Ahagyományostól eltérő foglalkoztatás

A munka világában nagy várakozás előzi meg a kormányzat önfoglalkoztatással kapcsolatos koncepcióját, amely Magyarországon az atipikus foglalkoztatás egyik új konstrukciója lehet. A közelmúltban vitára bocsátott anyag mind a munkáltatók, mind a szakszervezetek körében ellenállást váltott ki, így a tervezetről kemény vita várható az Országos Érdekegyeztető Tanácsban (OÉT).

Uniós helyzetkép

Bár a kormányzat törekszik az önfoglalkoztatói forma bevezetésére, a Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium (FMM) által közzétett vitaanyag szerint e technika sok országban és számos szakmában meglehetősen alacsony presztízsű. A tapasztalatok azt jelzik, hogy minél gazdagabb egy ország, annál csekélyebb e modell "rangja".

Az önfoglalkoztatás egyébként az EU-ban nem ismeretlen, hiszen a foglalkoztatottakon belül az ily módon tevékenykedők aránya 2000-ben átlagosan 14,8 százalék volt, ami azonban csökkenő tendenciát mutat. Az 1990-es évek közepén ugyanis ez az arány még 15,8 százalék volt.

Az Unión belül ma már jobbára csak meghatározott társadalmi csoportok választják az e modell kínálta önállóságot. E körbe tartoznak a mezőgazdaság kis farmerei, a turizmushoz kötődő különféle vállalkozók, a szellemi szabadfoglalkozásúak, a fotósok, az újságírók, a színészek egy része, illetve más művészeti ág képviselői és a magánnyomozók. A nyugati országokban idesorolhatók továbbá az utcai árusként tevékenykedő bevándorlók is.

Az önfoglalkoztatók jellemzően Görögországban – több mint 80 százalék –, illetve Olaszországban, Portugáliában és Spanyolországban – 25,6, 24,1, illetve 21,6 százalék – tevékenykednek jelentősebb számban. E munkavállalói kör aránya jóval tíz százalék alatt van Németországban, Dániában, Luxemburgban és Hollandiában.

Magyarországon – a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint – az önfoglalkoztatók kimutatható aránya 14,6 százalék, ami megfelel az EU átlagának. A KSH munkaerő-felmérése mintegy 490-510 ezer egyéni vállalkozót és nem jogi személyiségű társaságok tagjait, valamint 26 ezer kisegítő családtagot sorol e körbe. Nálunk azonban az önfoglalkoztatók összetétele, illetve az e formát választók indítéka némiképp eltér az Unióban tapasztaltaktól.

Formális függetlenség

Az érintettek egy része – viszonylagos szabadsággal – valóban maga osztja be az idejét, szervezi munkáját és vállalja érte a felelősséget. Nagyobb részük azonban csak formálisan tekinthető függetlennek. A rendszerváltás óta egyre sokasodó kényszervállalkozók nagy része manapság önfoglalkoztatónak tekinthető. Ugyanakkor jelentős – bár az FMM vitaanyaga szerint számszerűen nem becsülhető – az alkalmazotti viszony vállalkozóivá alakítása. A vállalkozói szerződés alapján tevékenykedők szintén önfoglalkoztatóknak tekinthetők. Az e körbe tartozók gyakorlatilag ugyanolyan kötöttségekkel, kötelezettségekkel tevékenykednek, mint a hagyományos formában alkalmazott munkavállalók, ám nem élvezik az ezzel járó munkajogi védelmet. Az érintett munkaadók vagy nem tudják, vagy nem akarják teljes mértékben megfizetni a közterheket, a munkavállalók pedig – kényszerből vagy rövid távú anyagi érdekből – elfogadják e helyzetet. Ez a gyakorlat azonban az EU-normákkal összeegyeztethetetlen.

Többletterhek nélkül

Az FMM egyelőre a koncepció kidolgozásánál tart: a részletesebb, az OÉT elé kerülő anyag őszre várható. Jelenleg annyi tudható, hogy a tárca a színlelt vállalkozói szerződések alternatívájaként kívánja bevezetni az önfoglalkoztatást úgy, hogy az ne jelentsen többletterhet sem a munkáltatónak, sem az önfoglalkoztatónak. Ám még az sem tisztázott, hogy kik is tartozzanak az önfoglalkoztatók közé. Az első elképzelések szerint az érintetteket két csoportra osztanák. Az egyikbe a klasszikusan e körbe tartozók kerülnének, a másikba pedig azok, akiknél a foglalkoztatás tartalmi elemeiben keverednek a polgári jogi és a munkajogi elemek. Az igazi gondot ez utóbbiak definiálása jelenti. Ebben a minisztérium – legalábbis a vitaanyag szerint – a német példát veszi figyelembe.

Kevés az információ

Az önfoglalkoztatók definiálása mellett fejtörést okoz e kör szociális biztonságának megteremtése, illetve az, hogy esetükben kell e védelmet nyújtó munkajogi szabályokat alkalmazni. A kezdeti elképzelések szerint az önfoglalkoztatókat alkalmazó munkaadók ugyanazokat a tb-járulékokat fizetnék meg, mint a munkaviszonyban állók esetében. Igaz, a 29 százalékot fokozatosan, három év alatt érnék el. Az első évben ennek egyharmad része lenne a kötelezettség.

A többi munkaadói járulékról egyelőre nincs határozott elképzelése a tárcának, ez a társadalmi vita lezárultával dől majd el. Mindemellett az FMM-ben más elképzelések is körvonalazódtak, amelyek kidolgozása augusztus második felére várható.

A munkáltatói szervezetek és a szakszervezetek egyelőre – kellő információk híján – nehezen tudnak állást foglalni az önfoglalkoztatás kérdésében, ám a közzétett vitaanyag alapján már most eltérően ítélik meg a problémát. Geiger Tiborné, a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetségének (MGYOSZ) szakértője elmondta, e forma a hozzájuk tartozó cégek körében vélhetően nem lesz népszerű. Számukra elfogadhatatlan, hogy a munkaadók a nem munkaviszonyban lévők után fizessenek tb-járulékot. Maga az önfoglalkoztatás bevezetésének szükségessége is megkérdőjelezhető.

A Vállalkozók Országos Szövetségénél (VOSZ) úgy vélik, e kategória nevesítése indokolt, ám a szaktárca által vázolt javaslat várhatóan nem lesz eléggé vonzó a gazdálkodóknak. Azt remélik, hogy a nagyobb cégeket tömörítő munkaadók esetében – a viták során – egy, a napi gyakorlathoz jobban igazodó koncepció születik.

A kiskereskedőket és vendéglátókat képviselő KISOSZ különösen érdekelt a jól kidolgozott önfoglalkoztatói koncepció elkészítésében, hiszen tagjai között jellemzően bolti kiskereskedők, családi jellegű vendéglátó-vállalkozást működtető személyek találhatók, akik főfoglalkozású egyéni vállalkozóként, s családi tulajdonban lévő kis társaságokban dolgoznak. Az új vállalkozási forma ezeket az embereket is érinti – közölte Antalffy Gábor, a KISOSZ ügyvezető igazgatója.

A szervezetnél úgy látják, az FMM által meghatározott félmillió egyéni vállalkozó és a mintegy 26 ezer segítő családtag mellett a vállalkozói igazolvánnyal nem rendelkezőket – például a mezőgazdasági őstermelőket – is az érintettek közé kellene sorolni. Szükség lenne a pontos felmérésre, hiszen a szabályozással érintettek száma az említettnél jóval nagyobb lehet.

Szociális biztonság

A KISOSZ-nál egyébként úgy vélik, célszerű lenne az önfoglalkoztatást önálló jogi formaként definiálni. Azaz nem szükséges sem a munkajog, sem a polgári jog alá vonni, sokkal inkább egy öszvérmegoldást kellene kidolgozni. Első lépésként azonban a fogalom definiálása a legfontosabb.

A kereskedők érdekképviseletének javaslata szerint az önfoglalkoztatókon belül – a mindennapi gyakorlat alapján – három csoportot lehetne megjelölni. Az egyik a klasszikus vállalkozói tevékenységet folytató és alkalmazottat is foglalkoztató vállalkozókból állna. A másik csoportot az úgynevezett önfoglalkoztató vállalkozók képeznék, akik megélhetési vállalkozóknak tekintendők. Ez a kör – jellemzően – saját eszközt használ, fejleszt, beruház, adott esetben több megbízó- vagy vevőkapcsolattal is rendelkezik. S bár csak önmagát foglalkoztatja, mégis vállalkozói magatartást tanúsít. Valamilyen formában az ilyen típusú önfoglalkoztatókra is ki kell terjeszteni a szociális biztonsági rendszert: valamiféle kormányzati támogatással. Ez lehet például a saját tb-teher jelentősebb mértékű adókedvezménye vagy járulékengedmény, de – kormányzati szerepvállalással – önkéntes szociális biztosításra elkülönített pénztár létrehozása is elképzelhető.

A KISOSZ véleménye szerint az önfoglalkoztatók harmadik csoportjába az egyéb jövedelemszerző tevékenységet folytatók kerülhetnének, akik nem saját eszközzel, illetve – jellemzően – egy megbízó számára végzik főtevékenységüket. Mivel elképzelhető, hogy az e körhöz tartozó vállalkozók más megrendelésre is dolgoznak, ezért esetükben nem lenne elfogadható, hogy egyetlen munkaadóra terheljék a járulékfizetést. A kötelezettséget tehát arányosan megosztva fizethetnék a munkáltatók.

Elemző hatástanulmány

A kereskedők érdekvédői úgy látják: a kormányzati vitaanyag jelen stádiumában nem tisztázott, hogy ki milyen alapon sorolható az önfoglalkoztatók közé. A foglalkozások vagy szakmák szerinti meghatározás, illetve a jövedelmi-árbevételi határ megállapítása nem kezelhető. A szervezet szerint ugyanakkor fontos lenne az önfoglalkoztatói kategória önálló törvényi szabályozása, hiszen a jelenlegi direktívák közé nem lehet beékelni az új formát.

Szűcs György, az Ipartestületek Országos Szövetsége (IPOSZ) elnöke szerint legelőször is az önfoglalkoztató fogalmát kellene tisztázni, s azt, hogy mi a kormányzat szándéka. Az mindenképpen elfogadhatatlan, hogy az önfoglalkoztatás a kényszer-, illetve a színlelt vállalkozás alternatívája legyen. A szervezet szerint aggályos az is, hogy a munkaadó fizesse a számára munkát végző, önfoglalkoztató partnere társadalombiztosítását, illetve szabadságát. Ugyanakkor azt sem lenne szabad megkötni, hogy az önfoglalkoztató csak egy munkaadónak dolgozhasson, mivel ez sérti a vállalkozás szabadságát.

Az IPOSZ azt várja a szaktárcától, hogy pontosan mérje fel, kiket s milyen mértékben érintene e forma, illetve készítsen hatástanulmányt az önfoglalkoztatás bevezetésének következményeiről. Nem szerencsés ugyanis, ha a várható hatások ismeretlenek. Elég felemásra sikeredett például, hogy döntés született a munkaügyi ellenőrzések szigorításáról, ám a kormányzat csak ezt követően kezdett érdemben foglalkozni a kritikus helyzet megoldásával.

Rugalmas alkalmazkodás

Az önfoglalkoztatás definiálásakor lényeges kérdés, hogy e forma mennyiben tartozik az atipikus foglalkoztatáshoz. Egyes vélemények szerint ez utóbbiak szűkebb, klasszikus értelmezése nem illik rá, azonban a tágabb meghatározás igen. Az atipikus foglalkoztatásra egyébként sem itthon, sem az Európai Unióban nincs egyértelmű definíció.

A szakértők azt az álláspontot képviselik, hogy minden olyan munkavégzés, amely nem tipikus, vagyis nem tartozik a Munka Törvénykönyve (Mt.) hatálya alá, az atipikus technikának tekinthető. Egyes vélemények szerint a kamionosok, a külszolgálatot teljesítők munkavégzése is ilyen, de a manapság oly elterjedt számlás foglalkoztatást vagy éppen az alkalmi munkát is ide lehet sorolni.

Frey Mária "A munkaidő rugalmassá válása" című tanulmányában ezt az értelmezést erősíti. Megfogalmazása szerint minden olyan forma atipikus, amely eltér a hagyományos foglalkoztatástól.

A munkaadók körében egyre nagyobb az igény e lehetőségek iránt, hiszen a változatos konstrukciók alkalmazásával jobban megfelelhetnek a piac igényeinek. Az új technikák elterjedésében fontos tényező a nagyipari termelés visszaszorulása is, ami párosul a kis- és középvállalatok, valamint a szolgáltatószektor terjedésével.

Kiegészítő támogatások

Magyarországon – a Foglalkoztatási és Munkaügyi Minisztérium meghatározása szerint – az atipikus foglalkoztatás körébe sorolják a részmunkaidőt, az önfoglalkoztatókat, az időszakos – határozott idejű – foglalkoztatást, az alkalmi munkavállalást, a munkahelyen kívül végzett munkákat, a munkaerő-kölcsönzést, valamint a távmunkát.

Mindezen formák elterjesztésére a kormány már tett lépéseket az idei évben. Egyrészt 2003-ban 25 százalékkal mérsékelte a fix összegű egészségügyi hozzájárulás havi mértékét, ami a részmunka terjedését segítheti. Szintén ezt ösztönözheti, hogy a július elsejétől hatályba lépett Munka Törvénykönyvébe – eleget téve az uniós jogharmonizációs kötelezettségnek – bekerült az EU részmunkaidőre vonatkozó normája. Emellett némi anyagi támogatással megkezdődött a távmunka népszerűsítése.

A szakértők szerint azonban az atipikus formák elterjesztése érdekében a kabinetnek határozottabb lépéseket kellene tenni a közterhek mérséklését illetően. Szükség lenne például arra, hogy a kormány – az új lehetőségek népszerűsítésének időszakában – bizonyos költségeket átvállaljon: úgynevezett kiegészítő támogatások formájában. Erre utaló jelek azonban egyelőre nem tapasztalhatók, így félő, hogy pusztán a szándék kevés lesz a versenyszektor meggyőzéséhez.

Az atipikus formák kihasználásával elméletileg minden érintett jól jár, hiszen a munkaadók számára költségtakarékosságot eredményez, a munkavállalónak pedig lehetővé teszi a rugalmas munkavállalást. Ugyanakkor a szaktárca javuló foglalkoztatási és munkanélküliségi adatokat könyvelhet el. Mindez azonban csak elméletben igaz, hiszen bizonyos atipikus formák iránt élénk érdeklődés tapasztalható, míg mások iránt nem. A határozott idejű foglalkoztatás például kedvező a munkaadóknak, azonban a részmunkaidős foglalkoztatást nem részesítik előnyben.

Növekvő kiadások

Ennek oka – mondja Geiger Tiborné –, hogy a részmunka drága, hiszen minden részmunkaidős után fizetni kell a fix összegű egészségügyi hozzájárulást, ami jelentős többletköltséget ró a vállalkozásra.

Ráadásul e forma azért sem praktikus, mert ugyanazt a munkát több emberrel kell végeztetni. Ez pedig többletadminisztrációt és -szervezést igényel, ami persze pluszköltséget ró a munkáltatókra. Ez utóbbit növelik például az olyan ráfordítások, mint a munkaruha, illetve – több embert érintően – a munkába járás magasabb költségei. Hasonlóképpen a szociális kiadások is bővülnek a részmunkaidő konstrukciójában.