Két egymást követő évben megállíthatatlanul nő a minimálbér. A döntéshozók úgy tekintenek rá – s a közvéleményben is ilyen képzet alakul ki –, hogy ez a bérfelzárkóztatás szinte elsődleges eszköze. A munkáltatók viszont, ágazatonként eltérő módon ugyan, de alapvetően azt tapasztalják, hogy a kényszerű béremelések nyomán leginkább a bérfeszültségek nőnek. Nem a minimális keresetek felemelése okoz igazán gondot, mert annak jogosságát elismeri mindenki, aki a "piacról él". Fájó pont viszont, hogy a magas élőmunka-igényes ágazatokban – a verseny- és a közszférában egyaránt – az alsó kategóriákban úgy összetorlódtak a bérsávok, hogy szinte lehetetlen differenciálni a végzett munka alapján.
Az pedig már egyenesen húsba vág, hogy a minimálbér emelése a munkáltatónál közvetlen költségnövekedést jelent. Az év elején munkaügyi felügyelőségek általában, de a házuk táján a munkaadói szervezetek is vizsgálódtak az után, hogy a vállalkozások hogyan hajtották végre a minimálbér-emelést. A legváltozatosabb megoldások élnek, hogy tompítsák a dolgozók egy részét érintő 57 százalékos béremelés költségnövelő hatását. A juttatásokat alapbéresítik, a teljes munkaidőben foglalkoztatottakat részmunkaidősként tartják nyilván, szaporodnak a "munkaszerződést kiváltó" megbízási és a vállalkozási szerződések. Mindez leginkább a kis- és közepes vállalkozásokra jellemző.
Az újabb minimálbér-emelés idejére a trükkök elfogytak – állítják a munkaadói szervezetek képviselői –, s hogy a bérek szorításában mihez kezdenek ezután a vállalkozók, nem igazán tudják ők sem. Viszont úgy látják, innen már – ha a bérfelzárkóztatás továbbra is elhatározott cél – költségvetési, adózási, társadalombiztosítási intézkedések (reformok) nélkül nehéz továbblépni. (A leginkább veszélyeztetett vállalkozók terheit mérséklendő néhány milliárd forintos kompenzáció csepp a tengerben.)
Amit most a munkáltatók még csak alternatívaként javasolnak – azaz az emelt minimálbér közteher-növekedését állja az állam –, később már átgondolandó megoldás lesz az állami döntéshozók számára. A gazdasági növekedés egyik belső motorja a fogyasztás, s ennek fenntartása elsődleges érdek. Az elvárt bérnövekedés terheit csupán a munkáltatók és részben a munkavállalók nyakába varrni – aligha vezet eredményre. Ahhoz, hogy a bérek tekintetében is közeledjünk Európához, illetve lépést tudjunk tartani a környező, szintén uniós felvételre váró országokkal, csökkenteni kell a foglalkoztatást terhelő elvonások mértékét. Ebben érintett az adópolitika, a társadalombiztosítás és a más típusú járulékért "sorban álló" állami, illetve önkormányzati szervezet is.
Annak felismerése, hogy a (reál)bérkérdés nem pusztán a munkáltató és a munkavállaló között folyó alku része, nem új keletű dolog. Természetesen a vállalkozásoknak is át kell gondolniuk bérpolitikájukat, a munkavállalók pedig harcosabb magatartással elérhetik a jobb megélhetésükhöz szükséges jövedelemszintet. Mindezek azonban töredékét jelenthetik azoknak az eszközöknek, amivel az állami kasszát kezelő mindenkori kormányok rendelkezhetnek. A reformok megkezdésére azonban az elhatározás mintha – többszöri nekifutás ellenére – még nem született volna meg, holott ez az uniós csatlakozás egyik kulcskérdése lesz.
T. A.
