Rendező elv a vétkesség
AMunka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (Mt.) 174. §-a szerint a munkáltató, vétkességére tekintet nélkül, teljes mértékben felel a munkavállalónak munkaviszonyával összefüggésben okozott kárért. Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a kárt működési körén kívül eső, elháríthatatlan ok vagy kizárólag a károsult elháríthatatlan magatartása okozta. Nem kell megtérítenie a kárnak azt a részét, amelyet a munkavállaló vétkes magatartása idézett elő.
A legfeljebb 8 munkavállalót alkalmazó munkáltató felelőssége
A példabeli esetben a felperes esztergályosként állt alkalmazásban az alperesnél, a munkaviszony fennállása alatt szerezte meg az NC-CNC esztergályos szakképesítést. 1997. december 7-én a felperes munkabalesetet szenvedett, nagy valószínűséggel oly módon, hogy az alperes fia (akinek az alperessel azonos telephelyén egy másik vállalkozása működött) által kiadott munkát végezte, miközben a laza ruházata egy kilógó lemezbe beakadt, a felperes testét pedig felcsavarta a rúd és a gép váza közé. Emiatt súlyos sérüléseket szenvedett, többször műtétet hajtottak végre, s maradandó fogyatékossága áll fenn (beszéd és hangképzés zavara, alsó és felső végtag bénulása, részleges bénulás, egyensúlyzavar, szédülés, fulladás, a kéz erejének elvesztése). Mindezek következtében baleseti rokkantsági nyugdíjas. Az alperes a baleset idején 8 munkavállalót foglalkoztatott.
A baleset miatt előterjesztett keresetében a felperes az alperesnek vagyoni és nem vagyoni kártérítés megfizetésére kötelezését kérte.
A munkaügyi bíróság a bizonyítási eljárás eredménye, ezen belül különösen az igazságügyi munkavédelmi szakértő véleménye alapján a baleset több okát állapította meg. Ezek közül a nem megfelelő munkaruha használatát, a használt gép hibás voltát, az alperes ellenőrzési kötelezettsége elmulasztását, ezen belül főképpen az utasítás kiadásának módját, a helytelen alátétlemez használatát, a felperes végzettségének hiányosságát, az alperes vétkességét – súlyos gondatlanságát – megalapozóként állapította meg. Kiemelte, hogy a balesetnek nem volt szemtanúja, azonban a fentiek, továbbá a felperesnek a gép helytelen megválasztásában és az alátétlemez alkalmazásában megvalósult vétkessége miatt kármegosztásnak van helye. Ennek mértékét az alperesre terhesebben 80-20 százalékos arányban határozta meg, és e szerint döntött a felperes összegszerű követeléseiről.
Az ítélet ellen az alperes a felperes keresetének teljes elutasítása iránt fellebbezett. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, fellebbezett rendelkezéseit megváltoztatta, a felperes keresetét elutasította. Bizonyítottnak találta, hogy a munkaruha tekintetében az alperest nem terhelte vétkesség, a nem megfelelő ruha viselése kizárólag a felperesnek volt felróható. A gép megválasztását szintén a felperes vétkességi körébe tartozóként minősítette, és kimondta, hogy az alperesnek a gép kiválasztásához nem volt – a felperes szakképzettsége miatt – utasításadási kötelezettsége. A megfelelően kiválasztott gépen a munka balesetmentesen elvégezhető lett volna. A balesetnek továbbá a másodfokú bíróság álláspontja szerint nem volt oka az alátétlemez, csupán a felperes kilógó ruházata. Bizonyítottnak találta továbbá a munkaművelet szabálytalan végzését is. Mindezek miatt a baleset valamennyi okát a felperes terhére értékelte, emiatt a keresetet elutasította. Az Mt. 175. és 174. §-ainak értelmezéséről kifejtette, hogy a 8 munkavállalót foglalkoztató alperes munkáltató felelőssége korlátozott, ezáltal a munkavégzési folyamatnál nem azonosak az elvárhatósági feltételek az Mt. 174. §-a szerinti munkáltatói felelősséggel. A felperes többéves szakmai tapasztalatát és a szakképesítését, a kialakult munkavégzési rendet is figyelembe véve az alperesnek nem kellett a felperes részére külön utasítást adnia.
Vétkességen alapuló felelősség
A felülvizsgálati kérelem folytán eljárt Legfelsőbb Bíróság az ügyben rámutatott arra, hogy az Mt. 174. §-ának (1) bekezdésén alapuló munkáltatói felelősség vétkességre tekintet nélküli, objektív, míg ettől eltérően az Mt. 175. §-ának (1) bekezdése alapján e jogszabályban meghatározott munkáltató a munkavállalónak okozott kárért vétkessége esetén felel. Utóbbi esetben a felelősség alóli mentesülés lehetősége is eltérő az Mt. 174. §-ának (2) bekezdésétől. Az Mt. 102. §-ában lévő alapvető munkáltatói kötelezettségek – így a munkavédelmi szabályok – minden munkáltatóra nézve irányadók. Mindezek miatt a felülvizsgálati eljárásban arról kellett dönteni, hogy e téves jogszabály-értelmezés kihatott-e a másodfokú bíróságnak a balesethez vezető okokról és a felperes kizárólagos és elháríthatatlan magatartásáról tett megállapításaira. Ennek vizsgálatánál a Legfelsőbb Bíróság az Mt. 102. §-ával összefüggésben figyelembe vette a munkavédelemről szóló 1993. évi XCIII. törvény (Mvt.) rendelkezéseit.
Az ellenőrzés és az utasítás elmulasztása
Az utasítás tekintetében a másodfokú bíróság a tényállást nem módosította. Eszerint a perbeli munkafeladatot nem az utasításadásra feljogosított alperes munkáltató, hanem a vele egy telephelyen működő, másik vállalkozást üzemeltető fia adta ki a felperesnek. Az alperes pedig előadta, hogy a perbeli napon vidéken volt, a szakértő mindezek miatt a véleményében nyilvánvalónak találta, hogy az alperes munkáltató részéről a baleset napján a felperest senki nem ellenőrizte, és felelős vezetőt az alperes nem jelölt ki. Az alperes ezáltal megszegte az Mt. 102. §-ának (2) bekezdésében, a (3) bekezdés b) pontjában, az Mvt. 2. §-ának (2)–(3) bekezdésében foglaltakat. Életszerű és általában helytálló a megyei bíróságnak az az álláspontja, hogy nagyszámú munkavállaló foglalkoztatása esetén a munka megszervezése, az utasítások kiadása eltér egy kis létszámú munkahelyétől, és utóbbiban a munkavállalók önállósága is nagyobb lehet. A munkavédelem megelőző jellegéből kiindulva azonban ez nem jelentheti az Mt. 102. §-ában lévő szabályok mellőzhetőségét, az Mvt.-nek az ügyben alkalmazandó 4. §-ában lévő alapelv figyelmen kívül hagyását.
Ezért a munkavállalók rendszeres ellenőrzése, több munkavállaló esetén a munkairányító személy kijelölése, a munkavállaló szabályellenes munkavégzésének hatékony és igazolt tiltása az alperesnek is kötelezettsége volt. A bizonyítékok alapján hitelt érdemlően megállapítható volt a baleset konkrét oka: a felperes ruházata beakadt, ez zárt munkaruhában nem következett volna be. Amennyiben az alperes vagy az általa kijelölt személy a helyszínen az ellenőrzést elvégezte volna, észlelte volna a felperes nem megfelelő ruházatát a részben nem bizonyított vattakabát, illetve másik kabát, valamint a pulóver tekintetében. A kijelölt munkairányítónak azt is látnia kellett volna, hogy a felperes nem megfelelő gépen kezdte el az alperes fia által kijelölt műveletet – különösen arra is figyelemmel, hogy a munkavállalók önállóan választhatták ki a szokásnak megfelelően a használt gépet. Utóbbi körben értékelendő, hogy ez esetben a munkáltató utasítása kiterjedhetett volna a felperes szándékát feltehetően befolyásoló közlekedési nehézségek kiküszöbölésére is.
Az egységes bírói gyakorlat szerint a munkáltatónak hatékonyan kell eltiltania a munkavállalókat a szabálytalan munkavégzéstől. A perben hitelt érdemlően bizonyítást nyert, hogy a felperesnek az volt a rossz szokása, hogy a megmunkálandó anyagot simogatta, ez pedig veszélyes volt. Az alperes – noha a balesettel összefüggésben is felmerült a felperes ilyen magatartása – nem bizonyította, hogy ez ellen milyen intézkedést tett a felperessel szemben. Folytatólagosan tanúsított, veszélyes munkavállalói magatartás esetén önmagában a szóbeli figyelmeztetés – ezt a perbeli baleset is bizonyítja – nem tekinthető megfelelőnek.
A felperes a munkát az alperes által "üzemen kívül" feliratú táblával ellátott gépen végezte. A szavak általánosan használt jelentése szerint ezt a felperesnek nem kellett úgy értelmeznie, hogy a gépen tilos munkát végezni, továbbá a már említett munkáltatói ellenőrzési és irányítási kötelezettség teljesítése esetén kitűnt volna, hogy a felperes nemcsak a szakma szabályai szerint, hanem más okból is olyan gépen kíván dolgozni, amely számára nem engedélyezett [Mvt. 2. §-ának az ügyben irányadó (2) bekezdése].
Az utasítás és ellenőrzés elmulasztása a munkáltatónak a balesetek megelőzésére vonatkozó kötelezettségei folytán az alperes munkáltató vétkességét – súlyos gondatlanságát – megalapozzák. Abaleset bekövetkezéséhez azonban a felperes is közrehatott a szakmai szabályok megsértése, a munkaművelet gondatlan végzése (anyag állítása, gép közelébe kerülés, kikapcsolás elmulasztása, nem megfelelő ruházat, az alátét helytelen elhelyezése) által. Mindezek együttes értékelése alapján kármegosztásnak van helye.
Kirívó dolgozói gondatlanság
A példabeli esetben az alperes 1999. szeptember 1-jétől karbantartó munkakörben közalkalmazottként foglalkoztatta a felperes férjét, aki az intézmény teljes körű karbantartását látta el, ehhez kapcsolódott az ún. gallyazási munkák végzése is. 2001 novemberétől az iskola új vezetője 2001. november 13-ára a gallyazási munkák végzését írta elő azzal, hogy a felperes férjének a testnevelő tanár fog segítséget nyújtani. A feladat az volt, hogy távolítsák el az iskola udvarán álló egyik fa gallyait. A munkakezdést követően a testnevelő eltávozott, s a felperes férje a takarítónő segítségét kérte a munkavégzéshez. A felperes férje kb. 3 méter magasságban, a fa ágán állva kezdte meg a 105 cm kerületű és 6 méter hosszú másik ág fűrészelését a saját tulajdonú motorfűrészével. Önmagát nem rögzítette, egyéni védőfelszerelést nem használt. A fűrészelés közben elmozduló ág nekivágódott, emiatt lezuhant a földre és súlyos sérülést szenvedett. Sérüléseibe 2001. november 21-én belehalt.
Az elhunyt házastársa a munkaügyi bíróságnál benyújtott keresetében a balesettel összefüggésben nem vagyoni és tartást pótló kártérítés megfizetését kérte. Az alperes a kártérítési felelőssége fennállását 70 százalékban elismerte, míg 30 százalékban az elhunyt sérült vétkes közrehatására hivatkozott.
A munkaügyi bíróság ítéletével az alperest 250 000 forint nem vagyoni kártérítés és ennek kamata megfizetésére kötelezte. Az 1992. évi XXII. törvény (Mt.) 174. §-ának a közalkalmazottak tekintetében is irányadó rendelkezései alapján azt állapította meg, hogy a bizonyítási eljárás eredménye alapján kétséget kizáró bizonyíték nem merült fel a sérült utasításellenes munkavégzésére vonatkozóan, továbbá a munkáltatói jogkört gyakorló személy a dolgozó számára nem adott a képzettségének megfelelő munkafeladatot, pontos utasítást, nem részesítette munkavédelmi oktatásban, nem biztosított egyéni védőfelszerelést.
A sérült azonban nem tanúsította az elvárható gondosságot és körültekintést, és a nyilvánvalóan jogszabálysértő utasítás, amelynek végrehajtása testi épségét közvetlenül veszélyeztette, megtagadását elmulasztotta. Ezáltal a baleset bekövetkezéséhez vétkesen közrehatott. Emiatt a munkaügyi bíróság az Mt. 174. §-ának (1) és (3) bekezdése, valamint az MK 31. számú állásfoglalás alapján 70-30 százalékos kármegosztást alkalmazott az alperesre terhesebben.
Az Mt. 181. §-ának a közalkalmazottak tekintetében is irányadó rendelkezései alapján vizsgálta a felperesnek a baleset előtti és az azt követő jövedelmi viszonyait, amely alapján összegszerű kár hiányában a tartást pótló járadék iránti kereseti kérelmet elutasította.
A nem vagyoni kártérítés jogalapjaként az Mt. 177. §-ának (2) bekezdését, az irányadó bírói gyakorlatot, a felperes bizonyított személyiségi jogi sérelmét vette figyelembe, amelyek miatt az I. rendű alperes által már megfizetett 1millió forinton felül további 250 000 forint megfizetésére kötelezte az alperest.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezést nyújtott be, ám a másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú ítélet fellebbezett részét helybenhagyta. Kifejtette, hogy az Mt. 174. §-a és a bírói gyakorlat, a Legfelsőbb Bíróság állásfoglalásai alapján, a kármegosztás alkalmazása jogszabálysértés nélkül, az összes körülmény minden tekintetben helytálló mérlegelése alapján történt.
Dolgozói közrehatás
A felülvizsgálati eljárás során a Legfelsőbb Bíróság úgy ítélte meg, hogy a másodfokú bíróság a jogalap, a kármegosztás körében a bizonyítási eljárás eredményének helytálló mérlegelésével meghozott elsőfokú ítéletet a törvénynek és a bírói gyakorlatnak megfelelően minősítette helytállónak.
Az elsőfokú bíróság az MK 31. állásfoglalás helyes alkalmazásával járt el, amikor a néhai dolgozó vétkes közrehatását vigyázatlanságában, a mindennapi élettapasztalat figyelmen kívül hagyásában, a művelet veszélyessége felismerésének elmulasztásában jelölte meg (3 méter magasban a fán tartózkodva rögzítés nélkül, faágvágás). Mindezt nem érinti, hogy teljes bizonyossággal a munkáltatói jogkör gyakorló utasításának tartalma nem volt megállapítható, elsősorban azért, mert a néhány napja munkába állt vezető nyilvánvalóan a sérült tapasztalatában és korábbi hasonló munkavégzése helyességében bízva nem adott mindenre kiterjedő részletes utasítást. Ebből következően helyes volt az a következtetés, hogy az alperes nem bizonyította az elhunyt munkavállaló utasításellenes magatartását.
Az MK 31. állásfoglalás helyes alkalmazásával értékelte a jogerős ítélet – az elsőfokú bíróság úgyszintén megfelelő mérlegelése helybenhagyásával – az alperes vétkes magatartását: munkavédelmi oktatás hiánya, a sérült saját munkaeszközének szabályellenes használata, munkavédelmi szabályok mellőzése. Atörvény helytálló értelmezése szerint a munkáltató objektív kártérítési felelőssége folytán a kárviselés arányát a munkavállaló vétkes közrehatása dönti el. Amunkáltató objektív felelősségének fennállása nem eredményezheti a teljes mértékű kártérítési felelősségének kimondását, amennyiben a munkavállaló terhére vétkes – az adott esetben súlyosan gondatlan – közrehatás állapítható meg. A néhai dolgozó közrehatását az általános élettapasztalatot figyelmen kívül hagyó munkavégzése az Mt. 103. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerint megalapozta, a kárviselés arányát eldöntő bírói mérlegelés megfelelő volt.
Tartást pótló járadék
A másodfokú bíróság álláspontja szerint az Mt. 181. §-ának (2) bekezdése alapján az eltartott hozzátartozó nem szerez alanyi jogot az elhalt jövedelmének megfelelő hányadára, mert tartást pótló kártérítési járadékra akkor válik jogosulttá, ha csak ezzel tudja biztosítani a szükségleteinek a sérelem előtti színvonalon való kielégítését. A jogsértések jellegére figyelemmel az elsőfokú bíróság a nem vagyoni kártérítés összegét helytálló mérlegeléssel állapította meg, a felperes nem jelölt meg olyan bizonyítékot, amely a további nem vagyoni kártérítés iránti követelését megalapozná.
Ezzel kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság rámutatott arra, hogy az Mt. 181. §-ának (2) bekezdése értelmében az eltartott hozzátartozó tartást pótló kártérítést akkor igényelhet, ha a tényleges, illetve az elvárhatóan elérhető munkabérét (jövedelmét) is figyelembe véve ez a sérelem előtti színvonalon való megélhetése biztosításához szükséges. Az elsőfokú bíróság helytállóan vette figyelembe az ítélethozatalkor hatályos Kjt.-ben előírt illetmények alapulvételével az elhunytra irányadó összegeket, a felperes tényleges jövedelmét (ideiglenes baleseti özvegyi nyugdíj, saját jövedelem), ennek alapján helyesen állapította meg, hogy a felperes sérelem előtti életszínvonalához képest nem történt változás. Ezért a másodfokú bíróság a törvénynek megfelelően hagyta helyben az elsőfokú bíróságnak a tartást pótló járadék iránt előterjesztett kereseti kérelmet elutasító döntését.
Objektív munkáltatói felelősség
Amennyiben a balesetet egyértelműen a munkáltató működési körébe eső ok idézte elő, a felelőssége akkor is fennáll, ha annak oka nem volt elhárítható. Ilyen esetben nincs helye kármegosztásnak. Apéldául szolgáló jogesetben a felperes festő munkakörben állt az alperes alkalmazásában. Egy útburkolatfestést követően a festéshez használt sablonokat rakta fel a jármű utánfutójára, s felállt az utánfutó kiképzett fellépőjére. A sablonok rögzítésére használt gumigyűrű kiakadt, emiatt a felperes a hátára esett és a jobb karján sérülést szenvedett. A baleset következtében a jobb keze tartós és maradandó sérülése miatt az eredeti szakmájában elvesztette a munkaképességét.
A felperes kártérítés megfizetését kérte a munkáltatótól. A munkaügyi bíróság ítéletével a keresetnek részben helyt adott, és a felperesre terhesebb 70-30 százalékos kármegosztást alkalmazva az alperest különféle jogcímek szerint kártérítés megfizetésére kötelezte. A jogalap körében az volt a munkaügyi bíróság álláspontja, hogy az alperes felelőssége csak kismértékű. A felperest pedig a szakmai szokásoktól eltérő munkavégzés és a biztonsági szabályok megszegése terheli.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett a kármegosztás mellőzése végett. A megyei bíróság megváltoztatta az elsőfokú bíróság ítéletét, a kármegosztás alkalmazását mellőzte, és ennek megfelelően a marasztalási összegeket felemelte. Megállapította, hogy a felperes terhére munkavédelmi szabályszegés nem állapítható meg. A felperes ugyanis a balesetkor olyan – a munkakörétől eltérő – munkát végzett, amelyre vonatkozóan nem részesült munkavédelmi oktatásban.
A jogerős ítélet ellen az alperes a másodfokú ítélet hatályon kívül helyezése és az elsőfokú ítélet helybenhagyása végett felülvizsgálati kérelemmel élt. Álláspontja szerint a megyei bíróság figyelmen kívül hagyta a munkavédelmi szakértő véleményét, ám ennek indokát nem jelölte meg. A munkavédelmi szakértő véleménye szerint a rakodási munkára nézve nem volt külön előírás a munkavédelmi oktatás megtartására. Afelperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult. Arra hivatkozott, hogy az alperes nem biztosította azt a szükséges létszámot, 4 személyt, akik – a perbeli esettől eltérően – ezt a munkát végezni szokták. A munkavégzés eszközei pedig nem feleltek meg a biztonságos munkavégzés követelményének. A balesetet követően került sor a csúszásgátló felszerelésére és a gumikötelet rögzítő kampók felhegesztésére is.
A felülvizsgálati kérelem folytán eljárt Legfelsőbb Bíróság rámutatott arra, hogy az alperes nem vitatta, hogy a balesetet a működési körébe eső ok idézte elő. Ezért a felelőssége akkor is fennáll, ha annak oka nem volt elhárítható.
Az adott esetben a baleset két közvetlen, együttes oka a felperesnek a csúszásgátló nélküli területen történt megcsúszása és a gumigyűrű kiakadása volt. E két ok az alperes működési körébe esik, és az részéről objektíve elhárítható volt, miután az alperes utóbb a csúszásgátlót felszereltette és a gumigyűrűt tartó alkatrészt hegesztéssel az utánfutóhoz rögzíttette. Mindezek miatt az alperes nem mentesülhet a kártérítési felelősség alól, és a kármegosztás alapjául csak a dolgozó vétkes magatartása szolgálhatna. A megyei bíróság helytállóan állapította meg, hogy a felperesnek nem volt olyan vétkes magatartása, amely a kármegosztás alapját képezhetné.
A munkaügyi bíróság által kihallgatott tanú vallomásából megállapítható, hogy a rakodási munkát máskor négy személy végezte, azonban az egyik festő a perbeli balesetkor szabadságon volt, a másikat pedig az alperes egy másik munkaterületre irányította át. A gumikötél pedig azért csúszott, mert zsíros volt, a rögzítése pedig csak egy szeggel volt megoldva. A tanú vallomásából az is kitűnik, hogy az a rész, ahol a felperesnek állnia kellett, nem volt csúszásgátlóval ellátva. Az alperes nem tudta bizonyítani, mire alapozza, hogy a felperes figyelmetlenül végezte a munkáját, erre a peres iratok sem szolgáltatnak bizonyítékot. Az említett tanú vallomása szerint a felperes munkáját nem jellemezte a kapkodás, hanem ellenkezőleg, fegyelmezett és precíz munkaerő volt.
Mindezek miatt nem állapítható meg a felperes terhére vétkes közrehatás. Az elcsúszását a kellő számú munkavállaló jelenlétének a hiánya, a csúszásveszély és a gumikötél nem kellő rögzítése okozta. Mindezek alapján a megyei bíróság helytállóan jutott arra a következtetésre, hogy kármegosztás alkalmazásának az adott esetben nincs helye. Ezért helytállóan mellőzte a másodfokú bíróság a munkavédelmi szakértőnek a per egyéb adataival ellentétben álló azt a megállapítását, amely szerint a felperest vétkes kötelezettségszegés terheli. A szakértő ezt a megállapítását a baleseti jegyzőkönyv alapján tette, továbbá általánosságban utalt a szakmai szokások betartásának a szükségességére. Mellőzte azonban annak a véleményezését, hogy az adott esetben mi volt elvárható a segítség nélkül, csúszós felületen álló és ilyen helyzetben munkát végző felperestől a gumikötél rögzítése során. Az aggálytalan és az alperes által sem vitatott tanúvallomásból kitűnően az említett körben pedig nem állapítható meg a felperes terhére vétkes közrehatás. A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság hatályában fenntartotta a megyei bíróság ítéletét.
A munkáltató által eltűrt helytelen gyakorlat
A kármegosztás alapjául csak a munkavállaló vétkes magatartása szolgálhat. A következő példánkban azt mutatjuk be, hogy nem értékelhető a munkavállaló terhére a munkavégzésre kialakított és a munkáltató által eltűrt olyan gyakorlat, amely utóbb a munkahelyi balesetet előidézte.
Az anyagbeszerző munkakörben foglalkoztatott felperes 50 százalékos munkaképesség-csökkenést okozó lábsérülést szenvedett a munkaviszonyával összefüggésben. Emiatt különféle jogcímeken kártérítés megfizetése iránt keresetet indított az alperes ellen.
A munkaügyi bíróság az ítéletével nem vagyoni kártérítés, ezenkívül elmaradt illetmény, élelemfeljavítás, ápolási díj, általános kártérítés, gyógyszerekkel összefüggő költségek és konyhakerttel kapcsolatban keletkezett kár megfizetésére kötelezte az alperest.
A tényállás lényege szerint az alperes ismerte és nem kifogásolta a felperesnek azt a magatartását, hogy a baleset helyszínén, az M. Kft. raktárában a szokásoknak megfelelően maga vette le létrán állva a magasban lévő árukat. A baleset oka az volt, hogy a felperes lába a létrán megcsúszott, emiatt leesett, a jobb lábán súlyos törést szenvedett. Az elsőfokú bíróság kármegosztásra okot adó körülményt – utalva a Legfelsőbb Bíróság MK 29. számú állásfoglalására – nem talált, ezért az alperest a széles körű bizonyítás eredménye alapján a teljes kár megfizetésére kötelezte.
Az ítélet ellen az alperes fellebbezést nyújtott be. A megyei bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett részét részben megváltoztatta, a marasztalás főösszegét leszállította, e szerint rendelkezett a kamatokról, egyebekben a munkaügyi bíróság ítéletének fellebbezett részét helybenhagyta. Helytállónak találta a bizonyítás eredményének mérlegelését a tekintetben, hogy az alperes tudomással bírt a perbeli vásárlási módról, ez ellen intézkedést nem tett. A másodfokú bíróság elsősorban a baleseti adatlap alapján a felperesre terhesebb 80-20 százalékos kármegosztást azért alkalmazott, mert a felperes figyelmetlensége, a kellő óvatosság hiánya a balesetnél közrehatott.
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében az Mt. 174. §-ának (2) bekezdésébe ütköző jogszabálysértést azért jelölt meg, mert álláspontja szerint a baleset kizárólagos oka a felperes elháríthatatlan magatartása volt. Olyan magatartást tanúsított, amelyre a munkáltató nem utasította. Az ügyben beszerzett tanúvallomás ugyanis hitelt érdemlően bizonyította, hogy a felperes önként választotta a létra használatát ahelyett, hogy a boltban dolgozók segítségét kérje. Ezt azért is különös súllyal kell értékelni, mert a munkahelyén a felperes feladata volt a munkavédelmi szabályok betartatása. Az alperes megalapozatlannak találta a másodfokú bíróságnak a veszélyeztető helyzetekkel kapcsolatos munkáltatói figyelemfelhívási kötelezettségre vonatkozó érvelését. Mindezek mellett – másodlagosan – a kármegosztás arányát azért sérelmezte, mert az álláspontja szerint nem tükrözi a felperes vétkességének súlyát.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a másodfokú bíróság ítéletének hatályban tartására irányult. Az ügyben eljárt Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a nem vitatott tényállás szerint a felperes egészségkárosodása a munkaviszonyával összefüggésben keletkezett, továbbá a felperes munkakörének sajátos jellege folytán (a munkáltató telephelyén kívül végzett anyagbeszerzői tevékenység) a vásárlás helyszíne a munkáltató alperes működési körébe esőnek minősül. Emiatt az alperes felelőssége akkor is fennáll, ha a baleset oka nem volt elhárítható [Mt. 174. § (2) bekezdés, MK 29. számú állásfoglalás b) pont].
Kármegosztás alapjául csak a munkavállaló vétkes magatartása szolgálhat [Mt. 174. § (3) bekezdés]. Az igen hosszú idő óta egységes bírói gyakorlat értelmében nem értékelhető a munkavállaló terhére a munkáltató által eltűrt szabályellenes gyakorlat. A már említett tanúvallomás igazolta azt a gyakorlatot, hogy az anyagbeszerzők saját elhatározásuk folytán maguk döntötték el, hogy milyen módon veszik le a 2-3 méter magas polcokról a beszerezni kívánt árut; illetve e tanúvallomás azt is hitelt érdemlően bizonyította, hogy a munkáltatói jogkör gyakorlója nem foglalkozott azzal, hogy az anyagbeszerzés milyen módon történik. A kifejtettek miatt a felperes vétkességét a létra használata nem alapozza meg.
A munkavállaló szándékossága, mivel a nem vitatott tényállás szerint a létrán állva véletlenül csúszott meg, szóba sem került, enyhe gondatlanságát, az összes körülményt a törvénynek megfelelő mérlegelésével, a másodfokú bíróság a bírói gyakorlatot is szem előtt tartva helytállóan értékelte (MK 31. számú állásfoglalás). A felülvizsgálati kérelem ezért alaptalanul hivatkozott arra, hogy a kármegosztás módja jogszabálysértő.
A kármegosztás szempontjai üzemi balesetnél
Az üzemi baleset esetén járó kártérítésnél irányadó kármegosztási szempontokat jól példázza az a jogeset, amelyben az elsőfokú bíróság a felperest arra kötelezte, hogy fizessen meg az alperesnek egy összegben 53 524 Ft kártérítést, valamint havi 2186 Ft járadékot. Az ítélet elleni fellebbezés 50-50 százalékos kármegosztás alkalmazását kérte.
Az elsőfokú bíróság kizárólag arra volt tekintettel az ítéletében, hogy a baleset alkalmával a kérdéses udvar, ahol az alperes kerékpárral közlekedett, jéggel borított, síkos volt, viszont csúszásmentesítésről a felperes nem gondoskodott, ekként az alperes közreható magatartása fel sem merülhet. A balesetet ugyanis nem az okozta, hogy az alperes a munkáltatója tudtával rendszeresen kerékpárral járt a munkahelyére, hanem az udvari rész síkossága, amely az alperes eleséséhez és sérüléséhez vezetett.
Nem kétséges, hogy a perbeli alkalommal az egyébként göröngyös talajú udvar síkos, csúcsos volt, s annak felszórásával a csúszásmentesítésről a felperes nem gondoskodott. Ekként nem vitásan a felperesi munkáltató mulasztott is, felelőssége tehát mindenképpen fennáll.
Az alperes közreható magatartása is megállapítható azonban. Gondatlanul járt el ugyanis az alperes, mert látva, hogy az udvar síkos, jeges, nincs felszórva – oda mégis behajtott a kerékpárjával. Az alperesnek mindenképpen le kellett volna szállnia a kerékpárjáról, és gyalogosan kellett volna megtenni az udvarban a még hátralevő kb. 15 méteres távolságú utat.
Az adott körülmények között megtörtént balesettel kapcsolatosan a kármegosztás indokolt. Az alperes ugyanis, jóllehet, a kérdéses alkalommal egy gépkocsi is közlekedett vele szemben, nem volt körültekintő, s mindenképpen számolnia kellett azzal, illetve fel kellett fognia a fennálló helyzet veszélyes voltát. Az alperes közreható magatartása vétkes, és ez alapozza meg a kármegosztást.
A vállalat mentesül a kár azon része alól, amelyet a dolgozó vétkes magatartásával idézett elő. Az alperes gondatlanul járt el a kérdéses baleset alkalmával, a fent már kifejtettek szerint.
A másodfokú bíróság hivatkozott a Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiumának 29. számú állásfoglalására is, amelynek c) pontja szerint a dolgozó vétkes magatartása kármegosztás alapjául szolgálhat, továbbá a 110. számú állásfoglalással módosított 31. számú állásfoglalás a) pontjában foglaltakra, mely szerint a kárviselés arányát ugyan az dönti el, hogy a dolgozó vétkes közrehatása milyen mérvű volt, a dolgozó vétkessége súlyának és ehhez képest a kárviselés arányának a meghatározásánál azonban jelentősége van annak is, hogy a vállalat a kár bekövetkezésében maga is vétkes magatartásával hatott közre.
A felperes nagyobb részben felelős a bekövetkezett balesetért, mert amellett, hogy vétkességére tekintet nélkül is felelősséggel tartozik a kárért, teljesen elhanyagolta az udvar rendben tartását, éppen ezért a másodfokú bíróság 80-20 százalékos kármegosztást alkalmazott az alperesre kedvezőbben, és így az alperes a gondatlan magatartása folytán a kár 20 százalékát köteles viselni.
