Az elmúlt másfél évtized nem hozott áttörést a hazai régiók felzárkózást ösztönző és eredményező fejlesztésében. A hátrányos térségekben ma is ritka vendég a befektető, kedvezőtlenek a foglalkoztatási kilátások, s az átlagosnál nagyobb küzdelem vár a vállalkozásokra. Pedig program és ígéret volt elég, mégis: Nyugat-Dunántúlt és Észak-Magyarországot nem lehet egy "súlycsoportba" sorolni.
A hazai régiópolitikában szembetűnő, hogy az elmúlt években a területfejlesztést amolyan mostohagyerekként kezelte a gazdaságpolitika, ami már az I. Nemzeti Fejlesztési Tervben is megmutatkozott. Nemcsak a téma szakértői, de a munkáltatói érdekképviseletek is szóvá tették, hogy a támogatási források jóval alatta maradtak az igényeknek, ráadásul a pénzeszközöket leginkább a piaci mechanizmusok korrigálására használták fel. Mindezt tetézte, hogy míg az európai államok többségében a regionalitás erős tradíciókon nyugszik - Lengyelországban a vajdaságok, Németországban és Ausztriában a tartományok, Svájcban a kantonok önállósága és szervezettsége –, a hagyományos hazai államszervezeti-közigazgatási egységek nem igazodtak a földrajzi térségekhez. Emiatt Magyarországon – ahhoz, hogy be tudjunk kapcsolódni az európai régiórendszerbe – új struktúrát kellett kialakítani.
Az Új Magyarország Fejlesztési Terv immár többet ígér, mint elődje, az NFT - valamennyi régiónak önálló operatív programot, s a májusban közzétett tíz felhívással 27 milliárd forintot –, kérdés azonban, hogy az Unió fejlett államaiban alkalmazott szubszidiaritás elvét (a döntést is azon a szinten hozzák, ahol végrehajtják) képes lesz-e Magyarország is követni. S még nagyobb kérdés, hogy a programok révén bővülhet-e a foglalkoztatás.
Az eddigi tapasztalatok óvatos reményekre jogosítanak fel, mert korábban a területfejlesztés eszközeivel nem lehetett nagyot lendíteni a foglalkoztatáson. Ehhez arra lenne szükség, hogy – az infrastrukturális fejlesztések mellett - erőteljesebben ösztönözzék a beruházók letelepedését a hátrányos helyzetű térségekben, s az uniós és állami erőforrásokat még inkább az elmaradottabb régiókba koncentrálják. Ugyanakkor térségenként is át kellene tekinteni a helyi adottságokat, a tőkevonzó képességet, s ezek alapján átgondolni a fejlesztés irányait. Mindezt azonban nem felülről, hanem társadalmi egyeztetéssel, a munkaadók és a munkavállalók bevonásával, a kistérségi és a regionális kompetenciák megerősítésével.
Mindezek vélhetően javíthatják a helyi és az állami régiópolitika hatékonyságát. A foglalkoztatás bővülésének azonban az is – sőt legfőképpen az – a feltétele, hogy a szakpolitikák összehangolásával serkentő gazdasági környezet jöjjön létre a vállalkozások működéséhez.
