Az új évi esélyeket latolgatva a hazai kis- és közepes vállalkozások is számba veszik muníciójukat, amellyel a határokon átívelő gazdasági verseny elébe néznek. Teszik ezt annál is inkább, mert a legtöbb munkavállalónak ez a kör ad és teremthet munkahelyet, megerősödésük tehát a foglalkoztatási biztonság szempontjából is elsődleges.
Ez utóbbi igény természetesen nem új keletű, miként az ezzel kapcsolatos kormányzati ígéretek sem azok. Programok, rövid és hosszú távú akciótervek sora jelzi az elmúlt másfél évtized útkeresését, azonban a négyévenként megakadó, módosuló, jól-rosszul korrigált – és elemeikben inkoherens – stratégiák nem voltak képesek kijelölni a biztos fejlődési pályát. Ebben kívánt lépni a kormány, amikor a közelmúltban arról döntött, hogy egységes rendszerbe foglalja s bővíti a kis- és közepes vállalkozásoknak szánt támogatásokat, mintegy ellensúlyozva azt, hogy terheiket rövid távon nem tudja/nem akarja csökkenteni.
A program részeként a Széchenyi-kártya felső határa 25 millió forint, és feltételei javulnak, egyszerűsödik a vállalkozói ügyintézés és mérséklődik a bürokrácia, s ami feltehetően sok kisvállalkozás legnagyobb gondját orvosolhatja: a körbetartozások ellen hitel- és egyéb finanszírozási csomagok készülnek. Ugyanakkor a kabinet erősíteni szeretné a pályázati rendszer nyilvánosságát, és csökkenteni kívánja az elbírálásokhoz, illetve a kifizetésekhez szükséges időt. A döntési mechanizmus és a jogkörök egyszerűsítése különösen a kisebb forrásigényű pályázatok esetében indokolt, mert a bürokrácia útvesztői és időigényessége éppen a legkisebb, de a forrásokra leginkább rászoruló vállalkozásokat rekeszti ki a pályázatokból.
A munkáltatói szervezetek egyetértenek a támogatási rendszer fejlesztésével, azonban fenntartásaiknak is hangot adnak. Mindenekelőtt arra figyelmeztetnek, hogy a közvetlen támogatások megvonását és a piacfejlesztő – a hitel- és a tőkeprogramokra alapozott – modelleket csak fokozatosan lehet elterjeszteni, hiszen a hazai vállalkozások, különösen a legkisebbek, több évtizedes lemaradásban vannak fejlettebb uniós társaikhoz képest. Hazai viszonyok között, amikor még a Széchenyi-kártya is csak keveseknek jelent megoldást, túlzott remény, hogy a kisvállalkozások tömegesen veszik majd igénybe az újabb konstrukciókat.
A legtöbbjüknek ugyanis – legalábbis egyelőre – felzárkóztató programra lenne szüksége, hogy – határozottan elkülönülve a közepes cégkörtől – sajátosan testreszabott segítségben részesüljenek. Az egyedi igényekhez hozzáigazított támogatások viszont lehetővé tennék, hogy – megerősödve – mihamarabb kihasználhassák a piacfejlesztő modellekben rejlő lehetőségeket.
