Pénztárak a gondoskodás szolgálatában

Az utóbbi hónapok kormányzati intézkedései mellett számos tudományos igényű szakmunka irányította rá a figyelmet a nyugdíjbiztosítás helyzetére. A nyár elején például a Magyar Nemzeti Bank (MNB) tanulmányfüzet-sorozata adott nyilvánosságot két nyugdíjkutató megállapításainak. Saját véleményükként közreadott, ám nagy visszhangot kiváltott elemzésükben a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer jövője előtt magasodó korlátok között említik a munkaképes korú népesség alacsony hazai aktivitását, illetve a foglalkoztatási rátát, valamint a nagymértékben elterjedt adó- és járulékelkerülési gyakorlatot.

A nyugdíjrendszer jelene

A szociális és foglalkoztatási tárcának a Pénzügyminisztérium, a KSH és az Országos Nyugdíjfolyósító Igazgatóság közreműködésével az EU Bizottság útmutatója alapján összeállított jelentése is kitér e problémákra. A nyugdíjrendszer 2005. évi "jelenéről" készített "pillanatfelvétel" rámutat azokra a gyenge pontokra, amelyek mielőbbi reformokat igényelnek a későbbi kedvezőtlen fejlemények elkerülése érdekében.

Jelentőségének megfelelő helyet kapott a nyugdíj kérdése a régió egyik vezető stratégiai tanácsadó cége, a Central European Management Intelligence (CEMI) átfogó tanulmányában is. A "Makroegyensúly és gazdasági növekedés" című kötet szerkesztői "szigorúan szakmai és tényalapokon" vizsgálják a gazdaság különböző területeit, köztük a nyugdíjét.

A CEMI kutatói rámutatnak arra, hogy a hazai nyugdíjrendszer gerincét a hagyományos kötelező biztosítási alapú rendszer alkotja, bár az 1997. évi reform óta felsorakoztak a magán-, illetve önkéntes nyugdíjpénztárak, s 2006. január 1-jétől jelen van a piacon az öngondoskodás új formája, a részvényjellegű nyugdíj-előtakarékossági számla is. Mégis, ezek együttesen sem képesek hiánytalanul betölteni feladatukat.

Holtzer Péter, a tanulmány nyugdíjfejezetének gondozója, külső szakértője szerint jól jellemzi a gondokat, hogy a rendszer éves hiánya hozzávetőlegesen eléri a GDP 2 százalékát, a központi költségvetés ennek megfelelő összeget ad át a Nyugdíj-biztosítási Alap nyugdíjkiadásainak fedezésére. Ez 2005-ben meghaladta a 420 milliárd forintot.

A csaknem évtizedes hiány okait elemezve, a kutatók számos tényezőt említenek. Szerepe van például a deficitben a munkáltatók és a munkavállalók által együttesen befizetett járulékok csökkenésének, amely az 1999-es 31 százalékról 2003-ra 26,5 százalékra mérséklődött. Szerepe van a rendkívüli nyugdíjemelésnek, a járulékfizetéssel nem fedezett szolgáltatásnak is tekinthető 13. havi nyugdíjnak, amely 2003 és 2006 között fokozatosan egy-egy hét többlettel épült a rendszerbe, s 2800-2900 ezer nyugdíjast érintett. Ez az első esztendőben 33 milliárd forint kiadással járt, az idén pedig eléri a 170 milliárdot. Rendkívül alacsony a foglalkoztatási szint is, 2001 óta a foglalkoztatottak száma 3,9 millió fő körül ingadozik, s nemzetközi összehasonlításban viszonylag rövid a munkában töltött idő.

Diskurzus nélkül

A magyar férfiak életük 52, a nők 43 százalékában dolgoznak, szemben az OECD-országok 57, illetve 50 százalékos átlagával. Tovább tanulnak, később kezdenek el dolgozni, kevesebb ideig fizetnek járulékot, és nyugdíjba is előbb mennek. Míg az országok túlnyomó többségében mind a férfiak, mind a nők 40 évnél több időt töltenek munkában, addig a magyar férfiak átlag 35 és fél, a nők 33 évet.

Hazai sajátosság a sok rokkantnyugdíjas, illetve a korhatár előtt nyugdíjba vonult. A tanulmány 2005. januári adatokat idéz, amelyek szerint a 2 millió 460 ezer saját jogon nyugdíjszolgáltatásban részesülő 33 százaléka, azaz 808 ezer fő rokkantnyugdíjasként vonult ki a munka világából. Ami az utóbbiakat illeti: ma 650 ezren vannak Magyarországon korhatár alatt nyugdíjban. Ez a saját jogú nyugdíjasok 26 százaléka, ami a szakértők szerint rendkívül magas arány.

Holtzer Péter szerint nyugdíjkérdésekről az elmúlt tíz évben semmiféle diskurzus nem folyt sem szakmai körökben, sem az úgynevezett közbeszédben. 1997-ben lezajlott a nyugdíjreform, s akkor mindenki hátradőlt. Napjainkban aztán mintegy vezényszóra központi témává vált e kérdés. Ennek nyilván bizonyos állami megrendeléseken, megbízásokon túl az általános kutatói felismerés a magyarázata, miszerint rossz irányt vettek a folyamatok. Az 1997-es intézkedések hatása szinte teljesen elenyészett.

Reform után, reform előtt?

Mert miről is szólt a nyugdíjreform? Egyrészt az első pillér, az állami nyugdíjrendszer paramétereibe történt beavatkozásokról, melyek révén a deficit – amely előtte a nyugdíjrendszert jellemezte – megszűnt, másrészt a magánnyugdíjpénztárak és az önkéntes pénztárak, az úgynevezett második és harmadik pillér létrehozásáról.

1997 után azonban ismét megjelent a deficit, jórészt a CEMI-tanulmányban részletezett okok miatt. Az 1997-es nyugdíjreform tehát nem érte el eredeti célját, a nyugdíjkérdés ma ott tart, mint a reform előtt. Ezért kell ma róla beszélni, s ezért ébredtek rá a politikusok, hogy valamit tenni kell. Nem szólva arról, hogy a költségvetésnek esélye sem lesz a maastrichti hiánykritérium teljesítésére, ha önmagában a nyugdíj "termel" annyit a GDP-ből, mint amennyit a számok mutatnak.

A CEMI, valamint az MNB nyugdíjszakértői már a képviselő-választások előtt jó fél, háromnegyed évvel elkezdtek a problémákról beszélni, s olyan tanulmányokat tettek le az asztalra, amelyek számba veszik a gondokat és a lehetséges megoldási módokat. Bár külön-külön utakon indultak el, abban nincs vita köztük, hogy megkerülhetetlenül bele kell nyúlni a rendszerbe, például az effektív és a törvényes nyugdíjkorhatárokat illetően, illetve meg kell nézni az indexálás gyakorlatát és sok mást. Ezek változtatásával sokat lehet javítani a helyzeten - elvileg. Egy olyan országban azonban, ahol rendkívül alacsony a munkaképes korúak aktivitási aránya, ahol nagyon magas az adó- és járulékelkerülők száma, kérdés, hogy mindezek a lépések elegendőek-e.

A szakértő szerint meggondolandó például, hogy nem lenne-e jobb a jelenleginél kevesebbet kivenni a munkavállalók zsebéből, és más módon sarkallni őket az erőfeszítésekre. Nem lenne-e jobb, ha az állam csak arra kötelezné a munkavállalókat, hogy annyi járulékot fizessenek, amennyi majd nyugdíjba vonulásuk után a létfenntartásukat garantálja, ám ennek fejében aktív éveikben a nyugdíjas korra esedékes többletről maguk gondoskodnának.

Holtzer Péter szerint tehát meggondolandó a kevesebb több elvének alkalmazása, hiszen az emberek amúgy sem szeretnek az "államnak" befizetni, amúgy sem igen hisznek az "állami" nyugdíjrendszerben, s ha ilyen mérvű hitelességi válság van, akkor meg lehetne fontolni ezt az utat. Annál is inkább, mert lényegében ez az elv jelent meg az 1997-es nyugdíjreformnál is, az önkéntes nyugdíjpénztárak megteremtésével. De "nem ment át" az üzenet.

Pénztárak – hogyan tovább?

Az 1997-ben elképzeltnél kevésbé váltak népszerűvé a pénztárak, másrészt némi túlzással azt lehetne mondani: a munkavállalóknak fogalmuk sincs, hogy pontosan mit is fizetnek be ők, s mit fizetnek be utánuk a munkáltatók, miként a pénztárak évenkénti elszámolását sem érzik magukénak.

A pénztárpiac átlagos hozamai Holtzer Péter szerint nem túlzottan jók, de nem is olyan rosszak. Az első nyolc év átlagos nettó reálhozamai (az infláció felett) körülbelül 3 százalékot tesznek ki, lényegében az állampapírokénak megfelelők, azonban ez hosszabb távon nem elégséges. El kellene érniük a nettó 5-6 százalékot. Talán nagyon is óvatosak a pénztárak, bár szakértők véleménye szerint még így is jobban kamatoztatják tagjaik pénzét, biztosabb és a mai adatok tükrében nagyobb öregkori nyugdíjat ígérnek, mintha a munkavállalók maguk forgatnák kis tőkéjüket. Ami persze az állampolgárok jelenlegi pénzügyi kultúráját is véleményezi.

A centralizáció jelei is megfigyelhetők a pénztárpiacon. Az utóbbi öt-hat évet áttekintve kiderül: számos szervezet, elsősorban önkéntes pénztár megszűnt. Az indulás első éveiben számuk megközelítette a 300-at, ma alig 80 működik. Némileg más a helyzet a magánnyugdíjpénztáraknál. Annak idején csaknem egyszerre mintegy kéttucatnyian kezdték el tevékenységüket, legtöbbjük ma is megtalálható. A szakértő nem lenne meglepődve, ha a jövőben mind a magán-, mind az önkéntes pénztárakból további 20-30 százalék megszűnne. Ebben bizonyosan vezető szerepet játszana a meglehetősen bonyolult adminisztráció.

Ma ugyanis erre és a könyvelésre a pénztárak kénytelenek külön apparátust létrehozni vagy igénybe venni, hiszen van például olyan nagyobb magánnyugdíjpénztár, amely több százezer munkáltatóval van kapcsolatban; levelez, könyvel, korrigál, pótlást kér, behajt, igazol. Nemkülönben megterheli a munkahelyek bérszámfejtését, hogy gyakran több tucatnyi pénztárnak kénytelenek dolgozóik után utalni a tagdíjat.

A második pillér megteremtésekor már felvetődött a gondolat, hogy több országhoz hasonlóan egy központi szervezetet kellene létrehozni, amely a munkáltatóktól fogadná, illetve a pénztárakhoz továbbítaná az utalásokat. Ez az ötlet akkor – a mindenféle nagy központi szervezet iránti bizalmatlanság miatt – elvetélt, és a direkt utalások mellett döntöttek az illetékesek.

Talán nem is ok nélkül. Lengyelországban például, ahol a központosítást megvalósították, előfordult, hogy egy évig is késett a központi adminisztráció, de végül úrrá lettek a káoszon. Nálunk nemrég ismét szóba jött ez a megoldás, sőt a törvény is megszületett. E szerint az adminisztráció mérséklése, az egyszerűsítés és némi költségcsökkentés céljából január 1-jétől az adóhivatal ékelődik be szolgáltatóként a munkáltatók és a pénztárak közé.

Sajátos hazai gyakorlat

Ma sokan kritizálják a nyugdíjreformot, sokan kérdik, miért kellett létrehozni a pénztárakat, holott a szakértő szerint botorság lenne megkérdőjelezni létüket. Először is, már tíz éve működnek, megerősödött a szektor, csaknem 2 ezer milliárddal gazdálkodnak. Másrészt, a következő generációk majd ebből a szektorból is kapják a nyugdíjukat. Az más kérdés, hogy a második pillért a mainál jobban, hatékonyabban és olcsóbban is lehetne működtetni, s lehetnének magasabbak a hozamok.

Mindezek érdekében indokoltak bizonyos lépések. A jövő évtől például érvénybe lépnek azok a szabályok, amelyek szerint meghatározott szint fölött megtiltják a vagyonkezelési díjak és működési költségek elszámolását. Szintén a jövő évtől az állam minden magánnyugdíjpénztárt arra kötelez, hogy ne csak egy, hanem három portfóliót tartson, korosztályok szerint, ami várhatóan anyagilag vonzóbbá teszi a pénztárakat.

Visszatérő dilemma a magánnyugdíjpénztárak meglehetősen sajátos működési logikája, amely nemzetközileg egyedülálló. A tagok ugyanis egyfajta szövetkezetként működtetik azokat, és az egy fő – egy szavazat elve alapján gyakorlatilag uralják a pénztárakat. Emiatt a mögöttük álló pénzügyi csoportok nem lehetnek tulajdonosai azoknak, így nem is vállalnak a tőkéjükkel garanciát értük. Eredeti tevékenységük szerinti befektetéseikből bármikor ki tudják ugyanis venni a profitjukat, de nem tehetik meg ugyanezt a pénztárakkal, illetve különböző kerülőutakra kényszerülnek.

Szakmai körökben évek óta szóvá teszik és felvetik, hogy a magyar pénztári rendszer is térjen át a külföldi gyakorlatra, jelesül a mai tagok – a jövőbeni nyugdíjasok – a pénztáraknak ne tulajdonosai, hanem – miként a pénzintézeteknek, biztosítóknak - ügyfelei legyenek. Pénzükért szolgáltatásokat kapjanak, és térítsék azok költségeit.

Öngondoskodás, de hogyan?

A viták gyakorlatilag az állami nyugdíjrendszer, az első pillér körül folynak, már csak azért is, mert a második pillérből csak évtizedek múlva történnek kifizetések, s az ottani problémák kevésbé égetőek.

A kutatók figyelme ritkán terjed ki a rendszer egészére. Ma létezik a központosított, eléggé átláthatatlan, kis hatékonysággal működő és kis hitelességű állami rendszer, létezik a "kérdőjelekkel tarkított" piaci magánnyugdíjrendszer, és többé-kevésbé működik az öngondoskodás, a harmadik és a negyedik pillér. Pedig – Holtzer Péter szerint – égető szükség lenne arra, hogy az emberek maguk is gondoskodjanak magukról, s erre kellő ösztönzést kapjanak.

Miközben szigorodnak az adókedvezmények, támogatni kell azokat, akik meg tudnak takarítani, félre tudnak tenni öregkorukra is, hogy kiegészíthessék az állami vagy a pénztári rendszerből származó majdani nyugdíjukat. Holtzer Péter szerint Magyarországon az öngondoskodás foka rendkívül alacsony. A teljes rendszer: az állami, a magánpénztári, az önkéntes nyugdíjpénztári és az öngondoskodás területei nem kellően összehangoltak egymással, s ez jellemzi a rájuk vonatkozó adószabályokat is.

Jellemző, hogy az 1997-es nyugdíjreformtörvény feladatként kimondta: a döntések nyomán elkészített prognózisokat legalább háromévente felül kell vizsgálni, s ha szükséges, az 50 évre szóló modelleket ki kell egészíteni, azonban ennek végrehajtása rendre elmaradt. Legalábbis a Magyar Nemzeti Bank kutatói nyugdíjtanulmányuk elkészítésekor a felülvizsgálati dokumentumokat hiába keresték, nem találták meg sehol. Mit tehettek, a törvény önkéntes végrehajtásának nekiláttak maguk.

Nyugdíjpénztárak

Az öngondoskodás egyik fontos megjelenési formája a nyugdíj- vagy egészségpénztári tagság, amikor valaki egy pénztár tagjává válik, oda rendszeresen tagdíjat fizet, megtakarításaival gyarapítja saját maga vagy családtagjai szociális és egészségügyi ellátásainak fedezetét, illetve hozzájárul későbbi, nyugdíjas éveinek anyagi biztonságához.

A megtakarítási hajlandóságot az állam az önkéntes pénztárak esetében adókedvezménnyel támogatja. Napjaink pénztárpiacán magánnyugdíjpénztárak, önkéntes nyugdíjpénztárak, egészségpénztárak, valamint önsegélyező pénztárak vannak jelen.

A magánnyugdíjpénztárak meghatározó szerepet töltenek be a pénztárpiacon és egyben a hazai nyugdíjrendszerben, lévén, a pályakezdőknek kötelező a belépés ezekbe; a jogosultságot megszerezve innen kapják majd az öregkori ellátást. A statisztikák 19 pénztárat tartanak nyilván, amelyek biztos lábakon állnak. A tagok száma a legfrissebb összesítések szerint meghaladja a 2 millió 536 ezret. Egyedül az OTP Magánnyugdíjpénztárnak több mint 700 ezer tagja van, de 300-400 ezerre tehető például az ING- vagy az Allianz-pénztár taglétszáma is. Tekintélyes összegre, több mint 1 milliárd 300 millió forintra rúg a magánnyugdíjpénztárak vagyona is.

Az önkéntes nyugdíjpénztárak kiegészítő nyugdíjat nyújtanak tagjaiknak legkevesebb tízévi tagság esetén, a nyugdíjkorhatár elérése után. Az első pénztárak 1994-ben alakultak, számuk egy időben megközelítette a 120-at, ez mára megszűnések és összeolvadások miatt 75-re csökkent. A tagok száma 1 millió 300 ezer körül mozog, az éves befizetések összege több tízmilliárdra tehető.

A hazai magán-nyugdíjpénztári piac csaknem 80 százalékát képviselő Stabilitás Pénztárszövetség tagja a Nyugdíjpénztárak Európai Szövetségének. Nagy Csaba, a Stabilitás Pénztárszövetség elnöke, egyben az OTP Magánnyugdíjpénztár ügyvezető igazgatója nemrég Brüsszelben a nemzetközi szervezet vezetőivel találkozott. A magyar nyugdíjrendszer a találkozón érdeklődést váltott ki, ugyanis a hazaival többé-kevésbé megegyező gondok egy ideje a kontinens más országaiban is a figyelem előterébe kerültek. Különösen a foglalkoztatási arányok, valamint a magánnyugdíjpénztáraknak a kötelező nyugdíjrendszerben betöltött szerepe érdekli a nemzetközi szervezetek vezetőit. Egyetértettek abban, hogy ez a szerep elismerésre méltó.

Választható portfólió

A második pillérben lévő vagyon nagysága 2005-ben már meghaladta például a biztosítótársaságoknál meglévő szavatoló tőke nagyságát, ami fontos mutató. A meghozott és tervezett kormányzati megszorító intézkedések pénztárakat érintő valamennyi hatását ma még nem lehet pontosan lemérni, de az elnök – és a tagszervezetek vezetői – szerint azok korántsem mind hátrányosak. Üdvözölni lehet például az életkor szerint választható portfóliós rendszer bevezetését, amely a hozamok növekedését segítheti, és vonzóbbá teheti a pénztárakat. A pályakezdőknek ugyanis kötelező a belépés, de önkéntes döntés alapján pénztártaggá válhat az a természetes személy is, aki Magyarországon nyugdíj-biztosítási jogviszonyban áll, és nem töltötte be a 30. életévét. Nem mindegy, hogy mennyien teszik ezt meg. A magán-nyugdíjpénztári tagok befizetései ma ugyan hiányoznak az állami nyugdíjkasszából, de néhány évtized múlva, kifizetéseik révén mentesítik azt.

Várhatóan kedvező következménye lesz az adminisztráció mérséklésére vonatkozó rendelkezéseknek is, azzal együtt, hogy a központosított tagdíjbeszedés-átutalás tanulóidejét mindenkinek át kell vészelnie. A munkáltatói tagdíj-hozzájárulás minimálbérhez kötődő kedvezményének megnyirbálása némileg lelassíthatja a pénztári fejlődést. Összegszerűségében túl nagy hatása biztosan nem lesz, de ellentmond az öngondoskodás elvének. A hírek szerint egyébként némely szomszédos ország éppen most akarja követni az eddigi magyar gyakorlatot.

A brüsszeli szakértők nagyra becsülik a magyar nyugdíjpénztári rendszer viszonylag rövid idő alatt elért fejlődését és a nyugdíjrendszer egészében elfoglalt helyét. Nagy Csaba szerint nem lehet kérdéses: helyes volt 1995-97-ben elindítani a rendszer reformját, de sok igazság van abban a kritikában, hogy ezt követően kissé "megpihentek" a létrehozói. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a munkavállalók – főleg a fiatalok – nincsenek tisztában a pénztári rendszer lényegével, s nem látják át az ok-okozati összefüggéseket.

Épen ezért a Stabilitás Pénztárszövetség – csatlakozva a befektető cégek, pénzintézetek, bankok által létrehozott Öngondoskodás Alapítványhoz – a tavasszal nagyszabású felvilágosító kampányba kezdett. Az Európai Unió döntéshozói késő ősszel Frankfurtban egyhetes pénzügyi szakmai programot szerveznek. Ennek keretében egy napot a nyugdíjkérdéseknek szentelnek, s mások között Nagy Csabát is felkérték előadónak. A magyar nyugdíjrendszer második pilléréről tart majd tájékoztatót, és minden bizonnyal megemlíti majd a Stabilitás sikeresnek ígérkező kampányát is.

A szövetség elnöke tagja a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete pénztári munkacsoportjának. A szakértők egy-egy időszerű témát tűznek napirendre. Jelenleg arra a kérdésre keresik a választ, hogy hét év múlva, amikor az első magánpénztári tagok nyugdíjba mennek, miként és mekkora járandóságot kapnak majd.

Egészségpénztárak

Az Országgyűlés 1993. december 6-án fogadta el az önkéntes kölcsönös biztosítópénztárakról szóló XCVI. törvényt. A jogalkotók a jogszabály bevezetőjében hangsúlyozzák, hogy a szociális biztonság erősítése sürgető társadalmi érdek, s az ezt szolgáló önkéntes kölcsönös biztosítópénztárak új, intézményes formát adnak az öngondoskodásnak, illetve a tartósan befektethető források bővítésével elősegítik a hazai tőkepiac fejlődését.

A törvény hatálybalépésével lehetővé vált, hogy az állami társadalombiztosítás által nyújtott nyugdíj-, egészségügyi és szociális szolgáltatásokon felül és azt kiegészítve az állampolgárok önkéntes alapon, anyagi lehetőségeiknek megfelelően gondoskodjanak saját magukról. Az egészségpénztárak nem vagyonfelhalmozói, befektetői tevékenységet folytatnak, hanem a befolyt tagdíjakat rövid időn belül a szolgáltatások nyújtása céljából kifizetik.

Pénztárt 15 természetes személy alapíthat, tagjaik szabadon alakítják ki szolgáltatási körüket és üzletpolitikájukat. A pénztárak kiegészítő ellátást, szolgáltatást nyújtanak, de a szolidaritás elve is érvényesül, azaz a szolgáltatási kiadások 40 százalékát az összes egyéni számla arányos megterhelésével finanszírozzák. A szolgáltatások kiterjednek a többi között az egészségmegőrzésre, a prevencióra, a fogorvosi ellátásra, a gyógyszer-, gyógyászati segédeszköz, gyógyfürdőtérítésre, a táppénz kiegészítésére, a házi ellátásra, a gyógyüdülésre, illetve a rehabilitációra.

Az egészségpénztári szektor a törvény, majd a vonatkozó kormányrendelet életbelépését követően gyors fejlődésnek indult, 2002-ben országosan 33, 2005 végén már 48 pénztár működött. Az Egészségpénztárak Országos Szövetségének adataiból kiderül, hogy napjainkban a tagok száma eléri a félmilliót, az összes vagyon pedig meghaladja a 27 milliárd forintot. A taglétszám 85 százaléka 12 nagyobb szervezetben összpontosul, ezeket követik a 8 ezresek és az ennél kisebbek.

Hagyományos igények

Bolvári László, a szövetség elnöke, egyben a Vitamin Egészségpénztár vezetője szerint figyelmet érdemel, hogy a szektor összes tagdíj jellegű befizetésének 12 százaléka származik a pénztártagoktól, 87 százalék munkáltatói hozzájárulás, a fennmaradó kis hányad egyéb bevétel. Szolgáltatásaikra a pénztárak mintegy 22 milliárd forintot fordítottak.

A tagok a legnagyobb mértékben, csaknem 40 százalékban hagyományosan a gyógyszerár-támogatást veszik igénybe, ezt követi a gyógyászati segédeszközök árának kiegészítése. Sajnálatosan alacsony a tényleges egészségnyereséget jelentő megelőzési célú kiadások aránya.

A költségvetési egyensúly helyreállítását célzó kormányzati intézkedések a pénztári szektort is érintik. Az egyik legutóbbi, az egyes pénzügyi tárgyú törvények módosításáról szóló 2006. évi LXI. tv. például 2007. január 1-jétől nagymértékben korlátozza a munkáltatók által átvállalt, a munkavállalóik után fizetendő alap- és többlettagdíj kedvezményét. A jelenleg még érvényben lévő rendelkezés szerint a munkáltatók a minimálbér 100 százaléka – egyes esetekben 130 százaléka - erejéig támogathatják ily módon adó- és járulékmentesen dolgozóikat. A jövőben ez az arány a nyugdíjpénztárak esetében 50, az egészség-, valamint az önsegélyező pénztáraknál 20 százalékra csökken.

Kérdés, hogy ezek után megéri-e majd a munkáltatónak a támogatás, illetve a tagnak, hogy utána összevont jövedelemként adózzon. Félő, hogy a módosítás visszafogja a szektor fejlődését, nehezítve az egészségpénztárakról törvényben megfogalmazott célok érvényesülését. Márpedig az egészségügy átalakításáról nyilvánosságra került elképzelésekből arra lehet következtetni, hogy az egyéni öngondoskodásnak a jövőben minden eddiginél nagyobb lesz a jelentősége. Ami pedig a közvetlen hatást illeti: a korábban hozott korlátozások életbelépésével 2007. június 1-jétől minden kedvezménytől elesnek azok a pénztártagok, akik egészségük megőrzéséért pénztári megtakarításaikból szeretnék finanszírozni például saját maguk és családjuk sportolását, üdülését.

Korlátozott szolgáltatások

Bolvári László szerint a tagokat érintő szabályok gyakori módosítása, a szolgáltatások korlátozása általában bizalomvesztéshez vezethet; várhatóan csökkennek a tagdíjbevételek, ellehetetlenülnek a pénztárak. Nem váltottak ki kedvező visszhangot a 2004-es, 263. számú kormányrendelet egészségpénztári szolgáltatásokra vonatkozó passzusai sem. A szolgáltatások szabályozásával a pénztári szféra egyetért, azonban az előírások jelentős része értelmetlenül növeli a háziorvosi és pénztári adminisztrációt.

A pénztártagoknak és családtagjaiknak például orvosi javaslatot, igazolást kell beszerezniük ahhoz, hogy sportolhassanak vagy egészségügyi üdülésen vehessenek részt. A kormányrendelet korlátozta az e célra igénybe vehető kifizetéseket is, egy másik jogszabály pedig csak abban az esetben teszi lehetővé a sporteszközvásárlás és az egészségügyi üdülés elszámolását, ha a tag egyéni számlájának megelőző év december 31-ei záró egyenlege erre fedezetet nyújt.

Mindezt az Egészségpénztárak Országos Szövetsége, a Stabilitás Nyugdíj- és Egészségpénztári Szövetséggel közösen levélben vetette fel az egészségügyi miniszternek; korábban a kormányfőhöz, valamint a pénzügyminiszterhez fordultak. Kifejtették: ezek és az ezekhez hasonló intézkedések nem kedveznek a pénztári szektornak, költségvetési hatásuk pedig elhanyagolható.

A szövetségek vezetői felajánlották közreműködésüket is a szférát érintő intézkedések előkészítésében, mert a pénztárak megerősítésében bizonyosan lenne tennivaló, amihez az elmúlt tíz évben szereztek némi tapasztalatot.

Kórháztulajdonos pénztárak?

Egy-két éve megtorpant a korábban tapasztalt növekedés, stagnálás tapasztalható az egészségpénztári piacon. Ebben Bolvári László szerint része lehet annak, hogy a szigorító intézkedésekből többen bizalomvesztést vélnek kiolvasni, míg mások attól tartanak, hogy a pénztárak mögé felsorakozott bankok-biztosítók elvesztik hitüket befektetéseik szerény mértékű, de biztos megtérülésében. A pénztári szereplők tekintélyes hányada viszont derűlátó, vagy legalábbis realista, és abból indul ki, hogy az öngondoskodásnak jövője van.

Nem kevesen ezt úgy képzelik el, hogy a pénztárak jelenlegi tulajdonosi szerkezetét megszüntetnék, és egyfajta szolgáltató szervezetté alakítanák át az egészségpénztárakat. Olvasható olyan tanulmány, amelyben a szerző a fenntartó önkormányzatokkal való szorosabb együttműködést veti fel, illetve a pénztárak és a magánszféra szorosabb kapcsolatában lát fejlődési lehetőséget. Elhangoznak olyan vélemények is, melyek szerint a nagyobb, a tőkeerős pénztárak egészségügyi intézményt is üzemeltethetnének, mi több, akár kórházat is vásárolhatnának a jövőben.

Bolvári László szerint ahhoz nem férhet kétség, hogy a pénztárakban tíz év alatt felhalmozódott erkölcsi és anyagi értéket meg kell őrizni és fejleszteni kell, az utak megválasztásánál azonban a realitásokból kell kiindulni. Ismeretei szerint a jelenleg meglévő pénztárak vezetőiben például nemhogy a kórházvásárlás gondolata nem merült fel, de mindössze két helyen jutottak el odáig is, hogy szorosabban együttműködjenek valamely rendelőintézettel. Sem a szektornak, sem egy-egy pénztárnak nincs olyan tőkéje, hogy nagyobb volumenű vállalkozásba kezdjen.

Nemcsak az anyagi háttér hiányzik ehhez, szervezeti akadályok is tornyosulnak. A Vitamin Egészségpénztárhoz hasonlón, általában a többiek is az ország egész területéről fogadnak tagokat – Szegedtől Győrön át Miskolcig –, és ha egy saját intézményhez kötnék őket, az utazás-utaztatás vonná el az erőket. Ma a pénztárak minden, tagjaikhoz legközelebb lévő szolgáltatóval szerződést kötnek, és ennek nyomán panasz ritkán fordult elő.