Európai bérviszonyok

A társadalmi párbeszéd új fóruma, az Országos Munkaügyi Tanács nemzetközi összehasonlításban értékelte a hazai béreket – döntően a bérszínvonalat és a minimálbért –, és mérlegelte az EU-hoz való felzárkózás esélyeit. Megállapította, hogy hazánk lemaradása az EU-átlagtól tekintélyes, de ez nem minden rétegre és területre érvényes.

Az Európai Unió a tagországok számára a bérekre, bérrendszerekre, bérmegállapodásokra semmilyen kötelezően alkalmazandó formát nem ír elő. Ám a Lajtán túl érvényesek az Európai Szociális Charta előírásai. A munkaadóknak garantálniuk kell az alapvető szociális jogok érvényesülését. Az EU-országokban meg kell teremteni a szabad kollektív alku rendszerét, ami persze vonatkozik a béralkura is, gondoskodni kell az egyenlő munkáért egyenlő bért elv megvalósulásáról a férfiak és a nők között. A tagállamok saját döntési körébe tartozik, hogy milyen intézkedéseket hoznak, és hogyan felelnek meg ezen követelményeknek.

Az Európai Unió mintegy belépési feltételként várja el a csatlakozni kívánóktól, hogy a szociális chartát megerősítsék. Ennek vitatott pontja (amit Magyarország nem ratifikált) a „tisztes", avagy „méltányos" bérhez való jog. Vita tárgya az is, hogy ezt milyen mérőszámmal lehet konkretizálni, kire vonatkozik (családra is, vagy csak a munkavállalóra) stb.

A méltányos bér

A tapasztalatok szerint az EU-tagországok sem értelmezik azonosan a méltányos bér fogalmát, amely esetjogban kapott konkrét értelmet: méltányos bér eszerint, mint minimálbér az átlagkeresethez való viszonyítása, ennek 68, 66, illetve 60 százaléka, átlagosan 67 százaléka. A tapasztalatok szerint az arány csökken. Az EU tehát azon túl, hogy a keresetre nem ír elő kötelező mértéket, tudomásul veszi az egyes országok közötti fejlettségbeli különbségeket is.

Nyilvánvaló, hogy a bérszínvonal, a minimálbér emelésének előfeltételeit a gazdasági teljesítmény, a termelékenység növekedése teremti meg. Esetünkben a felzárkózás esélyeit valójában nem az EU-átlag alapján kell értékelni, sőt még nem is a legkevésbé fejlett EU-országokhoz (Portugália, Görögország) kell magunkat mérnünk. Saját fejlettségi szintünkhöz igazodó kereseti szinteket kell kialakítani, s a kérdés az, hogy ennek mi felel meg?

A magyarországi bérek jelenlegi nagyságának, struktúrájának elemzéséhez szükség van némi történeti áttekintésre. A kétkeresős családmodell, a természetbeni és pénzbeni (szociális) juttatások magas aránya az ötvenes évek végétől a nyolcvanas évek elejéig jelemző volt a bérrendszerre. Az úgynevezett termelői és nem termelői szféra mesterséges szétválasztása, az adóreform bevezetése bérreform nélkül ugyancsak nem tette lehetővé a reális bérarányok kialakulását. Mindezt fűszerezték a rendkívül gyors piaci változások, amelyek nyomán egyes ágazatok teret vesztettek, mások felemelkedtek. Az egyes ágazatok, a fizikai és szellemi foglalkozások között jelentős aránytalanságok alakultak ki, és ez az olló tovább nyílik.

Ha a magyarországi bérmutatókat az EU-országok ismert adataival hasonlítjuk össze, akkor a legszembetűnőbb, hogy elmaradásunk a keresetekben nagyobb, mint amit a gazdasági fejlettségünkben mutatkozó elmaradás indokolna.

Az összehasonlítás

Az adatokat azonban csak óvatosan szabad kezelni. Egyrészt nem minden esetben állt rendelkezésre azonos időre vonatkozó információ, másrészt az adatok tartalma is változó, például az országos adatok mellett megjelennek a csak feldolgozóipari fizikai munkásokról szóló információk, eltérő családmodellre készült adatok stb. De ezek a statisztikák az értékelés kiindulópontjai (az adatok forrása a Gazdasági Minisztérium 1999. júniusi tájékoztatója):

• A bruttó éves átlagkereset a legmagasabb Dániában volt (1996. évi adatok), ez ötször akkora, mint a portugálok keresete. A magyar átlagkereset hivatalos valutaparitáson 3000 dollár, az EU-átlag 10 százaléka.
• A vásárlóerő-paritáson mért adatoknál a különbségek mérsékeltebbek (ezek az adatok a fizikai foglalkozásúakra vonatkoznak a feldolgozóiparban), a dánok és a portugálok közötti különbség ezzel a mérőszámmal 2,7-szeresére apad. A magyar adat az EU-átlag 30 százalékára emelkedik.

Az árszínvonalbeli különbségek kiküszöbölésére szolgál a valuták vásárlóerő-paritáson számított árfolyama, jelen esetben dollárra vetítve. Magyarországon a forintnak belföldön több mint kétszer akkora a vásárlóereje, mint a hivatalos árfolyamon átszámítva az külföldön lenne.

• A munkaerőköltség összehasonlításában „élen" járunk. A kompenzációs költség, amit a munkáltató a bruttó kereseteken kívül társadalombiztosításként fizet, az Unióban 25 százalék körül van.
• A nettó keresetekben (feldolgozóipari fizikai munkás) a legnagyobb különbség Luxemburg és Portugália között van (3,6-szeres). A magyar nettó kereset (egyedülálló munkást figyelembe véve) nagyjából az EU-átlag 11 százaléka. Hasonlóan a bruttó keresetekhez, a vásárlóerő-paritáson mért nettó kereset a valósághoz hűbb képet ad, a magyar munkás nettó béréért egyharmadannyi árut tud venni, mint az egyedülálló munkás az EU országaiban.

A minimálbér

Országos minimálbér a 15 uniós országból 8-ban van (Belgium, Franciaország, Görögország, Luxemburg, Hollandia, Portugália, Spanyolország, 1999-től Anglia).

(Előfordul, hogy fiatalokra, pályakezdőkre degresszív skála szerint érvényes a minimálbér-előírás, vagy a munkaerőpiacon hátrányos helyzetű, kisebb teljesítményt nyújtó munkavállalókra nem vonatkozik a minimálbér-előírás.)

A magyar minimálbér egy órára jutó összege 1997-ben, hivatalos árfolyamon számítva 48 cent volt. Luxemburgban ez az összeg 7,23 dollár, Portugáliában 1,78 dollár volt. Ez utóbbi az EU-ban a legalacsonyabb érték. Vásárlóerő-paritáson a magyar minimális órabér 1,05 dollár.

Bármelyik mutatót vesszük is figyelembe, megállapítható, hogy a minimálbérben való lemaradásunk nagyobb, mint az átlagkeresetben megmutatkozó. Ennek legfőbb oka az, hogy az EU-országokban a munkáltató az alacsony keresetűek után szerényebb járulékokat fizet. Az is vélelmezhető, hogy a munkavállalókat érintő elvonás is kisebb.

A magyar tendencia ezzel ellentétes. A fix összegű egészségügyi hozzájárulás az alacsony bérrel foglalkoztatókat sújtja leginkább, ugyanez tapasztalható a munkavállalókat illetően is az adójóváírás 1999. évi felére való csökkentése miatt.

Ma Magyarországon a legtöbbet vitatott kérdés a minimálbér és az átlagkereset viszonya. Összehasonlítható adatokkal csak részben rendelkezünk, és az is csak 4 országra vonatkozik, hiányzik a hozzánk legközelebb álló görög és portugál adat. Az 1997-es számok alapján megállapítható, hogy a magyar 32,6 százalékos arány meghaladja Spanyolországét, és az elmaradás a legmagasabb franciaországi adattól (46,3 százalék) sem sokszoros. Igaz, hogy jóval magasabb kereseti szinten, de az Egyesült Államokban sem magasabb a minimálbér aránya az átlaghoz képest, mint Magyarországon.

A rendelkezésre álló kevés adat alapján az is megállapítható, hogy szoros összefüggés nincs a minimálbér/átlagkereset ráta és a minimálbér körül keresők létszáma között. A tapasztalat az, hogy ahol alacsonyabb a minimálbér átlagkeresethez való aránya, ott kisebb a minimálbérért foglalkoztatottak létszáma is. A magyar adatok a holland és a portugál adatokhoz hasonlóak.

Ha az egyes foglalkozások kereseti színvonalának összevetését végezzük el az EU országaiban, akkor a magyarországi kereseti arányok torzulása még szembetűnőbb. Míg egyes hazai szakmunkások, például az angol szakmunkás keresetének 26-28 százalékát kapják, addig az orvos csak 10 százalékot. (Persze mások a paraszolvenciára vonatkozó szokások is.) Németországban a tanárok jövedelme 90 százalékkal magasabb, mint a magyar tanároké.

Az egy lakosra jutó GDP vizsgálatánál bizonyítható, hogy kereseti elmaradásunk nagyobb, mint a gazdasági fejlettségben való lemaradásunk. Magyarországon, a hivatalos árfolyamon mért GDP (1997-ben) 4461 dollár/fő, ez az EU-átlag 20,6 százaléka. A vásárlóerő-paritáson mért mutató lényegesen kedvezőbb, 48,1 százaléka az EU-átlagnak (9875 dollár). A legmagasabb az egy lakosra jutó GDP Luxemburgban és Dániában – hivatalos árfolyamon és vásárlóerő-paritáson egyaránt. A legalacsonyabb Portugáliában: hivatalos árfolyamon több mint kétszerese, vásárlóerő-paritáson mintegy másfélszerese a magyarnak.

A legérdekesebb összehasonlító adat a munkavállalói jövedelem aránya a GDP-n belül. Magyarország nem marad el az EU-országoktól, míg a megtermelt GDP-n belül a munkajövedelmek aránya az EU-átlagban 50,1 százalék, addig a magyar mutató 45,7 százalék. Magasabb, mint a görög, ír vagy olasz hasonló mérőszám.

Az eddig bemutatott béradatok bizonyították, hogy a keresetek bármely vetületét is vesszük számba, elmaradásunk jelentős, ugyanakkor a munkaerőre fordított összeg az EU-átlagának megfelel, csak azt nem a munkavállaló kapja meg, tehát az elvonás mértéke igen magas.

A bérek alacsony szinten tartása senkinek nem érdeke, sem a munkaadónak, sem az országnak. Megelégedett emberekkel könnyebb sikereket, jó eredményeket elérni.

Így nem maradhat

Ugyanakkor a munkaadó érdeke saját és az ország versenyképességének a megőrzése, amelynek egyik útja a termelékenység növelése fejlett technikával, képzett munkaerővel. A másik útja a bérekre rakódó terhek csökkentésének elérése.

Az előrelépés érdekében – akár az EU-hoz való csatlakozás érdekében, vagy attól függetlenül – a reális helyzet megismerésére van szükség. Ennek egyik sarokpontja, hogy bajok vannak az élőmunkához kapcsolódó, az államháztartásba befizetett közterhek felhasználásával. Megkérdőjelezhető a felhasználás hatékonysága, hiszen a befizetések sem a bérekben, sem a juttatásokban nem kerülnek vissza a munkavállalókhoz. Az államnak ebben a kérdésben közvetlen és közvetett felelőssége van. Jelenleg a gazdaság növekedése, a jövedelemtermelő képesség javítása, a felhalmozás kapja a prioritást a bérszínvonallal szemben.

A tisztánlátást segítené elő, ha választ tudnánk adni arra a kérdésre, hogy saját fejlettségünknek, saját közgazdasági környezetünkben, milyen bérarányok és minimálbér felel meg. Azok a törekvések, amelyek az Európai Unió átlagához kívánják felzárkóztatni az országot, irreálisak, még viszonylag hosszabb távon is.