Bértárgyalások

A vállalkozási szférában 1993-tól megszünt a központi bérszabályozás. Ám az állami büdzséért felelős kormányzat azóta is törekszik arra, hogy valamilyen módon kordában tartsa a bérkiáramlást, a céljai eléréséhez a szociális partnerek támogatását is igyekszik megnyerni.

Az adminisztratív eszközökkel meghatározott szigorú bérszabályozást 1987-től enyhítették, egyes előírásokat liberalizáltak, s ezzel megkezdődött a lassú bérszabályozási reform. Azonban liberalizálás címén évente más-más ötlettel álltak elő a központi büdzsét féltő – a teljesítménnyel nem fedezett bért mint az inflációért elsősorban felelős tényezőt kezelő – kormányzati szervek. A vállalati szakgárda bravúrjának számított, ha egyrészt kiismerte magát a különböző pántlikázott forintok dzsungelében, másrészt ha megtalálta azt a kiskaput, amellyel bázisbér-korrekciót kérhetett, ezzel esetleg megmenekítve cégét a büntetőforintok befizetésétől.

Egy korszak vége

Az Érdekegyeztető Tanácsban 1992 novemberében létrejött megállapodással véget ért egy korszak, elhárultak az akadályok a szabad bértárgyalások elől. Ennek gyakorlata azonban a vállalati körben nem terjedt el egyik napról a másikra, mivel változatlanul élt a megszokás: felülről majd leszólnak... Ezzel együtt a versenyszférában az állami bérszabályozás helyébe (a költségvetési szférára ez nem vonatkozott) az országos szintű bértárgyalások intézménye lépett.

Az országos szintű tárgyalásoknak a kezdetektől két fő iránya van. Először is meg kell állapodni az országos minimálbérről, amit a kormány rendeletben ír elő. Másodszor a bruttó átlagkereseteket alapul véve ajánlásokat kell megfogalmazni az éves keresetek növelésére a versenyszférában. Az ajánlások a keresetek növelésére – nem minden ágazatra azonos mértékben – minimális, átlagos és maximális irányszámokat is tartalmaznak. Az ajánlások iránymutatást kívánnak adni a nemzetgazdasági céloknak megfelelő mértékű keresetnövelésre. A középszintű (szakmai, ágazati) és a munkahelyi szintű bértárgyalásoknál ezeket az ajánlásokat célszerű figyelembe venni, de nem kötelező betartani, nem szabályozza rendelet és nincs büntetőszankció sem, ha valahol eltérnek ettől.

A bérpolitika értékelése

Az Érdekegyeztető Tanácsban helyet foglaló szociális partnerek és a témával foglalkozó szakemberek 1998 februárjának végén, konferencián vitatkoztak arról, hogy az állami bérszabályozást felváltó megállapodásos bérpolitika mennyiben váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A három partner eltérő módon értékelte az elmúlt időszakot és határozta meg a jövő tennivalóit.

A munkaügyi kormányzat szerint a megállapodásos bérpolitika bebizonyította működőképességét, kisebb hibákkal ugyan, de növekedési helyzetbe hozta a gazdaságot. Vitatható, hogy az elmúlt évek inflációjának alakulásáért mennyiben felelős a bérmegállapodásokat meghaladó tényleges keresetnövekedés. Az elmúlt évek tapasztalata az volt, hogy a versenyszférában a keresetek inkább az ajánlott maximális érték és nem az átlag körül helyezkedtek el. Igaz, hogy a tárgyalási alapot befolyásoló fogyasztói árindex is több esetben magasabb volt a tervezettnél.

A jövő szempontjából a kormányzat a bérmegállapodásoktól azt várja, hogy a reálkeresetek növekedése minél alacsonyabb infláció mellett valósuljon meg. Ehhez a partnerektől önmérsékletet és garanciákat remél. Az elmúlt években a bértárgyalások többször úgynevezett csomagmegállapodásokat eredményeztek, viszont a munkaügyi kormányzat arról panaszkodott, hogy a szociális partnerek garanciát csak az államtól követeltek meg. A másik két oldal garanciáinak elmaradása a kormányzat szerint elsősorban annak tulajdonítható, hogy a szakszervezetek és a munkaadók összetétele egyaránt heterogén. Az országos szintű bértárgyalásban a munkaadók nem minden csoportja vesz részt, így 1997-ben a kormány külön tárgyalt a bankszféra, a multinacionális vállalatok és a közszolgáltató vállalatok képviselőivel.

Hangsúlyozták, hogy a bértárgyalások még mindig az 1990-es évek elején kialakultak szerint bonyolódnak le, pedig a versenyszféra 70-80 százaléka már magánkézben van, kormányzati felelősség igazán csak az állami vagy többségi állami tulajdon esetén van. A kormány a bértárgyalásokról természetesen nem vonulhat ki – feladata az antiinflációs törekvések képviselete –, a tárgyalásoknál a hangsúlynak azonban a szakszervezetek és a munkaadók közötti viszonyra kell helyeződnie.

Infláció és a bér

A munkavállalók első számú érdeke a reálkereset növekedéséhez, de legalább a szinten tartásához, az adók és a járulékok csökkentéséhez fűződik. A szakszervezetek véleménye szerint túlzott az az állítás, hogy a keresetek alakulása alapvető szerepet játszik az infláció alakulásában. Ezért azokban az években, amikor a kormányzat nem irányozta elő a reálkeresetek növekedését, a szakszervezetek sem tanúsítottak önmegtartóztatást a bértárgyalásoknál.

A szakszervezetek álláspontját az is alátámasztja, hogy Magyarországon rossz a bérstruktúra, egyes ágazatok, szakmák között indokolatlan nagy kereseti differenciák vannak, sajnos a hátrányos helyzetű szakmák fizetési lemaradása évről évre konzerválódik.

Az elmúlt években a keresetek alakulása az ÉT-ajánlások felső határa közelében volt vagy azt meghaladta. Ám ez a statisztikai rendszer hibáinak is tulajdonítható. A 10 fő alatti cégek nem is szerepelnek a statisztikában, másrészt a topmenedzserek bére is benne van a megfigyelésben, ami közepes méretű cégnél jelentős torzítást okoz.

A munkavállalói szervezetek a jövőre vonatkozóan javasolják, hogy a bértárgyalásoknál az infláció helyett a teljesítményt kell figyelembe venni. Tisztázni kell végre a bérek szerepét az infláció alakulásában. Szükségesnek tartják ezért, hogy az ÉT-n belül háromoldalú árfigyelő mechanizmus működjön.

A munkaadók eredménynek tartják, hogy az állam direkt beavatkozását a bértárgyalások váltották fel. Eredmény, hogy a minimálbér meghatározása és a makroszintű keresetajánlás a szociális partnerek tárgyalásaként jön létre.

A tiszta profil igénye

Nem igazán megalapozott viszont a kormány aggálya, hogy az ajánlott keresetek betartására nincs kellő garancia, mert a munkaadói oldalon túl sok érdek jelenik meg. A munkaadói szervezetek ugyanis a közös érdekek alapján kötött megállapodások adhatnak erre garanciát. Magyarországon a tárgyalásoknál maga a kormány sem tiszta profilú, mert hol közhatalmi funkciójában lép fel, hol tulajdonosként, hol az önkormányzatok képviseletében szerepel. Másrészt a tárgyaló szakszervezetek sem tekinthetők abban a vonatkozásban tiszta profilúnak, hogy nem mindegyikük folytat kollektív tárgyalásokat és vesz részt a munkahelyeken a bérek alakításában.

A munkaadók jelentős szerepet tulajdonítanak az országos bérmegállapodásoknak, mert a középszintű, munkahelyi szintű megállapodásoknál igazodási pontot ad, lélektani hatása van a kisebb vállalkozásokra is. Az a tapasztalat, hogy ahol van kollektív szerződés, ott a keresetek az ajánlott országos átlag körül helyezkednek el. A szakszervezetek és a munkaadók természetes szövetségesei egymásnak abban, hogy működőképes legyen az adott cég, legyen üzlet, legyen munkalehetőség. Akkor lehet jó megállapodást kötni, ha a bérre vonatkozó igények objektívek. Ha a tárgyalást folytató szakszervezeti partnerek tisztában vannak az adott cég lehetőségeivel, üzletpolitikájával, piacával, hosszabb távú elképzeléseivel.

A munkaadókat a bértárgyalásoknál a működőképesség és versenyképesség fenntartásánál elsősorban az befolyásolja – és ez a tárgyalások egyik legdöntőbb momentuma –, hogy mennyi az élőmunka összes költsége, milyen terhek rakódnak a kifizetendő bérre, milyen ezek változása egyik gazdasági évről a másikra.

Az elmúlt években a látszat ellenére is növekedtek a fajlagos bérköltségek. Magyarországon nemcsak a munkáltatók terhei haladják meg az OECD-országokban kialakult bérterheket, hanem nagyon magas a munkavállalókat terhelő elvonás mértéke. Egy magyar munkaadó, ha azt akarja, hogy a nála foglalkoztatott munkavállaló 100 forint munkabért effektíve hazavigyen, akkor mintegy 270 forint költséggel kell számolnia.

Magyar Munkaadó Szövetség