A munkaidő nemzetközi relációban kettős megfeleltetésre készteti és kényszeríti Magyarországot. Az Európai Unió irányelveinek átvétele nem kérdés, a magyar jog harmonizációjának hiányossága vélhetően csatlakozásunk elé gördített volna akadályt. Amíg a közösségi jog adaptációja házi feladat, addig a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet egyezményeinek ratifikációja a fakultatív teendők közé tartozik. Ettől függetlenül meghatározó a világ munkajogának alapjait lefektető, az ENSZ szakosított szerveként tripartit módon működő szervezet jogalkotása.
A munkaidő mindig központi kérdés és létfontosságú téma volt a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) szabályalkotása számára. Ezt mutatja, hogy már az ILO első egyezményének tárgya is a munkaidő rendezése volt, majd azt követően még számos egyezmény tartalmazott szabályozást e közgazdasági elemekkel ugyancsak átitatott kritikus munkajogi kategóriára. Az ILO Igazgató Tanácsa a normák felülvizsgálatának politikájával foglalkozó munkabizottságot állított fel, amely áttekintette a munkaidővel foglalkozó összes ILO-egyezményt és ajánlást.
Az első egyezmény
A munkaidő-csökkentés és különösen a nyolcórás munkanap bevezetése a XIX. század közepétől állandósult követelése volt a munkásmozgalomnak. Az ipari forradalom korai szakaszában nem volt szokatlan, hogy a munkaidő hossza elérte a napi 14-16 órát is, azután fokozatosan napi 12, 11, majd 10 órára csökkent. Ez utóbbi volt a jellemzően alkalmazott munkaidő Európa-szerte az első világháború kezdetén. A háború alatt és után a munkásszervezetek által gyakorolt nyomás meggyorsította az előrelépést a nyolcórás munkanap felé. Ennek eredményeként néhány foglalkozásban, illetve ágazatban az államok többségében gyakorlattá vált, hogy a törvény napi nyolc órára, illetve heti 48 órára korlátozta a munkaidőt.
Az ILO 1919-es megalakítása óta mindig prioritást adott a nyolcórás munkanapra vonatkozó nemzetközi normák kidolgozásának és elfogadásának. A számunkra más okok miatt felejthetetlenül rossz emlékű versailles-i békeszerződések rendszerének – amely az ILO létrehozását is előírta – "Munka" címet viselő része tartalmazza "a munkaidő szabályozását, ideértve a napi és a heti munkaidő maximális tartamának meghatározását" mint a munkakörülmények javításához sürgősen szükséges intézkedések egyikét. Hasonlóképpen, a nyolcórás munkanap, illetve negyvennyolc órás munkahét normakénti bevezetése – ahol még nem történt meg – bekerült azon különleges fontosságú és sürgős módszerek és elvek közé, amelyek alkalmazását minden ipari társadalomnak meg kellett kísérelnie – legalábbis addig a mértékig, ameddig sajátos körülményei lehetővé tették. Anyolcórás munkanap nemzetközi normaként történő bevezetésének beillesztése az ILO prioritásainak sorába jól tükrözte az első világháború előtti munkásszervezetek fő követeléseinek egyikét
A Versailles-i Szerződés alternatív javaslatát – nyolcórás munkanap vagy negyvennyolc órás munkahét – megfontolásra a Nemzetközi Munkaügyi Konferencia első, Washingtonban, 1919 októberében tartott ülése elé terjesztették. Ajavaslatok néhány fontos vonatkozásban eltértek egymástól. A nyolcórás munkanap elve 56 órás munkahetet eredményezett volna heti hét munkanap esetén, amint az a folyamatos üzemű iparágakban, eljárásokban, illetve foglalkozásokban általánosan elterjedt volt. Másrészt viszont heti fél munkanap és egy pihenőnap bevezetésével akár heti 48 óránál rövidebb munkaidőt is eredményezhetett. A heti 48 órás munkaidő azt biztosította, hogy a napi munkaidő heti hat nap átlagában nem lehet több, mint nyolc óra, de lehetővé tette a hosszabb munkaidőt egyes napokon, ha azt más napokon rövidebb munkaidő ellensúlyozta. A szervezőbizottság által vitaalapként a konferencia elé bocsátott tervezet a 48 órás munkahét elvét testesítette meg, de a konferenciára bízta a döntést, hogy a két elv közül melyiket válassza.
Az első elfogadott okmány, az 1919-es 1. számú egyezmény a munkaidőről (ipar) a Versailles-i Szerződésben foglalt két elv ötvözetét testesítette meg, az összes ipari dolgozóra vonatkozóan. Az egyezmény az állami és magán-iparvállalatoknál és azok leányvállalatainál foglalkoztatott személyekre vonatkozik, de nem vonatkozik azokra a vállalatokra, amelyek kizárólag egy és ugyanazon család tagjait foglalkoztatják. Az egyezmény az iparvállalatoknál általában napi nyolc és heti 48 órában korlátozta a munkaidőt, és 56 órára azokban az esetekben, ahol az eljárásokat jellegüknél fogva váltott műszakokban folyamatosan kell végezni. Rendelkezik továbbá az egy időszakra vetített átlagos munkaidő lehetőségéről, valamint az általános szabály alóli állandó és eseti kivételekről. Az egyezmény előírja, hogy a munkaadói és a munkavállalói szervezetek közötti konzultációt követően történjen meg az a szabályozás, amely rögzíti a túlórák maximális számát az egyes esetekre vonatkozóan, továbbá rögzíti azt is, hogy a túlmunkáért adott fizetség nem lehet kevesebb, mint a rendes fizetség egy és egynegyedszerese. Így, koncepcióját tekintve az egyezmény előírja az általános szabályt (8 órás munkanap és 48 órás munkahét), amely alól korlátozott számú konkrét kivételt engedélyez.
Az 1. számú egyezmény alapgondolata az, hogy a Versailles-i Szerződésben foglalt nyolcórás munkanap és 48 órás munkahét normakénti kombinációját a nemzeti törvényhozásoknak kell a munkaidő jogi korlátozásának formájába öntenie, amelyet a törvényalkotók fogalmaznak meg és a kormány végrehajtó apparátusa érvényesít. A szándék nem pusztán az volt, hogy "szabványos alapmunkahetet" határozzanak meg, amely szerint számítható a "normál" munkaidő, vagyis az, hogy mikortól kell alkalmazni a túlmunka után járó emelt összegű fizetséget. Egy ilyen szabály korlátlanul hagyná a munkaórák számát, hacsak a munkaadók és a dolgozók között erre nézve megállapodás nem jön létre. Nem nyújtana védelmet a túlzott igénybevétellel szemben, nem biztosítana ésszerű időt a pihenéshez és felfrissüléshez, a társadalmi életben való részvételhez, ami pedig a Versailles-i Szerződés vonatkozó rendelkezéseinek a célja volt.
A 30. számú egyezmény
Míg az 1. számú egyezmény csak az ipari dolgozókra vonatkozik, addig a 30. számú a munkaidőről, amelyet 1930-ban fogadtak el, a nyolcórás munkanap és a 48 órás munkahét elvét kiterjeszti a kereskedelmi és irodai ágazatokban foglalkoztatott személyekre is. A 30. számú egyezmény azokra a személyekre hatályos, akiket kereskedelmi szervezetek, közöttük postai, távirati és telefonszolgáltatók, dolgozóikat főleg irodai munkában alkalmazó közigazgatási szolgáltatóintézmények, ipari vállalatnak nem minősített vegyes kereskedelmi-ipari tevékenységet ellátó vállalatok foglalkoztatnak. Az egyezmény heti 48 órára és napi nyolc órára korlátozza ezeknek az embereknek a munkaidejét. Bizonyos rugalmasságot engedélyez a heti munkaidő szervezésében, feltéve hogy a munkaidő egyetlen nap sem haladja meg a tíz órát. Bizonyos feltételek mellett engedélyezi a napi munkaórák számának növelését azzal a céllal, hogy bepótolják a helyi ünnep miatti általános munkaszünet, baleset vagy vis maior következtében kiesett munkaidőt, mely kérdéskörrel az 1. számú egyezmény nem foglalkozik. A 30. számú egyezmény kivételes esetekben lehetővé teszi, hogy közhatósági rendelet engedélyezze a munkaidő egy hétnél hosszabb időszakra történő felosztását, azzal a feltétellel, hogy az időszakon belüli hetekre vetített átlagos heti munkaidő nem haladja meg a 48 órát, és a napi munkaidő egyetlen napon sem haladja meg a tíz órát.
Egyéb egyezmények
Az ILO szabályozó tevékenysége a munkaidő területén nem ért véget a 30. számú egyezmény elfogadásával. 1919 és 2004 között összesen 16 egyezményt és 11 ajánlást fogadott el a munkaidővel kapcsolatos témákban, azokon a dokumentumokon kívül, amelyek a kapcsolódó területekkel, így a heti pihenőidővel, a fizetett szabadsággal, a munkaidő-szervezéssel és az éjszakai munkával foglalkoznak.
Ezek sorából kiemelkedik az 1921-es 14. számú egyezmény (az ipari) heti pihenőidőről, az 1957-es (106. sz.) egyezmény (a kereskedelmi és irodai) heti pihenőidőről, és az 1970-es (132. sz.) módosított egyezmény a fizetett szabadságról. Az 1935-ös 47. számú egyezmény a 40 órás munkahétről rendelkezik. Aszabály szellemében minden az egyezményt ratifikáló ILO-tag nyilvánítsa ki egyetértését a negyvenórás munkahét elvének oly módon történő alkalmazásával, hogy az ne járjon az életszínvonal csökkenésével, és tegye meg, vagy segítse elő az e cél érdekében megfelelőnek ítélhető intézkedéseket.
A 14. számú egyezmény úgy rendelkezik, hogy az állami vagy magán-iparvállalatoknál, vagy azok leányvállalatainál dolgozókat elvileg minden hétnapos időszakra legalább egy 24 órás összefüggő pihenőidőszak illeti meg. Hasonlóképpen, a 106. számú egyezmény értelmében a hatálya alá eső minden személynek elvben minden hétnapos időszakban egy megszakítás nélküli legalább 24 órás időtartamú pihenőidő jár.
Végül, a 132. számú egyezmény értelmében mindenkit, aki az egyezmény hatálya alá tartozik, meghatározott minimális időtartamú éves fizetett szabadság illet meg. Az egyezményt ratifikáló minden tagállamnak a ratifikációhoz csatolt nyilatkozatban meg kell határoznia a szabadság hosszát, amely nem lehet rövidebb, mint szolgálati évenként három munkahét. Az ILO Igazgató Tanácsa felszólította a tagállamokat, hogy vegyék fontolóra a 14. és a 106. egyezmény ratifikálását. Az ILO a fizetett szabadságról szóló egyezményre tekintettel a status quo fenntartása mellett döntött, belátva, hogy minden további fejleményt a megfelelő időben kell figyelembe venni.
Ratifikálási arányok és kezdeti aggodalmak
A munkaidő fontossága ellenére az 1. és a 30. számú egyezmény csak szerény ratifikálási arányt ért el 2004-ig. Az 1. számú egyezményt 52 tagállam ratifikálta, az utolsó ratifikációra 1988-ban került sor. A 30. számú egyezményt 30 tagállam ratifikálta, a legutóbbi ratifikáció 1985-ben történt. Figyelemre méltó, hogy a tíz iparilag legfontosabb ILO-tag egyike sem ratifikálta a 30. számú egyezményt, és az 1. számú egyezményt is közülük csupán hárman ratifikálták. Viszont az utóbbi években két ország felmondta az egyezményeket.
Az 1. számú egyezmény ratifikációjának első akadályai röviddel az elfogadása után megmutatkoztak. Noha az ILO Konferencia közel egyhangú szavazással fogadta el, a nemzetközi versenytől való félelem, az a széles körben elterjedt aggodalom, hogy a nyolcórás munkanap bevezetése lefékezheti a háború által elpusztított javak újjáteremtéséhez szükséges intenzív termelést, valamint általában a háború utáni időszak gazdasági problémái számos országot visszatartottak az egyezmény ratifikálásától.
Ami a 30. számú egyezmény ratifikációját illeti, már elfogadása előtt is komoly fenntartások fogalmazódtak meg abban a tekintetben, hogy mennyire megvalósítható egyetlen nemzetközi okmány, amely a lakosság "fizetett alkalmazottként" emlegetett óriási szeletét fogja át, tekintettel a kérdés rendkívüli kiterjedtségére és bonyolultságára, valamint az egyes országok által a kérdés kezelésére választott megközelítések változatosságára, a közöttük mutatkozó messzemenő eltérésekre. A 30. számú egyezmény ratifikálását az is hátráltathatta, hogy annak hatálybalépésekor már a munkahét 40 órásra csökkentése lett az új cél a munkaidőre vonatkozó nemzetközi munkaügyi szabályalkotás területén.
Ez azt a benyomást kelthette a kormányokban, hogy a nyolcórás munkanap és a 48 órás munkahét kérdése nyitott utat a 40 órás munkahét előtt, amely következésképpen rövidesen az ILO napirendjének élére kerül. Az ILO megállapította, hogy a nehézségek legnagyobb számban a kivételekkel kapcsolatosan merülnek fel.
A nemzeti törvények által elrendelt egyes kivételekről a két egyezmény nem rendelkezik, továbbá általában az egyezményekben foglalt kivételek sokkal korlátozottabb körre vonatkoztak, mint ahogy azokat a nemzeti törvények és gyakorlat szentesítette. A kiesett munkaidő pótlására szóló időhatárok és korlátok a 30. számú egyezményben foglaltak szerint kiterjedésüket tekintve túlságosan megszorítóak voltak.
Mindazonáltal az 1. és 30. számú egyezmény ratifikálásával és végrehajtásával kapcsolatos nehézségek ellenére, az ILO arra a megállapításra jutott, hogy az 1. számú egyezmény elfogadásakor uralkodott általános helyzethez képest jelentős előrelépés történt mind a nemzeti, mind a nemzetközi normák, mind pedig a jelenlegi gyakorlat területén. Az egyes országokban alkalmazott munkaidő hosszának áttekintéséből egyértelmű csökkenési trend bontakozott ki, amely különösen az áttekintést megelőző években vált markánssá. Továbbá, ami a munkaidő tartamának csökkenését illeti, az általános helyzet és fejlemények kedvezőnek mutatkoztak, és további várható előrelépésre utaltak.
Az ILO azt is megállapította, hogy ez a fokozatos fejlődés együtt járt a szabályozási módszerek rugalmasságának bizonyos mértékű növekedésével, és több országban is megfigyelhető módon a munkaidő hosszának és a kivételeknek korlátok közé szorításával. Számos ország szemmel láthatóan preferálta a rendes munkaidő fokozatos hozzáigazítását a társadalmi-gazdasági körülményekhez, e tekintetben felhasználva a szabad kollektív tárgyalások lehetővé tételét. Egyes – különösen az iparilag fejlettebb – országokban kisebb-nagyobb mozgásteret hagytak a munkaidő átmeneti változtatási lehetőségei számára, mely lehetőségeket azonban olykor csökkentett a progresszív túlóradíj alkalmazása.
