Az európai munkaerőpiac szervezése a védeni és ösztönözni elv alapján nyugszik. Ezt követik a fejlett államok, s ezt a leckét tanulják - több-kevesebb sikerrel – az Unióhoz később csatlakozók is. Ez az iránymutatás azt jelenti, hogy a tagországok – a támogatás és az ösztönzés számos eszközével élve – legelsősorban is a honi munkavállalóikat és munkáltatóikat preferálják, s mindenki más csak utánuk következik. E szemlélet következetességét jól jelzi, hogy 2004. május 1-én. Az EU kibővítésekor a régi 15-ök – három ország kivételével – átmenetileg korlátozták a munkaerő szabad áramlását.
A csatlakozás óta eltelt évek migrációs folyamatai jelzik, hogy Magyarországtól nem kell tartaniuk az Unió régi tagjainak. A magyarok - általában – nem külön "veszélyesek" a külhoni munkaerőpiacokra: a nyelvtudás, illetve a mobilitási hajlam hiánya gátat vet a tömeges elvándorlásnak. Azonban más a helyzet a magasan képzett szakemberekkel. A fiatal, nyelveket beszélő diplomások és a kvalifikált mesteremberek jó eséllyel helyezkedhetnek el külföldön: persze csak akkor, ha a fogadó országban az adott szakmában nincs elegendő belföldi munkaerő. A magyar munkásvándorlás azonban – egyelőre – még ennek ellenére sem olyan mérvű, mint például Csehországban, ahol – a témában publikált prágai tanulmány szerint – az EU régi tagállamaiban felkínált álláslehetőségek olyannyira vonzzák a magasan képzett cseh szakembereket, hogy ez alááshatja az ország gazdasági növekedési potenciálját.
Megnyugvásra azonban semmi oka a magyar munkaügyi kormányzatnak. Ha ma még nem is tömeges az elvándorlás, de – az álláshelyek megszűnése, a vállalkozások foglalkoztatási erejének gyengülése és az uniós bérekhez viszonyított alacsony keresetek miatt – fordulhat a kocka. Ahogyan az egészségügyben – az orvosok elvándorlása miatt – komor jövőkép tárul fel, ugyanígy a versenyszféra bizonyos ágazataiban is zavart kelthet a kvalifikált szakemberek külföldre távozása. Erre mindenképpen fel kell készülniük a foglalkoztatáspolitika irányítóinak.
Bár a munkaerőpiaci védelem elvének megfelel, hogy a munkaügyi kormányzat Románia és Bulgária uniós csatlakozását követően a valós munkaerőigényekhez igazodva nyitja meg piacát a román és a bolgár munkavállalók előtt, azonban a támogatással adós maradt a kabinet. A legnagyobb hiátusa abban érhető tetten, hogy nem talált megfelelő "fogásokat" a kis- és közepes vállalkozások támogatására és megerősítésére, jóllehet, a foglalkoztatási egyensúly megteremtése éppen e gazdálkodói kör vállán nyugszik. A költségvetés vitája kapcsán talán nem haszontalan e szempontokat is mérlegelni.
