagy véglegesen) feleslegessé vált munkaerőtől megszabadulni. Ez a foglalkoztatási forma mindenütt jellemző a fejlett piacgazdaságokban, ugyanakkor érdemes arra is felhívni a figyelmet, hogy a rugalmasság, a munkaadók alkalmazkodóképességének növekedése a munkavállalók foglalkoztatási biztonságának csökkenése árán jön létre. Nem véletlen, hogy a legtöbb helyen a szakszervezetek tiltakoznak az ilyen foglalkoztatás ellen. Nyilvánvaló az is, hogy a fejlődő piacgazdaságban a cégeknek létérdekük, hogy költséget takarítsanak meg, a versenyben pedig gyorsan kell reagálniuk a piac igényeire.

A statisztikai adatok szerint Magyarországon a teljes munkaidőben foglalkoztatottak körében 17 százalék körül mozog a határozott időre szóló szerződéssel foglalkoztatottak aránya. A jelenleg érvényes, határozott időre szóló szerződések többsége 180-220 nap időtartamra szól. Érdekesség, hogy ilyen szerződést többnyire (65-69 százalékban) szakképzetlen dolgozókkal kötnek. Ez egyértelműen jelzi, hogy a munkáltatók alkalmi, szezonális jellegű munka esetén döntenek e forma mellett. A 30-35 százaléknyi szakképzettséggel rendelkező dolgozó határozott idejű alkalmazása inkább a munkaadó óvatosságát jelzi, esetleg valamilyen rövidebb ideig tartó, speciális szakfeladatot adnak ki ily módon.

"Csöndes alku"

Egy másik, már egyáltalán nem újdonságnak számító forma a vállalkozói, illetve az alvállalkozói szerződéssel való foglalkoztatás. Ennek elsődleges indoka az, hogy a munkaadók szeretnének megszabadulni a társadalombiztosítási költségektől, hiszen ez Magyarországon igen magas. Ha a dolgozó vállalkozó, akkor nem vonatkozik rá a Munka Törvénykönyve, így annak minden, őt védő rendelkezése sem. Nem jár neki betegszabadság, rendes évi szabadság, felmondási védelem – a Munka Törvénykönyve szerint a felmondást ugyanis valamivel meg kell indokolni. Beteg, illetve állapotos dolgozót nem lehet az utcára tenni. Ha a vállalkozói szerződés lejár – és azt a munkáltató nem hosszabbítja meg, mert nincs szüksége tovább az érintett munkájára –, úgy a dolgozónak nem jár munkanélküli-járadék sem. Jogászok arra is felhívják a figyelmet: hazánkban igen gyakori, hogy a korábban munkaszerződéssel bíró alkalmazottal úgynevezett "csöndes alkut" köt a munkaadó, vagyis a dolgozó korábbi tevékenységét vállalkozás formájában folytatja a cégnél. Ilyen esetben a munkavállaló tevékenysége csak nevében vállalkozás, hiszen az érintett nem önálló szereplője a piacnak, saját magának nincs alkalmazottja, és nem ő dönt például a saját munkaidejéről. A vállalkozóra a Polgári Törvénykönyv vonatkozik, a munkáltató nem utasíthatja például, hogy maradjon bent túlórázni, van saját tőkéje, termelőeszköze, vagyis valós önállósága. (Egyes európai országokban, így például Németországban a törvény pontosan szabályozza, mi a különbség a valódi és a látszatvállalkozás között.)

Mindennek ellenére a magyar munkavállalók még örülni is szoktak ennek a foglalkoztatási formának, hiszen "így a magam ura vagyok" hamis érzés tölti el őket, illetve az is előnyös lehet számukra, hogy ilyen esetekben a cég a megtakarított járulék egy részét odaadja a dolgozónak. Ezek a látszatelőnyök azonban hamar eltörpülnek, ha arra gondolunk: más (hátrányosabb) feltétellel juthat egy egyszerű banki kölcsönhöz a vállalkozó, mint a munkaviszonyból eredő jövedelmet igazolni tudó kollégája. Igen hátrányos ez a foglalkoztatási forma a cég tönkremenetelekor is – mondják a jogászok –, hiszen a valódi, munkaszerződéssel foglalkoztatott munkavállalók bérének kifizetése egy csőd esetén mindent – még az adótartozást is! – megelőz, míg az úgynevezett vállalkozók a sor végén kullognak követeléseikkel, már ha egyáltalán marad számukra pénz.

A képzettség érték

A bizonytalan munkahely többnyire azt jelenti, hogy a munkaadó szinte teljesen "markában tartja" a munkavállalót. Természetesen a világon mindenütt – így nálunk is – vannak és lesznek olyan iparágak, foglalkozások, ahol a foglalkoztatottaknak maga a piac ad biztonságot. Ha egy foglalkozásból hiány van – ilyen például a jól kvalifikált számítógépes szakember –, ott az alkalmazott kelendő, és ő diktálhatja a feltételeket. Bizonyos mértékben, bizonyos munkakörökben és régiókban ez a jelenség már Magyarországon is létezik – gondoljunk csak az ország nyugati határszélére –, de egyelőre a fordítottja sokkal gyakoribb.

Külön érdekesség, hogy ennek a foglalkoztatási formának – bár statisztikai adatok ezt nem bizonyítják – még a népszaporulatra is hatása van. Fiatal nők esetében nem ritka, hogy az első szakképesítés vagy diploma megszerzése után hosszú évekig vállalkozóként (és igen gyakran kényszerből, látszatvállalkozóként) dolgoznak. Vannak olyan fiatal (de a gyerekszülési korban már jócskán benne lévő), harmincéves munkavállaló hölgyek, akik kényszervállalkozóként eddig nem is gondolhattak arra, hogy gyereket szüljenek, hiszen ebben a foglalkoztatási formában nem jár számukra az egyébként igen kedvező gyermekgondozási támogatás.

A magyar cégek persze nem puszta gonoszságból alkalmazzák ezeket a módszereket, hanem egyszerűen csak versenyképesek akarnak maradni, és ez nem mindig egyszerű a rendkívül magas járulékterhek mellett, ezenkívül gyakran versenyezniük kell a feketemunkával, illetve a globalizációval együtt járó külföldi munkaerő olcsóságával is.

Szorító terhek

Tegyünk most itt egy kis kitérőt, és emlékezzünk vissza, mit jelentett az idei esztendő elején a minimálbér erőteljes, csaknem 57 százalékos emelése. Ennek bevezetése a Pénzügyminisztérium számítása szerint 745 070 munkavállalót érintett, legalábbis a tárca ezt a számot közölte a 40 ezer forintos legkisebb bér bevezetésekor. (Ezen belül a költségvetési szférában 185 ezer emberről volt szó.) A mezőgazdaságban foglalkoztatottak 40,9 százalékát, a szállodaiparban és a vendéglátásban dolgozók 43,3 százalékát, a textil- és ruházati iparban minden második embert érintett ez a béremelés. A törvényesen fizethető legkisebb bér (2001-ben bruttó 40 ezer forint) munkáltatói teljes bérköltsége 57 900 forint. Érthető tehát, ha a munkáltatók szívesen alkalmazzák a költségkímélő foglalkoztatási formákat.

Növekvő tendencia

A vállalkozói-alvállalkozói szerződések gyakoriságát illetően a statisztikák azt jelzik, hogy e konstrukciók 1997 óta folyamatosan nőnek: ebben az évben a cégek 22,2 százaléka kötött alvállalkozói szerződést, a nettó árbevételhez viszonyítva 13,9 százalékos értékben. Az idén az első félév adatai szerint már a cégek 25 százaléka él ezzel a lehetőséggel, a nettó árbevétel 15,3 százalékában. Igen gyakori a megbízási szerződés is: az idei év első felében a cégek 20,2 százaléka kötött effélét.

Ha a költségkímélő alkalmazási formákat együttesen tekintjük (határozott idejű szerződések, alvállalkozói, megbízási szerződések), ezeken keresztül körülbelül 7-800 ezer főt foglalkoztatnak ma Magyarországon a már idézett tanulmány adatai szerint. Ez a létszám a jogi személyiségű gazdálkodó szervezetek statisztikai állományi létszámának a negyedét is kiteheti.

Ágazati különbségek

Érdekesség, hogy ezek az "új" foglalkoztatási formák nem egyenlő arányban oszlanak el a különböző ágazatokban. A megbízási szerződések száma kiugróan magas az oktatásban, a szálláshely-szolgáltatás terén és a vendéglátásban, illetve a szállítási ágazatban.

Nem érdektelen megfigyelni azt sem, hogy az elmúlt tízéves átalakulás során – amikor is a gazdasági szervezetek osztódása, számuk növekedése volt a jellemző, a kevés nagy létszámú és nagy tőkével bíró cég helyett sok közepes és még több kicsi jött létre – milyen eltérések alakultak ki a cégek foglalkoztatáspolitikája között. A korábbi adatok szerint másfél éve még inkább a kisebb cégekre volt jellemző a rugalmas munkaerő-gazdálkodás. Ez ma már a nagy létszámot foglalkoztatóknál is hasonlóan alakul. Ez év februárjában az ezer főnél több munkavállalót alkalmazó cégeknél a határozott idejű szerződéssel bírók száma 23 százalék volt, az 501-1000 alkalmazottat számláló vállalatok 14,8 százaléka kötött határozott időre szerződést, míg az 51-nél kevesebb alkalmazottal rendelkező cégek 16,2 százalékban kötöttek ilyen szerződést.

A vállalkozói, alvállalkozói szerződések nagysága nem mutat különösebb eltérést a vállalati létszámnagyság alapján. Az első félévben 23,2-30,6 százalék között mozgott az alvállalkozói szerződést kötő cégek aránya. (Legmagasabb, 30,6 százalék a 301-500 főt foglalkoztató cégeknél.)

A megbízási szerződések bevetése inkább a nagyobb cégekre jellemző, de ha azt nézzük, hogy ezek értéke mekkora arányt képvisel a cég teljes személyi jellegű ráfordításában, akkor azt tapasztaljuk, hogy ez a kisebb cégeknél 9 százalékot jelent, a nagyoknál azonban csak 2-3 százalékos az arány.