Európai uniós tagságunk közeledtével – a harmonizálandó irányelvek mellett – mindinkább indokolt figyelni az Európai Bíróság (European Court of Justice, a továbbiakban: EB) gyakorlatára. A Simap-esetként elhíresült per spanyol belügyből lett európai léptékű ügy. A luxemburgi székhelyű EB a spanyolországi Közegészségügyi Ellátásban Dolgozó Orvosok Egyesülete (ennek spanyol rövidítése: Simap) és a Valenciai Régió Egészségügyi Minisztériuma közötti jogvitában hozott ítéletet, többek között döntve arról, hogy az ügyelet tartama milyen módon számít be a munkaidőbe. E probléma időről időre Magyarországon is munkajogi "örökzöldnek" számít, előkészítés alatt áll egy külön törvény az egészségügyben dolgozók jogállásáról, amely változást tervez az orvosok és ápolók munkaidejének szabályozásában is.
A spanyol jogi háttér
Az egészségügyi alapellátásban dolgozó személyek munkaideje heti negyven óra – szól egy 1984-ben kiadott királyi rendelet. Ez nem érinti azt a munkát, amelyet hívásos (kiszállásos) ügyeletben kell végezniük az orvosoknak és ápolóknak, ugyanakkor az ilyen egészségügyi dolgozók kötelesek eleget tenni a házhoz történő és sürgősségi hívásoknak, a társadalombiztosítási szervek által alkalmazott orvosi és egészségügyi kisegítő személyzetre vonatkozó, törvényben meghatározott munkavállalói szabályok rendelkezéseivel, valamint azok végrehajtására vonatkozó előírásokkal összhangban. A spanyol kormány a későbbiekben jóváhagyta az egészségügyi kormányzat és az egészségügyi alapellátási szektor legjelentősebb szakszervezetei között kötött megállapodást. E szerint az évi ügyeleti órák maximális száma négyszázhuszonöt. A vidéki területek egészségügyi alapellátásában dolgozó személyzet esetén, amely ügyeleti órák tekintetében szükségszerűen túllépi az évi négyszázhuszonöt órás határt, általános szabályként maximálisan évi nyolcszázötven óra engedélyezett, azonban minden eszközzel az ügyeleti óráknak a progresszív csökkentésére kell törekedni. Nem sokkal az érintett megállapodás aláírását követően hasonló tartalmú egyezség született a valenciai régióban is.
A per tárgya
A Simap úgynevezett kollektív keresetet nyújtott be a Valenciai Régió Egészségügyi Minisztériuma ellen. Ennek célja egy olyan nyilatkozat elfogadtatása volt, amely a régió egészségügyi alapellátásában dolgozó valamennyi orvos számára biztosítja az Európai Uniónak a munkaidő megszervezése tárgyában kiadott 93/104. irányelvében foglalt jogokat. A direktíva törekvése, hogy a munkavállalók munkahelyi biztonságának és egészségének javítását ösztönözze. A Simap keresetében hangoztatta, hogy egy alapellátásban dolgozó orvos tulajdonképpen arra van kötelezve, hogy éjszakai pihenés nélkül harmincegy órát dolgozzon végig egyhuzamban. Saját magának kell megszerveznie az étkezését, hívásra házhoz kell mennie éjszaka, amikor nincs tömegközlekedés, egyedül, mindenféle biztonsági intézkedés nélkül, úgy oldva meg utazását, ahogyan tudja.
A spanyol döntés
A perben első fokon döntő spanyol bíróság többek között megállapította, hogy az orvos elérhetőségét igénylő ügyeletek vagy készenléti ügyeletek esetében csupán az aktuális (valóban munkával töltött) órák veendők figyelembe a maximális munkaidő meghatározásánál. (Ennek felső határa a 93/104-es számú irányelv általános szabálya szerint hetente legfeljebb negyvennyolc óra.) A nemzeti bíróság véleménye szerint az egészségügyi intézményekben ledolgozott ügyeletek semmilyen körülmények között sem tekinthetők túlórának, a túlóra a normál munkaidő meghosszabbítását jelenti, ugyanazzal a terheléssel. Ezzel szemben az ügyeletben végzett tevékenység körülményei eltérnek a normál munkaidőben végzett munka körülményeitől. A per folytatásában a fellebbviteli bíróság úgy határozott, hogy eljárását felfüggeszti, és határozatát az EB előzetes döntésétől teszi függővé.
Az ügy megítélésénél mértékadó 93/104/EK irányelv a munkaidőt úgy határozza meg, mint azt az időszakot, amelynek során a munkavállaló a munkaadó utasítására munkát végez, a munkáltató rendelkezésére áll, és tevékenységét vagy feladatát a hazai törvényeknek, illetve gyakorlatnak megfelelően teszi. Kérdés, hogy az egymással összhangban lévő nemzeti törvények hiányában a továbbiakban is fenntartható-e az a tagállami gyakorlat, amely a heti negyvenórás munkaidőbe nem számítja be az ügyeletben eltöltött időt? Választ igényel, hogy azokban az esetekben, ahol az érintett orvosoknak ügyeleti idejükben nem szükséges az egészségügyi centrumban tartózkodniuk, az ügyelet egészét kell-e munkaidőnek tekinteni, vagy csupán azt az időt, amelyet az orvos valójában azzal a tevékenységgel töltött, amelyre a hívás irányult. Végezetül azokban az esetekben, amikor az érintett orvosok ügyeleti idejüket az egészségügyi centrumban töltik, ennek az időnek az egészét kell-e normál munkaidőnek, vagy azon kívüli időtartamnak tekinteni?
Elsődlegesen tisztázandó kérdés, hogy az olyan tevékenység, mint az egészségügyi alapellátást végző csoportokban dolgozó orvosoké, a 93/104-es irányelv hatálya alá tartozik-e. A direktíva vonatkozó rendelkezése értelmében szabályai az összes – mind a közszolgálati, mind a magán – tevékenységi szektorra irányadóak, beleértve az ipart, a kereskedelmet, a közigazgatást, a szolgáltatóágazatot, a művelődésügyet, a kulturális és szabadidős tevékenységeket. Ugyanakkor az irányelv hatálya nem terjed ki bizonyos speciális közszolgálati feladatokra, így például a fegyveres erőkre, a rendőrségre, illetve a polgári védelmi szolgáltatásokra. Az említett feladatok a társadalom megfelelő működéséhez elengedhetetlen közrend és közbiztonság fenntartására irányulnak. Nyilvánvaló, hogy általában az egészségügyi alapellátásában részt vevő csoportok tevékenysége nem hasonlítható az ilyen feladatokhoz, ebből adódóan e tevékenység a 93/104-es irányelv hatálya alá sorolandó. Kizárólag a képzésben részt vevő orvosok tevékenysége tartozik a direktíva hatályán kívül eső mentességek körébe.
Mindezt követően eldöntendő kérdés, hogy az egészségügyi alapellátásban részt vevő orvosok által ügyeletben eltöltött idő – függetlenül attól, hogy ezalatt az egészségügyi centrumban kell-e tartózkodni, vagy csupán elérhetőnek kell-e lenni – a 93/104-es irányelv értelmében munkaidőnek tekintendő-e. Az ügy megítélése során nem szabad megfeledkezni arról, hogy az említett irányelv a munkaidőt úgy definiálja, mint azt az időszakot, melynek során a munkavállaló a munkaadó utasítására munkát végez, vagy a munkáltató rendelkezésére áll, és tevékenységét, feladatait a hazai törvényeknek, gyakorlatnak megfelelően végzi. Továbbá az irányelv rendszerében a munkaidő szembe van állítva a pihenőidővel, lévén a kettő egymást kölcsönösen kizáró fogalom.
Az európai döntés
Mint fentebb írtuk, az EB megállapította, hogy az egészségügyi alapellátásban dolgozó orvosok tevékenysége a 93/104-es irányelv hatálya alá tartozik. A spanyol nemzeti bíróság – az említett irányelvet a nemzeti joggyakorlatba átültető egyértelmű jogszabályi rendelkezések hiányában – az egészségügyi alapellátásában dolgozó orvosok által végzett tevékenység sajátosságainak figyelembevételével alkalmazhatja a nemzeti törvényeket oly mértékig, hogy azok eleget tegyenek az irányelv 17. cikkelyében foglalt feltételeknek. Ennek értelmében az egyes hétnapos időtartamokra nézve az átlagos munkaidő, a rendkívüli munkavégzést is beleértve, akkor haladhatja meg a 48 órát, ha – kellő tekintettel a munkavállalók biztonságáról és egészségéről szóló általános elvekre – az érintett tevékenység sajátos jellege miatt a munkaidő tartamát nem mérik vagy nem határozzák meg előre, illetve azt maguk a munkavállalók sem tudják meghatározni.
A felsorolt feltételek és a megfelelő jogharmonizációs törvénykezés hiányában a direktíva értelmében az orvosok által hívásos (kiszállásos) ügyeletben töltött idő teljes egészében munkaidőnek, illetve adott esetben túlórának tekintendő, ha az orvos az ügyelet alatt végig az egészségügyi centrumban tartózkodik. Amennyiben az orvosnak elegendő az ügyelet alatt pusztán elérhetőnek lennie, kizárólag az egészségügyi alapellátásra irányuló ténylegesen végzett tevékenység időtartama számít munkaidőnek. Így amíg készenlétben van, várva egy esetleges páciens házhoz hívását, a rendelkezésre állás nem veendő figyelembe a heti 48 órás limitbe. Az ítélet nem csak egészségügyi "jó tanács", az EB határozata az irányelv megkerülhetetlen interpretációja a foglalkoztatás szinte valamennyi szereplőjének.
