Az agráriumban a 80-as években csaknem 1 millió foglalkoztatottat regisztráltak, mára ez a szám 250 ezerre zsugorodott. Ez a csökkenés még akkor is sokszorosan meghaladja a nemzetgazdasági átlagot, ha tudjuk: e körből 100-150 ezer ember valójában soha nem vált munkanélkülivé, sőt, többségük ma is ugyanazon a munkahelyen ugyanazt a tevékenységet folytatja. A különbség annyi, hogy az úgynevezett melléküzemágak önálló társasággá alakulása után a dolgozókat immár nem mezőgazdasági, hanem "valós tevékenységüknek" megfelelően, ipari, szolgáltató stb. foglalkoztatói ágban tartják nyilván.
Elgondolkodtató, hogy a 250-300 ezer tényleges mezőgazdasági foglalkoztatottal szemben a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) kimutatása szerint az átlagos állományi létszám mindössze 120 ezer fő.
Terjed a részmunka
E jelentős eltérés oka nem pusztán abban keresendő, hogy a KSH kimutatása csak a 10 főnél több dolgozót foglalkoztató gazdálkodókra terjed ki. A különbséget sokkal inkább az adja, hogy a mezőgazdaságban – az év egészét érintően – a teljes munkaidőben történő foglalkoztatással szemben egyre terjed a részmunkaidős, pontosabban a részmunkaidőnek minősülő idényfoglalkoztatás. Azaz: a legálisan foglalkoztatottak körében mind elterjedtebb gyakorlat a tavasztól őszig történő munkavégzés.
A fenti adatok kapcsán óhatatlanul adódik két fontos kérdés. Az egyik, vajon mi az oka az alkalmazásban állók gyors ütemű, mind a mai napig tartó csökkenésének, illetve vajon mi történt azzal a legalább félmillió emberrel, akik elveszítették állásukat?
A munkanélküliségi ráta – különösen az elmaradott régiók községeiben, falvaiban – az országos átlagot sokszorosan meghaladó mértékű Borsod-Abaúj-Zemplén, Nógrád, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, ahol nem ritka a 20-25 százalékos, vagy ennél rosszabb foglalkoztatottsági szint sem.
Zsugorodó termelés
Az első kérdés megválaszolása egyszerre egyszerű és bonyolult. Egyszerű azért, mert az agrárgazdaság folyamatai lehangoló képet mutatnak. Néhány évtől eltekintve az agrárgazdaság teljesítménye, jövedelemtermelő képessége a rendszerváltás óta folyamatosan romlik. A nemzetgazdasági GDP például 1998-ban 5,1, 1999-ben 4,5, 2000-ben – az előzetes adatok szerint – 5,2 százalékkal nőtt, miközben a mező-, az erdő- és a vadgazdálkodás GDP-je 1998-ban 1,5, 1999-ben 1,8, 2000-ben pedig 3,5 százalékkal csökkent. Ugyanezen tendenciák figyelhetők meg a termelés alakulásában is. Miközben a nemzetgazdaság össztermelése 1998 óta folyamatosan növekszik, addig a mezőgazdasági termelés – az 1998. évi 1 százalékos csökkenést és 1999. évi stagnálást követően – 2000-ben mintegy 7 százalékot esett vissza.
Nem mutat jobb képet az ágazat jövedelemtermelő képessége sem. A mérlegkészítő agrárvállalkozások adózás előtti eredménye például 1999-ben mintegy 7 milliárd forintos veszteséget, s 2000-ben is mindössze 8 milliárd forintos nyereséget mutatott, ami a 80-as évek közepén-végén jellemző 20 milliárdhoz képest drasztikus csökkenésre vall. E folyamatok természetes módon tükröződnek a foglalkoztatásban és a keresetek alakulásában is. Az 1997 utáni időszakban, amikor a nemzetgazdaság egészében bővült a foglalkoztatás, a mezőgazdaságban évente folyamatosan 10 százalék körüli mértékben csökkent. A bruttó agrár-átlagkeresetek még e drasztikus létszámleépítés ellenére is egyre gyorsabban szakadtak el a nemzetgazdasági átlagtól. Ezt jelzi, hogy míg 1998-ban a mezőgazdasági dolgozók bruttóˇátlagkeresete a nemzetgazdasági átlag 71,9 százaléka volt, addig 1999-re ez 69, 2000-re pedig 67,6 százalékra csökkent.
Növekvő terhek
E számok önmagukért beszélnek, noha a folyamatok okai mélyebb elemzést igényelnek. Közkeletű az az állítás, hogy a fejlett világban az agrárgazdálkodás, illetve az agrárfoglalkoztatás jelentősége és szerepe mindenütt folyamatosan csökken. Ez az érvelés azonban mégsem adhat mindenre magyarázatot. Először is azért, mert bár a világ fejlett régióiban az agrárgazdálkodás jelentősége a GDP-t, a vidék népességmegtartó képességét és a foglalkoztatást tekintve mérséklődik, ez a folyamat mégsem az agrárgazdaság visszaesése mellett zajlik le, hanem a nemzetgazdaság bővülési üteme haladja meg az agrárgazdaság növekedését. Még kevésbé igaz ez az érvelés, ha a jövedelmeket vizsgáljuk, tudniillik az Unióban és Amerikában is megfigyelhető, tudatos gazdaságpolitikai cél volt az úgynevezett paraszti jövedelmek felzárkóztatása. Nem azonosak a tendenciáink a tekintetben sem, hogy e folyamatok kapcsán a foglalkoztatotti szférából milyen mértékben tűntek el szereplők. A fejlett világ tapasztalatai azt mutatják, hogy miközben csökkent az agráriumból élők száma, a másik oldalon bővült az alternatív vidéki foglalkoztatás eszköztára.
A magyarországi viszonyok kialakulása hosszas elemzést igényelne, amelyre e cikk keretében nincs lehetőség. Az azonban tény, hogy a problémák ugyanúgy visszavezethetők az elhibázott, végiggondolatlan agrárpolitikára, mint ahogy az agrárgazdaság technikai, technológiai színvonalának folyamatos romlására, az ágazat alacsony tőkeellátottságára és a tőkevonzó képességének hiányára, valamint az EU-tól alapjaiban eltérő adó- és támogatáspolitikára, illetve az ágazat túlpolitizáltságára.
E tényezők közül – e cikk témájához kapcsolódóan – különösen kiemelendő, hogy az utóbbi évek adó- és járulékpolitikája kifejezetten a hátrányos helyzetű, az átlagosnál alacsonyabb bérszínvonalú ágazatokat sújtotta. Tény, Magyarországon a foglalkoztatást terhelő – irreálisan magas – elvonások közül a társadalombiztosítási járulékok mérséklődtek. Ez a csökkenés azonban a legkedvezőtlenebb helyzetben lévő ágazatok esetén gyakorlatilag egyáltalán nem érzékelhető, sőt a foglalkoztatási költségek e periódusban összességében jelentősen emelkedtek. Ennek oka egyrészt az, hogy a fix összegű egészségügyi járulék emelését (úgynevezett valorizálását) a társadalombiztosítási járulék csökkenése annál kevésbé ellentételezi, minél alacsonyabb az átlagos bérszínvonal. Ehhez járult a 2000. évi minimálbér megemelése, ami az agrárgazdaságban drasztikus foglalkoztatásiköltség-emelkedést eredményezett.
"Feketéző" őstermelők
Ugyancsak megválaszolásra vár az a kérdés, hová tűnt sok százezer ember. Többségük – a legális foglalkoztatási szférából kikerülve – a szürke- és a feketegazdaság szereplőjévé vált, miközben alapvetően megmaradt a mezőgazdaság keretein belül. Ez is a magyarázata annak, hogy Magyarországon több mint 1 millió ember váltotta ki az őstermelői igazolványt. Döntő többségük néhány hektáron gazdálkodik, vagy néhány állatot tart, jövedelmük és tevékenységük alapján tehát nem sorolhatók a klasszikus árutermelők közé. Nem kevés azonban azoknak a száma, akik az őstermelői rendszerben "elbújva", ma már klasszikus árutermelést folytatnak, csak éppen kikerülik az adó- és társadalombiztosítás rendszerét, illetve szezonidőszakban feketén, zsebből fizetve napszámosokat alkalmaznak. Tekintettel arra, hogy a magyarországi őstermelői rendszer sem regisztrációjában, sem az adó- és társadalombiztosítási vonatkozásait tekintve nem rendezett, egyre inkább helyet és teret ad a szürke- és feketegazdaságnak.
Elegendő csak arra utalni, hogy miközben Magyarországon mintegy 13 ezer jogi személyiségű agrárvállalkozás, több mint 25 ezer mezőgazdasági egyéni vállalkozó és több mint 1 millió őstermelő van, addig a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium regisztrációs rendszerében kevesebb mint 200 ezer agrártermelőt tartanak nyilván. Az is elgondolkodtató – vagy legalábbis annak kellene lennie –, hogy az 1 millió őstermelő közül csupán egy-két tízezer kötött mezőgazdasági őstermelői jogcím alapján társadalombiztosítást. (A társadalombiztosításról szóló törvény értelmében a főállású őstermelőnek is jogában áll eldönteni, hogy kíván-e önmagának biztosítást kötni vagy sem.)
Újabb leépítések?
A korábbiakban elmondottak tükrében belátható, hogy az agrárgazdaságban, különösen az elmaradott térségekben mind a foglalkoztató, mind a foglalkoztatott másként ítéli meg a kormányzat által folytatott foglalkoztatáspolitikai lépéseket, mint a nemzetgazdaság más ágaiban szereplők. Nem volt véletlen, hogy hosszú éveken keresztül különösebb munkahelyi feszültségek nélkül – ha úgy tetszik, a munkavállaló és a munkaadó konszenzusán alapulva – csak jelentős késéssel lehetett bevezetni a mindenkori minimálbért.
Az sem véletlen, hogy az idei 57 százalékos minimálbér-emelés a nemzetgazdasági ágak közül szinte kizárólag az agrárgazdaságban idézett elő drasztikus, az első félévi adatok szerint 10 százalékos újabb foglalkoztatási csökkenést. Ugyanakkor félő, hogy a jövő évtől érvényes 50 ezer forintos minimálbér ezt meghaladó mértékű, újabb létszámleépülést eredményez majd.
