A magyar gazdaságpolitika régi adóssága, hogy a kis- és középvállalkozások nem részesülnek súlyuknak megfelelő bánásmódban. Sem a támogatások mértéke és formája, sem az uniós pályázatok hozzáférhetősége nem tükrözi a kkv-k foglalkoztatási potenciálját, jóllehet az álláshelyek megóvása - és újak létrehozása – elsősorban ettől a gazdálkodói körtől várható.
Az egyensúly helyreállítása – vagyis a kkv-k verseny- és foglalkoztatásbővítő erejének megszilárdítása – nyilvánvalóan nem köthető egyetlen intézkedéshez; ennek célzott programok s a gazdálkodási környezet átszabása révén kell megvalósulnia. E csomagnak éppen úgy tartalmaznia kellene a fejlődést serkentő adó-, illetve járulékrendszert, az ésszerű támogatáspolitikát, mint a szakképzés átalakítását és az uniós pénzek elérhetőségét. A magyar tulajdonú kkv-k akkor tölthetik be szerepüket, ha nem a globális gazdaság peremén vegetálnak, hanem bekerülnek annak véráramába.
Ehhez jól jönne az uniós források "transzfúziója", azaz a brüsszeli pénzek elnyerése. S ezt már csak az is indokolja, hogy – összhangban az EU elvárásaival – a munkaadók kevesebb állást létesíthetnek támogatással, s mind nagyobb szerep jut az uniós projekteknek. Mindez rendben is lenne, csakhogy hiába adott a pályázás lehetősége – szinte mindenki számára -, akadályt jelent az önrész előteremtése és az árbevételi-növekedési kritériumok teljesítése. De bonyolult a pályáztatás is. A pályázatírás külön üzletággá alakult, ám az erre szakosodott cégek magas sikerdíját nem tudják kigazdálkodni a "kicsik".
Az uniós pénzek kifizetése szintén érzékeny pontja a pályáztatásnak. Noha Brüsszel megdicsérte Magyarországot, amiért a kifizetésben az elsők közé küzdötte magát az újonnan csatlakozók sorában, ám ez elsősorban a központi programokra vonatkozik. A foglalkoztatás bővítését szolgáló pályázati pénzek kifizetése korántsem áll ilyen jól: ezt még a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség is elismeri. Miként a hivatal felkérésére készült tanulmány azt is megállapítja, hogy – 2004 és 2006 között – a pályázati rendszer túlközpontosított, bürokratikus és áttekinthetetlen volt, nemegyszer hátrányt szenvedtek a felzárkózásra leginkább jogosult települések, s nem nyílt lehetőség a vesztes pályázók jogorvoslatára.
Ugyanakkor a politikai lobbizást sem sikerült száműzni. Ez pedig nemcsak a kirekesztett települések, vállalkozások s az ott élő és tevékenykedő emberek fejlődési-foglalkoztatási kilátásait rontja, de az uniós pályázatokba vetett bizalmat is gyengíti. Nem elég tehát a közreműködő szervezetekről és háttérintézményekről, a korrekt és a helyi igényeknek megfelelő kiírásokról gondoskodni, de meg kell erősíteni a bizalmat is. Ez utóbbi ugyanis a gazdaság egyik – ha nem a legfontosabb – tartópillére.
