Az Európai Unióhoz történő cstlakozási folyamat hivatalosan megkezdődött. Ehhez kötődve az országnak néhány év alatt számos olyan feladatot kell megoldani, amohez más országoknak évtizedek állnak rendelkezésére. A magyar vállalatok számára a cstlakozás rövid távú következményei nem egyértelműek. Ráadásul a tárgyalások politikai szinten zajlanak, nincs világos és megalapozott hatáselemzés, és eddig kevéssé kérték a munkaadók véleményét a folyamatról. Orbán István, a Magyar Munkaadói Szövetség elnöke e kérdésről fejtette ki véleményét.
Egyes kutatatók szerint nem szabad mindent egy lapra feltenni, és mindent az EU-csatlakozásból levezetni, ez túlságosan kiszolgáltatottá teszi az országot. Nem értenek egyet azzal sem, hogy a csatlakozás mindenképpen jobb, mint a kívül maradás. Osztja ezt a nézetet?
– Ez ügyben semmiféle végletes állásfoglalást nem tartok célszerűnek. Magyarország számára – amely történelmi és gazdaságtörténeti szempontból is Európához tartozik – az EU-ból való kimaradás nem alternatíva. Az európai közösség képes arra, hogy előnyöket nyújtson Magyarországnak, így hiba lenne a rövid távú hátrányok miatt elvetni a hosszú távú előnyöket. A kívül maradás elszigetelődést hozna a magyar gazdaság számára, és igen kétségessé tenné a későbbi fejlődési pályát. Ezért úgy látom, meg kell találni az Unión belül a nemzeti érdekeknek és a csatlakozási feltételeknek valamiféle egyensúlyát még akkor is, ha Magyarország számára az előnyös helyzet nehezen lesz elérhető.
Az EU-tagság garancia arra nézve is, hogy a magyar gazdaság képes az európai normák szerint működni, vagyis gazdasági védjegyként is felfogható. Igaz, hogy a magyar vállalatok az EU hatalmas piacán versenyképességük alapján egyelőre nem tartoznak majd az élbolyba. A versenyképességért a magyar vállalatoknak kemény küzdelmet kell folytatni, és ehhez anyagi, szellemi erőforrásokra egyaránt szükség lesz. A Magyarország és az EU közötti bővülő gazdasági kapcsolatok tehát üdvözlendők. Viszont azt sem szabad elfeledni, hogy a világ nem csak Európából áll. A nyitott magyar gazdaság számára a csatlakozási feltételek kialkudása során rendkívüli fontossággal bírnak az EU-n kívüli gazdasági kapcsolatok is.
Mai ismereteink birtokában az EU-csatlakozás, illetve a versenyképesség megőrzése a magyar gazdaság mely szektoraitól kívánja meg a legnagyobb alkalmazkodást? A tényleges tagság idejére képesek lesznek-e a közösségi követelményeknek eleget tenni?
– Azt gondolom, hogy nem az egyes szektorokat kell egymástól megkülönböztetni. Arra a kérdésre kell jó választ adni, hogy miként lehet a vállalatok összességét az alkalmazkodásra felkészíteni. Egy kormányszintű tárgyalássorozatban nyilván tekintettel kell lenni egyes üzletágak helyzetére és érdekeire, de vannak feladatok, amiket a szakmáknak és a vállalatoknak kell elvégezni. Van bennem némi aggódás, hogy a hazai vállalatok egyenként kevésbé lesznek versenyképesek, mint a magyar gazdaság egésze.
A gazdaság alkalmazkodásának egyik mércéje a jogi harmonizáció. Erre a gazdálkodóknak csak kis befolyásuk van, ugyanakkor számukra az európai piacon való versenyképesség feltételeinek megteremtése kategorikus imperatívusz, nem lehet alóla kibújni. A változó körülményekhez való alkalmazkodásban sok vállalat jelentős eredményeket ért el, mégsem lehet állítani, hogy ez általános lenne. Többnyire a piaci erő növeléséhez szükséges anyagi eszközök hiányoznak, de híján vannak annak a tudásnak is, hogy miként kell a piaci versenyben helytállni. Korábban úgy véltük, hogy a privatizáció majd közelebb hozza a vállalatokat a nemzetközi és elsősorban az európai piacokhoz. Nem így lett, a magyar vállalatok piaci mozgásképessége változatlanul aggályosnak mondható. A vállalatok tömege amolyan tanulófázisban van, most kezd hozzászokni a verseny mindennapjaihoz. Nemcsak a korábbi elmaradást kell behozniuk, alkalmassá kell tenni a vállalatot arra is, hogy a működésben ne a termelés, hanem a sikeres piaci alkalmazkodás legyen a meghatározó. Most úgy látom, hogy a vállalatok felkészítése érdekében nem tettünk eleget, komoly érdek-képviseleti, kamarai és kormányzati feladatok megoldása van még hátra. Úgy látom, hogy a tényleges tagság – 2002-re prognosztizált – idejére a megkívánt versenyképességet nem minden cég tudja elérni. A vállalati szinten lényegesen szervezettebben felkészülő osztrák gazdaságban is sok, főleg kis társaság vérzett el még az EU-csatlakozás után.
Van-e elegendő pénz és információ a felkészülés meggyorsításához?
– A szükséges vállalati erőforrások megteremtése attól is függ, hogy a gazdaságban miként alakul az infláció, a vállalatok képesek lesznek-e kitermelni azokat a jövedelmeket, amelyek reálprofitot hoznak. Persze függ attól is, hogy mi a tulajdonosok szándéka, milyen a vállalat jövedelemtermelő képessége, illetve milyen piaci körülmények között dolgozik. A gazdasági információk egyik része szakmaspecifikus: tudni kell, hogy mi történik a piacon. A vállalatoknak is tájékozódni kell. A mihez kell alkalmazkodni a csatlakozás során" kérdésre a globális gazdasági információs rendszer volna hivatott válaszolni, ez pedig a kamarák és az érdekképviseletek asztala is. Ez ügyben késésben vagyunk, és nem szabadna még ott tartani, hogy ki fordítsa le magyarra az EU-szakirodalmat. Nem jó arra gondolni, hogy 4 év alatt kell pótolni azt, ami az EU-ban végül is 40 év alatt készült és halmozódott fel. Mivel kevés az idő, a jelenleginél nagyobb intenzitással kellene menedzselni a felkészülést.
Melyek azok a magyar érdekek, amelyeket a munkaadók szerint a magyar tárgyalódelegációnak érvényesíteni kell, meddig engedhetünk, és várhatóan mik lesznek a kritikus pontok?
– Számomra nem szimpatikus az a fajta eminens magatartás, hogy Magyarországnak a csatlakozás érdekében erő felett kell teljesítenie, és csak kevés kivételt kérni a közösségi szabályozás és a jogharmonizáció alól. Én úgy látom, hogy annyit kell teljesíteni, ami minimálisan szükséges és elvárható. Egy olimpiai bajnoknak sem írják elő, hogy öt centivel a léc felett – ugorjon. Magyarországnak is át kell vinni a lécet, ami persze amúgy is magasan van, de mi magunk legalább ne tuszkoljuk még feljebb. Mindezt nem a gazdasági és a politikai élet elitjében levő sztárvállalatok, hanem a piacon maradásért küzdő vállalatok érdekében mondom. Úgy vélem: nem lehet kiindulási alap a hulljon a férgese", ez nagyon kegyetlen elv lenne. Magyarországon azt kell megértenie a politikának a sokat idézett spanyol példa kapcsán: a politikai rendszer sokat változott a diktatúrától a demokráciáig, de a piacgazdaság Spanyolországban tradicionálisan már működött! Az alkalmazkodóképességnek arra a tanulófázisára, ami most Magyarországon zajlik, Spanyolországban nem kellett tekintettel lenni. A hazai iparról készült eddigi átvilágítások kapcsán le lehet vonni azt a tanulságot, hogy – kivételektől eltekintve – a gazdaság alkalmazkodóképességében a definitív jogi keretekkel egyenértékű fontosságú a vállalatok piaci versenyhez való alkalmazkodóképessége. Már csak emiatt sem mindegy, hogy azt a bizonyos mércét hova tesszük, és van-e átmenet. Egyes szakértők e tekintetben a sokkterápiát ajánlják, én nem vagyok ennek a módszernek híve.
Mennyire építhető be a magyar mandátumba a gazdálkodók EU-n kívüli érdekeinek megjelenítése, például a magyar-orosz, amerikai, illetve a távol-keleti gazdasági kapcsolatok illesztése az EU-szabályokhoz. Okoz-e ez egyáltalán fejtörést?
– Ezt már részben érintettem, és úgy vélem, hogy az EU-szabályok teljesítése nem nehezíti az egyéb régiókkal való gazdasági kapcsolatokat. Az kétségtelen, hogy régiónként más és más a gazdaság szabályozásának filozófiája: az amerikaiakkal üzletelni kívánó magyar vállalatnak némileg más szemléletben kell az ottani előírásokhoz alkalmazkodni. Az EU-beli versenyképesség azonban e régiókkal való kereskedelemben is sokat segíthet.
Készült-e hatástanulmány arról, hogy a csatalakozásért rövid távon milyen árat fizet a magyar gazdaság, illetve mi lesz a tagság hosszú távú hozadéka?
– Százszámra készültek ilyen tanulmányok. Volt alkalmam látni a címekből összeállított listát, amelyekből kiderül, hogy e munkák nem egységes koncepció alapján íródtak: több szellemi műhely több témában készített dolgozatot, és nem tudni, létezik-e egyetemes feldolgozásuk. Számomra a hatástanulmány a feltételek és eszközök valamiféle normatív felsorolása is lehetne, de eddig ilyennel nem találkoztam. Az ágazatokat elemző átvilágításokat a Magyar Munkaadói Szövetség is támogatta, hiszen már a helyzetfelmérésből sokat lehet tanulni. E munkáknak akkor van a legnagyobb haszna, ha az egyes ágazatokban dolgozó vezetők figyelmét is ráirányítja az EU-csatlakozással összefüggő problémákra. Miután a privatizáció a korábbi ágazati struktúrát átalakította, ma nehéz megmondani, hogy a valaha egy ágazatban dolgozó társaságoknak mi a közös gondja. Úgy látom, hogy az érdekek megfogalmazásában a vállalatok és a szakmai szövetségek részéről nagyobb mértékű önaktivitásra volna szükség.
Azt, hogy az EU-tagsággal rövid távon milyen árat fizet a magyar gazdaság, az ipar, ma senki sem képes megmondani. A kérdés tetszetős, de aligha adható rá válasz. A feltételezhető hozadék pedig az, hogy Magyarország világméretekben is jelentős piacnak lesz része. A magyar gazdaság számára ez átvezetés, így nagyobb dimenzióban lesz kapcsolata a világgal. A világgazdaság a magyar gazdaság számára – amely persze nem vonhatja ki magát a nagy trendek alól – mégiscsak addig terjed, míg akciórádiusza ér. Magyarország számára az EU-tagság ennek a hatókörnek a kibővülését hozza meg.
Van-e a munkaadói szervezeteknek valamiféle sajátos eszköze, amivel a magyar tárgyalási pozíciót erősíthetik?
– Már utaltam rá, hogy a munkaadói szakmai szervezeteknek feladata: segíteni a problémák feltárásában. A kifejezetten munkaadói kérdések például: milyen következményei vannak és lehetnek a munkajogi harmonizációnak, milyen hatásokkal jár a Szociális Charta magyarországi alkalmazása, mik lesznek a várható következményei a munkaerő szabad áramlásának. Alapvető problémának tartom például, hogy a magyar gazdaság képes lesz-e megtartani az értelmiséget. Érdekes módon az EU-ban, főleg Ausztriában félnek attól, hogy Magyarország felvétele után Európát elárasztják a magyar esztergályosok és kelmefestők. Ezzel szemben én inkább attól tartok, hogy mivel a határok nélküli Európában az értelmiség teljesen szabadon mozog, úgy mehet el, hogy nem kell eltépni a gyökereit, nem kell felszámolnia hátterét. Márpedig ha a magyar értelmiségi kreatív éveit nem itthon tölti, hanem idegenben, az nehezen kiheverhető szellemi vérveszteséget jelent az országnak. Én ezt nagyon fontos munkaadói kérdésnek is tartom, mert a fejlődés kulcsa az értelmiség kezében van. Ma nem verítékkel kell pénzt keresni: a korszerű, jól eladható termékekben igen nagy mennyiségű szellemi érték testesül meg, és az anyaghányad csak 20 százalék körül van, vagyis nem a fizikai munkát kell eladni. Ezért is gondolom, hogy a versenyképesség egyik hordozója az értelmiség lesz.
Az ÉT munkaadói oldalán levő szervezetek között van-e megállapodás arról, hogy a csatlakozási tárgyalásokhoz kötődően milyen párbeszéd és együttműködés lesz a munkaadói körben, illetve a munkaadók és a kormányzat között?
– Erre rövid lesz a válasz: ez ügyben nincs megállapodás a munkaadói szervezetek között. Ez nem jó, de egyelőre a kormányzat részéről sem érzek nagy igényt arra, hogy a munkaadói kört bevonja a csatlakozási folyamatba.
