A Munka Törvénykönyvének július 1-jétől hatályos módosítása alaposan felkavarta a munkáltatók kedélyét. Egyesek már a vállalkozási szerződések megszüntetéséről, kötelező munkaviszonnyá alakításáról beszélnek. Ha azonban az első ijedség után alaposan átgondoljuk a szabályokat, hamar rájövünk, hogy inkább jogharmonizációs kötelezettségeinkkel összefüggő formai, mintsem tartalmi változtatásról van. Az ominózus előírások ugyanis csak a Munka Törvénykönyvében újak, a magyar jogrendszerben nem. A hatóságok eddig is átminősíthették a különféle szerződéseket munkaviszonnyá. Régi magánjogi alapelv ugyanis, hogy a szerződéseket nem alakszerű megjelölésük, hanem tartalmuk alapján kell elbírálni. A vitás esetekben pedig a végső szót a bíróság mondja ki.
Annak, hogy a kérdéssel immár a Munka Törvénykönyve is foglalkozik, természetesen oka van. A magasztos cél, hogy a foglalkoztatást igyekezzenek a munkaviszony keretei közé terelni, ezzel is emelve a munkavállalók szociális, egzisztenciális biztonságát. Vitán felül áll, hogy a munkaviszonynak kell uralnia a munka világát.
Van azonban egy bökkenő: a piacgazdaságot működtető demokráciákban az állam a különféle szabályozókon – különösen az elvonási rendszeren – keresztül indirekt eszközökkel befolyásolja a társadalmi, gazdasági folyamatokat. A dolog jelenleg úgy fest, hogy a munkaviszony preferálása könnyen a foglalkoztatási célok ellen hathat. A munkáltatók ugyanis nem azért találnak ki különféle polgári jogi konstrukciókat a munkaszerződés helyett, mert megátalkodottak, hanem azért, mert ebben érdekeltek. Érdekeltté pedig éppen az elvonási rendszer teszi őket, mert könnyű kiszámolni, mennyibe kerül a munkaviszony, s mennyivel olcsóbb a vállalkozói, a megbízási, a bizományosi és az isten tudja, hogy még milyen szerződés alapján végzett munka. Ráadásul a dolgozó sem feltétlenül érdekelt abban, hogy munkavállaló legyen, hiszen vállalkozóként több pénzt kereshet ugyanazért a munkáért. Nem érdemes tehát eleve pálcát törni az alternatív foglalkoztatási jogviszonyok felett, ellenben összhangba kellene hozni a minél nagyobb kincstári bevételre összpontosító fiskális szemléletet a foglalkoztatáspolitikai és munkaügyi szempontokkal. Az utóbbiak hitelét rontja ugyanis, ha kampány indul a nagyobb költségvetési bevételekkel kecsegtető munkaviszony kiszélesítéséért, anélkül hogy annak közterheit csökkentenék. Az ország pénzügyi helyzetét látva okkal gyaníthatjuk, hogy a munkaviszony indirekt ösztönzése ezúttal is elmarad, s a dolog csupán arra fog szorítkozni, hogy az ellenőrzések során kiszűrjék a jogellenes, színlelt vállalkozási szerződéseket, ahogyan azt eddig is tették. Ennek hatékonysága s főleg eredménye azonban meglehetősen kétséges.
