A munkaadók körében a szokásosnál is élénkebb érdeklődés előzte meg a kormány három évre szóló költségvetési tervezetét. A nagy várakozás oka, hogy az új kormány gazdaságpolitikai elképzeléseiről, törekvéseiről eleddig alig lehetett valamit tudni. Sem a kormányprogram, sem a meghozott intézkedések nem adtak megfelelő eligazítást. Erősítette a várakozásokat, hogy az új kormány gazdaságpolitikai szándékait – amint mondták – először csak a 2000. évre szóló költségvetésben tudja érvényesíteni.
A középtávra szóló prognózisok – akár terv, akár irányelv, akár bármi más is a neve – mindeddig kivédhetetlen tulajdonságának bizonyult Magyarországon, hogy a bennük számszerűsített folyamatok sohasem teljesültek. Ezért a következő három évre szóló kormányzati irányelvekben sem a makroszintű folyamatok számszerű előirányzatai a legfontosabb információk, hanem azok a szándékok, törekvések, amelyek érvényre juttatásától a kormányzat a prognózisban szereplő számszerű előirányzatok teljesülését várja.
A növekedésnek alárendelve
A legfontosabb, hogy a kormány határozottan és ambiciózusan növekedéspárti. Fenn kívánja tartani, sőt valamelyest tovább emelni az 1998-ban elért, az európai országok között kiemelkedően magas növekedési ütemet: 2000-re 4-5 százalékos, 2001-re 4,5-5,5 százalékos, 2002-re 5,5-6 százalékos GDP-növekedést irányoz elő. A gazdaság dinamikus növekedése mindenkinek érdeke, ezért az erre irányuló kormányzati törekvés helyességét önmagában aligha lehet megkérdőjelezni. Vitathatóvá akkor válik ez a cél, ha minden egyéb gazdasági megfontolást maga alá gyűrő prioritássá válik, ha kitűzését már nem is gazdasági, hanem politikai szempontok vezérlik.
Eltekintve egyelőre attól, hogy megvalósíthatónak tűnik-e az előirányzott növekedés, a vele együtt járó, előre jelzett egyéb makrogazdasági folyamatok alapján több kétség is adódik a növekedésnek a prognózisból kiolvasható minőségével kapcsolatban.
A kormány – a magas növekedési ütem megalapozása érdekében – mind a magánszektor, mind az állam beruházási tevékenységének gyors, évi 8-10 százalékos bővülésével számol. Nagyrészt ennek nyomán a jelenlegi 31 százalékról 35 százalékra (az ötvenes évek erőltetett iparosítására emlékeztető mértékűre) emelkedik a társadalmi termékből a felhalmozásra fordított hányad, ami csak úgy lehetséges, ha a GDP növekedésénél lassabban nő a fogyasztás. Ez az előirányzatok szerint elsősorban a közösségi fogyasztást érinti, ahol a kormány 2000-re abszolút értékben csökkentést tervez. Kérdés, hogy megvalósítható-e ez a társadalmi békét veszélyeztető politikai feszültségek nélkül. De feltehető az a (inkább szónoki) kérdés is, hogy a jelenleg alacsony szintű oktatási ráfordításokkal történő költségvetési takarékoskodás hogyan hat növekedési esélyeinkre hosszabb távon.
A prognosztizált növekedéssel kapcsolatos alapvető kérdés, hogy reálisan számítani lehet-e megvalósulására. Jelenleg az idén várható növekedés megítélésében is rendkívüli a bizonytalanság. A kormány változatlanul kitart az 5 százalék mellett, miközben a hazai gazdaságelemzők szerint legfeljebb 4 százalékra, mérvadó külföldi kutatóintézetek szerint csak 3 százalékra lehet számítani. Bizonytalan, hogyan alakul Magyarország pénz- és tőkepiacainak megítélése, kiszámíthatatlan az oroszországi politikai és gazdasági helyzet alakulása és annak hatása a magyar gazdaságra, és még megközelítőleg sem becsülhetők a szomszédságunkban folyó háború gazdasági következményei. A kormány a külső feltételek javulására számítva készítette el prognózisát. Megengedhető egy ilyen feltételezésre alapozott tervezés is, de csak akkor, ha mellette a feltételek máskénti alakulását feltételező variánsok is készülnek. Több lehetséges fejlődési pálya kidolgozása egyébként is elengedhetetlen a középtávra szóló előrejelzéseknél, de különösen fontos lenne a jelenlegi helyzet bizonytalanságai közepette. Veszélyes, ha a legoptimistább feltételezések alapján születnek elkötelezettségek, mert azoktól visszalépni vagy egyáltalán nem, vagy csak súlyos gazdasági és társadalmi feszültségek árán lehet.
Egyensúlyi veszélyek
A gazdaság növekedésének húzóereje az irányelvek szerint továbbra is az export marad, bár annak dinamikája az 1998-as 22 százalékról már ez évtől kezdve a felére, 9-11 százalékra csökken. Mérséklődik az import növekedése is, de a legjobb esetben sem nő lassabban az exportnál, és lényegesen gyorsabban, mint az összes kereslet. Eszerint a kormány az importigényesség további növekedésére számít, mondván, hogy "az importigényesség gyors növekedése a fejlődés, a nemzetközi integrálódás természetes velejárójának tekinthető". A prognózis szerint a következő három évben folyamatosan, 2002-re majd' kétszeresére, 4,7 milliárd dollárra nő a külkereskedelmi mérleg hiánya. A keletkező deficit még ennél is nagyobb lehet, ha a behozatal – 1998-hoz és 1999-hez hasonlóan – továbbra is gyorsabban nő az exportnál. A kormány által felvázolt növekedési folyamat minőségének ez sem elhanyagolható negatív vonása. Ugyanakkor nehezen érthető, hogy az importigényesség növekedését és annak következményeként a külkereskedelmi egyensúly számottevő romlását miért kellene fejlődésünk természetes velejárójának tekinteni. Több olyan eszköz van a kormányzat kezében, amellyel ezt a folyamatot meg lehetne állítani. Ilyen például a hazai cégek részesedésének növelése az állami befolyás alatt álló beruházási és fogyasztási piacokon, elsősorban az állami megrendeléseknél, vagy ezt szolgálná az úgynevezett másodlagos piacvédelmi eszközök alkalmazása. De az importigényesség csökkenése irányába hat általában minden olyan intézkedés is, amely elősegíti a hazai kínálat növekedését, illetve az abban meghatározó szerepet játszó kis- és középvállalati szektor erősödését. Minderről nem esik szó az anyagban, pedig mind a belső, mind a külső egyensúly alakulásában fontos szerepük lehetne.
Költségvetési politika
A hároméves prognózis a költségvetési politika súlyponti kérdésének tartja az állam jövedelem-újraelosztó szerepének csökkentését. Az elképzelés szerint 2002-ben az államháztartás a jövedelmek 40,5-41,5 százalékát centralizálná és csoportosítaná át a jelenlegi, mintegy 50 százalék helyett. A számok az állami szerepvállalás visszaszorítására irányuló határozott szándékot mutatják. Nem értékelhető ez a törekvés anélkül, hogy konkrétan ismernénk, az állam milyen területek finanszírozásából kíván visszavonulni, milyen mértékben és hogyan képzeli a feladatok további ellátását. Csak utalások találhatók arra, hogy az államháztartás legérzékenyebb területein, az önkormányzatok gazdálkodásában és a társadalombiztosításban változások várhatók. Egyet lehet érteni azzal a csak nagyon általánosan megfogalmazott törekvéssel, hogy ésszerűsíteni kell a közfeladatok megosztását az állam és az önkormányzatok között, és ennek megfelelően kell elosztani a közpénzeket is. Ennél konkrétabbat azonban nem tudunk meg, és így a reform akár a helyi adók nagymértékű emelésével is járhat. Az egészségügy átalakítását a kormány 2001-re tervezi. Ennek koncepciójáról, irányáról egyáltalán nincs szó az anyagban. Bármilyen is legyen azonban a még kidolgozásra és elfogadásra váró reformjavaslat, kétséges, hogy ezt a várhatóan komoly feszültségekkel járó lépést a parlamenti választásokat közvetlenül megelőző évben megteszi-e a kormány.
A költségvetési irányelvek súlyponti kérdésként kezelik az államháztartás hiányának mérséklését. Ez egyébként a vállalkozói szféra visszatérő követelése is, mivel a hiány fedezése a vállalkozások elől szívja el a megtakarításokat. A hiánycsökkentéshez azonban növelni kell az államháztartás elsődleges többletét, azaz a bevételeknek gyorsabban kell nőniük a kiadásoknál. Ez sokféleképpen megoldható, de – akár a vállalkozások közterheinek növelésével közvetlenül, akár a kereslet relatív csökkenésével közvetve – mindenképpen rontja a növekedés feltételeit. Nem véletlen, hogy a 2000. évi költségvetés készítésénél az egyik legvitatottabb kérdés, hogy le lehet-e szorítani az államháztartás hiányát a maastrichti kritérium szerinti 3 százalékra, amihez a jelenlegi 1,9 százalékos elsődleges többletet 2,5 százalékra kellene emelni.
Inflációs kérdések
Az infláció mérséklésére irányuló kormányzati törekvések általában egybeesnek a közérdekkel. A megelőző évek két számjegyű inflációjához képest azonban mára megváltozott a helyzet. A jelenlegi, tíz százalék alatti infláció már nem tekinthető első számú közellenségnek, és nem is akként kell szembeszállni vele. A döntéseknél továbbra is fontos szempont az inflációs hatás, de semmiképpen sem indokolt az inflációs ráta csökkentésének mesterséges erőltetése. Különösen veszélyes lenne politikai sikermutatónak tartani és akként kezelni. A dezinflációs politikának messzemenően tekintettel kell lennie a hazai termelés versenyképességének alakulására mind a belföldi, mind az exportpiacokon. A kormány hároméves előrejelzésében az infláció csökkentése túl ambiciózusnak tűnik: 2002-re 3,5-4,5 százalékra kívánják leszorítani a fogyasztói árak éves emelkedésének ütemét, és ezt olyan intézkedésekkel elősegíteni, mint a forint leértékelési ütemének ez évre már bejelentett kétszeri csökkentése.
Alapvető hiányossága a hároméves előrejelzésnek, hogy szinte semmi információt sem ad a költségvetés, illetve az államháztartás bevételi oldalának alakításával kapcsolatos kormányzati szándékokról. Nem ismerhetők meg az adórendszer folyamatosan emlegetett reformjának még az alapszempontjai sem, homályban maradnak a társadalombiztosítási járulékok, a helyi adók, a munkáltatókat terhelő egyéb járulékok – például a környezetvédelmi termékdíj – alakítására vonatkozó elképzelések. Így a vállalkozások számára (de a lakosság számára is) kevés eligazítást ad arról, hogy a következő három évben hogyan alakulnak működési (illetve élet-) feltételei.
Bevétel, kiadás
A bevételi oldal bemutatásának szinte teljes mellőzése a hároméves koncepcióban egyértelműen hibás. Az helyes persze, ha (társadalmi közmegegyzéssel!) előbb összeállnak a minimálisan szükséges közkiadások, amelyek összege – mint adottság – határozza meg, mennyi adót kell beszedni. De azért az sem mellékes, egyáltalán mennyi adót lehet beszedni a gazdaság adott évi teljesítőképessége mellett, ez utóbbi ugyanis már nem függ a kormány vagy a törvényhozás akaratától. Tetszik tehát, vagy sem, a kiadásokat is rangsorolni kell, vagy másként fogalmazva: a költségvetési tervezésben nem mellőzhető, hogy a bevételek meghatározzák a kiadásokat, s a kiadásoknak van visszahatása a bevételekre.
A hároméves költségvetési irányelveknek a törvény szerint az a feladata, hogy az éves költségvetéshez kapcsolódóan középtávra is kitekintést nyújtson. Jogosan elvárható tehát, hogy átfogó képet adjon a kormány középtávú gazdaságpolitikai elképzeléseiről. De nem helyettesítheti az egyes nemzetgazdasági ágakkal, a területfejlesztéssel, a foglalkoztatással, az infrastruktúrával, a külföldi tőkével, a privatizációval kapcsolatos kormányzati szándékokat tartalmazó koncepcionális anyagot. Ez mindmáig várat magára.
A költségvetés és az államháztartás átalakítására vonatkozóan a hároméves prognózist csak iránytűként lehet és szabad kezelni. Elengedhetetlen emellett a gazdaság folyamatos értékelése, a tervezettől eltérő, akár kedvező, akár kedvezőtlen folyamatok nyílt, szakmailag alapos, politikamentes feltárása, és azoknak a lehetséges intézkedéseknek az előzetes feltérképezése, amelyeket a kormány a vártnál kedvezőtlenebb helyzet kialakulása esetén tervez. A helyzet őszinte feltárása, a szándékolt lépések megismerése mind a hazai és a külföldi vállalkozások, mind a lakosság körében erősíti a bizalmat a kormány gazdaságpolitikája iránt. Bizalomerősítő lépésekre pedig óhatatlanul szükség van, ezek nélkül aligha van esély a hároméves irányelvekben felvázolt ambiciózus gazdaságfejlesztési elképzelések megvalósulására.
