A gyakorló kisebb vállalkozások számára feltérképezhetetlen, hogy működésükhöz milyen jogcímeken, milyen forrásokból, hogyan juthatnak visszatérítendő, netán vissza nem térítendő támogatáshoz. Az áttekinthetetlen rendszerben kiigazodni gyakran a támogatásokkal hivatalból foglalkozó szakembereknek is nehéz.
PHARE és SAPARD, ISPA és OFA, és a számtalan minisztériumi alap, alapítványi pénzek, források... Összegyűjteni és megjegyezni sem kis dolog, hát még kiigazodni e labirintusban. Az átláthatóságot a forrásokat kezelők is sürgetik a racionális, hatékony felhasználás követelménye okán.
Uniós előírások
Önmagában az ésszerűség valószínűleg nem lett volna elegendő hajtóerő ahhoz, hogy a támogatási források jelenlegi gazdáit arra késztesse: egységesítsék, azonos elvek és szabályozott gyakorlat alapján tegyék áttekinthetővé a rendszert. A "rásegítést" – mint annyi minden más esetben is – az európai uniós csatlakozásunkhoz fűződő érdek adta. Az Unió támogatásaihoz ugyanis csak rendezett hazai elosztási viszonyok között lehet hozzájutni. Az EU bürokratái nem viccelnek, amikor azt mondják: ha ők sem látják át, hogy mihez adják a pénzüket, akkor egyszerűen nem adják oda. Így aztán elodázhatatlanná vált a cselekvés.
A munkát az 1999 júniusában megszületett kormányhatározat indította el. Ebben a kormány nem csupán a támogatási rendszer középtávú tervezésével és koordinációjával foglalkozó tárcaközi bizottság felállításáról határozott, de elfogadta az átalakítást célzó cselekvési programot is. Első feladatként a jelenlegi támogatási formákat kell alkalmassá tenni az uniós források fogadására.
Ennek során olyan EU-alapelveket kell érvényre juttatni, mint:
- a hatáskörök és döntések azon a szinten legyenek, ahol a szükséges informáltság megteremthető (ez éppenséggel decentralizálást, nem pedig központosítást jelent!),
- a források elosztása ne a kormányhivatalok tisztviselőinek vagy vezetőinek a közvetítésével, hanem a társadalom, illetve a gazdaság szereplőinek a közképviseletben szabályozott együttműködése révén valósuljon meg,
- egyedi beruházások finanszírozása helyett az adott térségben kidolgozott, a térség fejlődésére jótékonyan ható invesztíciók élvezzenek előnyt,
- állami támogatást lehetőleg saját vagy helyi forrásokkal is rendelkező beruházások kapjanak,
- a korlátozott állami források szétforgácsolását azok összehangolt, hatékony felhasználásával kell felváltani.
A kormányhatározatban foglalt cselekvési programban már fellelhető az integrált támogatáskezelési rendszer kialakításának igénye, de elsősorban a sürgető gyakorlati teendőkre koncentrál. Egyes alrendszerek átalakítására hasonlóképpen a komplex szemlélet jegyében kezdődnek kísérletek.
A munkahelyteremtést célzó állami támogatási formák összehangolt kialakítására a Gazdasági Minisztériumban született munkaanyag szerint e részterületre is igazak a támogatási rendszerek általános problémái, azaz a kiírt pályázatok inputja és outputja összehangolatlan, a különböző tárcák egymástól teljesen függetlenül működtetnek egymástól független cél-, program- és eszközrendszerű konstrukciókat. Nyoma sincs annak, hogy komplex, több évre szóló, egymásra szervesen épülő fejlesztési programokat és a köréjük csoportosuló projekteket támogatnának. Jellemzően egy-egy konkrét munkahelyteremtő projekt költségeit és kiadásait térítik meg. Hiányzik az a monitoringrendszer, amely a pályázatok adminisztratív jellegű adatainak egyeztetése helyett, illetve mellett inkább a célok és a felhasználási jogcímek megvalósulását figyelné.
Munkahelyteremtés
A mai rendszerben a direkt jellegű munkahely-teremtési formák két fő típusa működik. Egyfelől ahol a fő cél maga a munkahelyteremtés, másfelől ahol ugyanez részcélként szerepel a fő irány, például a kis- és középvállalkozás-fejlesztés, infrastruktúra-fejlesztés vagy külfölditőke-bevonás mellett.
A munkahelyteremtést fő célként jelölő támogatási rendszereket működtet a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium, a Gazdasági, valamint a Szociális és Családügyi Minisztérium célelőirányzat, alapítvány vagy alap formájában.
- A Vidékfejlesztési (területfejlesztési) Célelőirányzatból (VFC) elsősorban agrár- és élelmiszer-feldolgozó ipari fejlesztéseket támogattak munkahely-teremtési, illetve munkahely-megőrzési pályázatok révén (1999-ben 2,5 milliárd forint értékben), valamint – központi keretből (1 milliárd forint értékben) – a legalább 100 munkahelyet teremtő agrárfejlesztéseket.
- Az Aktív Foglalkoztatáspolitikai Célelőirányzatból (AFC) – amelynek alapját tulajdonképpen a Munkaerőpiaci Alap által átadott pénzből (1999-ben 1,5 milliárd forint értékben) – elsősorban a hátrányos helyzetű régiókban teremtettek, illetve őriztek meg munkahelyeket. E támogatási formánál jelentkezett először az integráció igénye, amely így az AFC-t is kezelő Gazdasági Minisztérium által működtetett Gazdaságfejlesztési Célelőirányzat (GFC) sikeres pályázatait egészíthette ki munkahelyteremtő eszközökkel.
- A legtöbb munkahelyteremtő támogatás az egyébként a munkaadók és a munkavállalók befizetéseiből táplált Munkaerőpiaci Alap által nyújtott támogatásból jöhet létre. Az alapból, eredeti céljának megfelelően, túlnyomórészt decentralizált módon, a hátrányos helyzetű munkavállalók foglalkoztatásának ösztönzését, az önfoglalkoztatás elősegítését, a csoportos létszámleépítések elkerülését segítik.
- Az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány által kezelt mintegy évi 1 milliárd forintot elsősorban távmunka, illetve a szociális jellegű munkahelyek megteremtésére, valamint a nonprofit szféra bővülését szolgáló programok működtetésére használják fel.
Az ismertetett rendszerek között meglehetősen sok a párhuzamosság, az átfedés. Ezek felszámolására is léteznek elképzelések. Ilyen például a programfinanszírozási módszerek bevezetésére tett javaslat. Tulajdonképpen ez volt a szándék akkor is, amikor a foglalkoztatási törvény legutóbbi módosításával megszűnt a Munkaerőpiaci Alapból a versenyszférát érintően működtetett munkahely-teremtési és munkahelymegőrző támogatási rendszer, s ezzel lehetővé vált, hogy az Aktív Foglalkoztatáspolitikai Célelőirányzat keretösszegét igen komoly mértékben (2,58 milliárd forinttal) megemeljék, s ez fedezetet nyújtson a hátrányos helyzetű térségekben, elsősorban a kis- és középvállalkozások által megvalósított, a kistérségi programokba illeszkedő fejlesztésekhez.
Párhuzamosságok
Ezt a fajta hatásköri és pénzátcsoportosítást, ha nem is zökkenőmentesen, de nagyobb megrázkódtatások nélkül, a központi akarat érvényesülése révén meg lehetett tenni, de valószínűsíthető, hogy a továbbiakban a javasolt változtatások ennél lényegesen nagyobb vihart kavarhatnak. Ezek ugyanis óhatatlanul csorbítják egy-egy minisztérium eszköztárát, ebből következően az érintettek erősen tarthatnak az esetleges befolyáscsökkenéstől is. Ezt az aggodalmat látszik alátámasztani az a tény, hogy a tárcák nem szándékoznak támogatási rendszerüket lényegesen megváltoztatni, noha azok összehangolására a jövőben nyitottnak mutatkoznak.
Ahhoz valamennyi érintett minisztérium egyetértésére szükség lenne, hogy a tárcák a jövőben egymással egyeztetve, előzetesen határozzák meg részcéljaikat, különítsék el az erre fedezetet nyújtó forrásokat, valamint a pályázati rendszer működtetését és ellenőrzését a helyi szervezetekre bízzák. El kell kerülni, hogy több tárca azonos fő célt tűzzön ki, viszont amelyeket kitűznek, azt karakterisztikus formában tegyék meg. Szükséges továbbá az is, hogy részcélként olyan, más tárcáknál fő célként kitűzött elképzeléseket fogadjanak be, amelyek értelemszerűen kapcsolhatók egymáshoz.
Társfinanszírozás
A jövő támogatási formáit illetően az elképzelések szerint az úgynevezett társfinanszírozási rendszer bevezetése lenne ideális. Ennek fő vonásaként megnőhetne a térségi típusú támogatási formák aránya és súlya. Gyakorlati megvalósítása a kialakítandó hét tervezési-statisztikai régió pénzügyi hátterének megteremtése után lehetséges. E régiók rendelkezhetnek majd koncepcionális fejlesztési tervekkel, valamint – az éves költségvetési törvényben – régiónként külön fejezeti kezelésű előirányzattal.
Ezzel egyidejűleg a minisztériumi kezelésű ágazati típusú állami források részben országos jelentőségű projektek támogatására, valamint – részben a tárcák speciális részcéljainak megfelelően – a kistérségek által hozzáférhető, s a helyi forrásokkal kombinálható támogatásokra lennének felhasználhatóak. Ez utóbbiak akkor működnének jól, ha az éven belüli finanszírozásról át lehetne térni a 2-7 éves, a helyi fejlesztési koncepciókba jobban beilleszkedő programok támogatására.
Mindezek tennék lehetővé az egyébként rendelkezésre álló EU-s támogatások fogadási feltételeinek kialakítását.
Az elvek gyakorlatba ültetésével egy olyan rendszer jöhetne létre, amelyben az operatív, egy-egy vállalkozói szervezetet finanszírozó funkciókat a központi államigazgatási szervezetek átadnák az arra hivatott helyi szervezeteknek. A minisztériumok ezután az átfogó szabályozásra, a központi célrendszerek összehangolására, a stratégiai tervezésre és a folyamatok hatásvizsgálatára koncentrálhatnának.
