Uniós bérek, hazai keresetek

Számítások szerint Magyarország uniós csatlakozása eredményeként a gazdasági növekedés már 2003 és 2006 között – éves szinten – 0,8 százalékkal, a beruházások 4,8, az export pedig 4,1 százalékkal lesz magasabb, mint lenne az integráció nélkül. Ugyanakkor a reálbérek évi 1,3 százalékkal növekednek majd az egyébként várhatóhoz képest.

Alulfizetett dolgozók

Magyarország 2004 és 2006 között évi 1,4 milliárd euró forráshoz juthat az EU-tól, azonban – szakértők szerint – ennél több, évi 1,5-2 milliárd euró működő tőke beáramlása várható. Ez hihetetlen mértékben fellendítheti a gazdaságot: forrást biztosít a beruházásokra és a munkaerő megfizetésére. A pénzeszközök felhasználhatóságának azonban feltétele, hogy megfelelő pályázatokon lehessen elnyerni a forrásokat, illetve olyan szakképzett munkaerő álljon rendelkezésre, amely alapot ad a tervezett tevékenységhez. Ehhez pedig nemcsak képzéseket kell szervezni, de itthon kell tartani a felkészült, tapasztalt munkaerőt.

Az utóbbi hetekben gyakran lehetett hallani a gazdaságkutatóktól, hogy a reálkeresetek bővülési dinamikájának nem szabad meghaladnia a termelékenységnövekedés ütemét. Ez azt jelenti, hogy ha a GDP-növekedés és a várható foglalkoztatásbővülés a GDP dinamikájánál alacsonyabb termelékenységnövekedési ütemet eredményez, akkor a reálbéreknek még ezt is alul kellene múlniuk. Mit prognosztizál ezzel szemben a három gazdaságkutató intézet jelentése? Azt, hogy a GDP átlagosan 4 százalékos bővülése mellett a reálbérek 4,9 százalékos emelkedése várható 2006-ig. Egyszázalékos foglalkoztatásnövekedés mellett így a termelékenység növekedése – dinamikájában – közel 2 százalékkal alatta marad a reálbéreknek.

Miért várunk mégis gazdasági felzárkózást a hanyatlással szemben? A magyarázat egyszerű. A reálbérek mára olyan mértékben leszakadtak az uniós átlagtól – még a saját gazdasági mutatóinkhoz képest is –, hogy bőven van tartalékunk. Bár ez a tartalék versenyképességünk egyik legfőbb tényezője volt az utóbbi években, azonban uniós tagországként tarthatatlan lesz az a nézet, miszerint a XXI. században Magyarország az alulfizetett munkaerő révén válhat vonzóvá a külföldi befektetők szemében.

Abból célszerű kiindulni, hogy a magyar GDP ma meghaladja az uniós átlag 51, a termelékenység pedig a 60 százalékát, miközben a bérek reálértéke vásárlóerő-paritáson is csak az uniós átlag harmada. Ha pusztán a számokat tekintjük irányadónak, elméletileg a bérek 100 százalékos felemelése esetén sem haladnánk meg a gazdasági teljesítmény által megszabott korlátokat – még csekély gazdasági növekedés esetén sem. Pusztán elméleti modell azonban nem létezik, a gazdaság reálhelyzetétől nem tekinthetünk el.

Elosztási aránytalanságok

A GDP, az árak és a bérek az Unión belül sem egységesek, sőt igen nagy eltéréseket mutatnak. Az is megfigyelhető, hogy ahol az egyik mutató igen erős, ott a másik is a legjobbak között van, és fordítva: az alacsonyabb gazdasági fejlettség általában a bérekben is ezt az arányt mutatja. Mint ismeretes, a hazai mutatók tekintetében – összevetve az uniós mértékkel – nem ez a helyzet. A bérfelzárkózás számunkra tehát alapvetően úgy értelmezhető, hogy a bérek reálértékét a gazdasági fejlettségünk, illetve a termelékenységünk uniós arányára "hozzuk fel". Mindezt persze úgy kell tenni, hogy belső feszültségek ne keletkezzenek, azonban – az elkövetkezendő években – sikerüljön orvosolni saját belső elosztási aránytalanságainkat.

Mivel a legutolsó évek trendjének európai uniós adatokkal való összehasonlítása szinte lehetetlen – hiszen az EU bérstatisztikája legalább 2 éves követéssel jelenik meg –, ezért ahol lehet, elvégezzük a nemzetközi összehasonlítást, másfelől megvizsgáljuk a hazai GDP és a reálbér alakulásának trendjét az utolsó 4 évben.

Eltérő bérköltségek

A legfrissebb – elérhető – nemzetközi összehasonlító adatot 2003. március 3-án publikálta az Eurostat, amely órabérköltségen mutatja országonként az ipari és szolgáltatási szektorokban dolgozók adatait a 2000-es évre vonatkozóan. Az euróban (tehát valutaparitáson) megadott táblázatból kiderül, hogy a bérköltségeket tekintve óriási különbségek vannak mind az Unión belül, mind pedig a csatlakozó országokhoz viszonyítva. Természetesen a bérköltségszinttől eltérő eredményt hozhat a bruttó, és megint mást a nettó keresetek összevetése, hiszen a közterhek eltérőek. Az országok sorrendjében azonban lényeges változást ez sem eredményezne.

A legnagyobb bérköltséggel Svédországban, Dániában és Németországban dolgoznak a munkavállalók. Az EU-ban a sereghajtó a portugál bér, amely kevesebb mint harmada a svédnek. Átlag alatti viszont a bérköltség Finnországban, Írországban, Spanyolországban és Görögországban.

A csatlakozó országok bérköltségének átlaga 18,5 százaléka az uniósnak. A legjobb helyzetben a ciprusiak vannak, ahol majdnem elérik az uniós átlag 50 százalékát, és keresetük szintje magasabb két uniós országénál is. Őket Szlovénia követi, ahol a bérköltség kevesebb mint harmada a svédnek. E két csatlakozó országtól messze lemaradnak viszont a többiek.

Magyarország sajnálatosan a csatlakozó országok átlagát sem éri el a bérköltséget tekintve. A magyar keresetekhez képest rosszabb helyzetben – a három balti államon kívül – csak Szlovákia van.

A bérköltségen történő összehasonlítás legjobban a munkaadói szemléletnek felel meg, de egyúttal eloszlatja azt a tévhitet is, miszerint nálunk azért alacsonyak a keresetek, mert nagyon magasak a bérterhek. Ha valutaparitáson végezzük el az összehasonlítást, Magyarország akkor sem kerül előkelőbb helyre.

Különböző módszerek

Az OECD 1999-es bruttó béradatai szerint az uniós országok közül Dániában és Németországban a legmagasabbak a keresetek, Magyarországhoz képest a különbség valutaparitáson több mint 12-szeres, vásárlóerő-paritáson is 4,5-szeres. A leggyengébb portugál bérek valutaparitáson a magyar keresetek több mint 2,5-szeresét teszik ki, de vásárlóerő-paritáson is több mint 1,5-szeresét. A magyar bruttó bér az OECD-adatokból számolt uniós átlagnak valutaparitáson a 15 százalékát teszi csak ki, ugyanez vásárlóerő-paritáson 32,5 százalék.

Szakértői körökben általános gyakorlat, hogy ha a gazdaság versenyképessége a fő szempont, akkor a valutaparitáson számított béreket hasonlítják össze. Ezzel szemben a vásárlóerő-paritáson számolt adatokat a jóléti vizsgálatoknál használják. Ez a gyakorlat logikus is, hiszen a vásárlóérték a versenyképesség szempontjából nem fontos, ám megélhetési szempontból igen.

Sajátos módon azonban az érvek sokszor összekeverednek. Így éppen a versenyképességet féltők használják a vásárlóerő-paritásos összehasonlítást, mert ez kisebb különbséget jelez, s mérsékelt – jogos – felzárkóztatási igényt vethet fel. Az érdekvédők viszont – a kereseti lemaradás és a felzárkózási igények prezentálására – inkább a bérek valutaparitásos összehasonlításának módszerét alkalmazzák, mert ez jobban alátámasztja érveiket.

A lemaradás azonban mindkét mutató esetében jól látszik. Az arányok azt tükrözik, mint amit a bérköltség adatai. Elmondható ugyanakkor, hogy a bérkülönbségek akár természetesek is lehetnek, amennyiben a gazdasági különbségeket tükrözik.

Termelékenységi rangsor

Az Eurostat által kibocsátott legfrissebb, 2001-re vonatkozó GDP-adatsorok szerint a magyarországi egy főre jutó GDP az uniós átlag 51,3 százaléka. Ugyanezen számítás szerint a csatlakozó országok átlagos egy főre jutó GDP-szintje csak 44,8 százaléka az uniós átlagnak. E mutató tekintetében Ciprus és Szlovénia (valamint feltehetően Málta) után a legfejlettebbek vagyunk.

A magyarországi termelékenységi adatok – nemzetközi összehasonlításban – még kedvezőbbek, mint a GDP számai – derült ki egy amerikai és egy holland kutatóintézet közös jelentéséből. A rendelkezésre álló adatok szerint térségünkben Magyarország produkálja a legmagasabb termelékenységet.

1999-ben egy munkavállaló óránként – átlagosan – 19,25 dollárral járult hozzá a gazdasági értékteremtéshez. Az egy munkaórára jutó, vásárlóerő-paritással korrigált termelési érték tekintetében a németországi és az egyesült államokbeli szint a magyarnak csupán a kétszerese. Az EU fejletlenebb országaiban, de meglepetésre még Japánban is csak másfélszer akkora értéket hozott létre egy munkavállaló egy munkaóra alatt.

2002-ben a magyarországi termelékenység 3,9 százalékkal nőtt, ami az utóbbi évek legjobb eredménye. Ugyanekkor az Európai Unió 15 tagállama átlagosan csak 0,5 százalékkal javította e mutatóját. A legjobb EU-s eredményt, 1 százalék körüli mértéket is csak Németország, Franciaország és Nagy-Britannia közelítette meg. Noha – térségünkben – Lengyelország tavalyi, 4,1 százalékos termelékenységnövekedési adata meghaladja a mienkét, pozíciónk jelenleg – összességében – mégis a legjobb.

Megfordult a trend

A bérek, a GDP és a termelékenység uniós összehasonlításából kiviláglik, hogy az utóbbi kettő tekintetében a csatlakozó országok élmezőnyébe tartozunk, mutatóink ugyanis meghaladják az uniós átlag felét. Ezzel szemben viszont a magyarországi keresetek – bármilyen vonatkozásban hasonlítjuk is össze az uniós vagy az OECD-adatokkal – jóval rosszabb "képet" mutatnak.

Az 1998-2001 közötti időszakban a legdinamikusabban a GDP bővült: 13,7 százalékkal. Ugyanezen időben a reálbérek csak 10,7 százalékkal emelkedtek. A reálbérek növekedése 1999-ben éppúgy, mint 2000-ben, messze elmaradt a GDP-hez képest. A legnagyobb különbség 2000-ben volt, amikor is 5,2 százalékos GDP-bővülés mellett a reálbérek pusztán 1,5 százalékkal emelkedtek.

Az 1998 és 2000 közötti időszakot tekintve azt kell mondani, hogy a magyar bérek ez idő alatt – relatíve, vagyis a gazdasági fejlettség által meghatározott lehetőségekhez képest – tovább távolodtak az uniós szinttől. Ezek szerint 1998-2000 között a reálbérek kevésbé nőttek, mint amennyire a GDP közeledett az EU átlagos GDP-jéhez, a relatív lemaradásunk tehát fokozódott.

2001-től azonban a trend megfordult, és a reálbérek – különösen 2002-ben, a választási ígéretek következtében – igen dinamikus fejlődésnek indultak. Ebben minden bizonnyal szerepe volt a már 2001-től végrehajtott, átlagon felüli minimálbér-emelkedésnek is. A 2001-es és a 2002-es éveket tekintve tehát azt mondhatjuk, hogy megindult a magyarországi bérek felzárkózása az uniós bérekhez. Az 1998-2001 közötti adatsorok ugyanakkor még azt mutatják, hogy az adott időszakban a GDP dinamikája magasabb volt. Az első igazi felzárkózási évnek tehát a 2002-es esztendőt kell tekinteni.

Noha – sajnálatos módon – 2002-ről nem állnak rendelkezésre uniós béradatok, azonban a hazai keresetek felzárkózása – feltehetően – azokban is kimutatható lenne, illetőleg lesz. A kedvező trend várhatóan 2003-ban is folytatódik. Ennek valószínűsíthető oka, hogy jelentős, áthúzódó bérhatások érzékelhetők nemcsak a közszférában, hanem a versenyszférában is, amit megfejel a kormány által bevezetett adócsökkentés is. Ugyanakkor nem szabad elfeledkezni a megállapodás szerinti 4,5 százalékos reálbér-növekedésről sem, amely révén, együttesen 2003-ban 7-8 százalék körüli reálbér-növekedés valószínűsíthető. Ezt a mértéket természetesen a versenyszféra tényleges bérfolyamatai lényegesen befolyásolhatják, noha a tendenciák az év első két hónapjában még nem láthatók biztonsággal. Az idei évre azonban – több ok miatt – nemcsak a bérnövekedés, de a GDP és az infláció alakulása is bizonytalan.

A keresetek uniós felzárkózásával kapcsolatban azonban kiemelendő, hogy a munkavállalók körében felfokozott várakozás tapasztalható. Ugyanis 2002-ben, sokéves visszaesés, illetve stagnálás után, a magyar társadalom egésze megtapasztalhatta, hogy milyen is a növekedés "íze". Tény, hogy az uniós népszavazásra felkészítő tájékoztató anyagokból ugyancsak gazdasági és jövedelmi fellendülés körvonalazódik az elkövetkezendő évekre.

Ezt az optimizmust a gazdasági kutatóintézetek előrejelzései is alátámasztják. A következő években ugyanis a közgazdászok a beruházások jelentős élénkülését várják. A beruházások nagyságrendje és szerkezete révén felgyorsuló technológiai fejlődést, a termelékenység javulását, a növekedési potenciál erősödését prognosztizálják. A termelékenység növekedését a fejlett országokban valószínűsíthető érték kétszeresére várják. Ugyanakkor tartható, sőt javítható egyensúlyi mutatókat valószínűsítenek. Különösen, ami az eurózónához való csatlakozás szigorú kritériumainak elérését, a követelményeknek való megfelelést illeti. A szakértők a magas felhalmozási hányaddal jellemzett növekedési pályát a gazdálkodók növekvő szerepvállalására is alapozzák.

Társadalmi konszenzussal

Természetesen arról sem feledkezhetünk meg, hogy a jövedelmi folyamatok felgyorsulása aggodalmat kelt a közgazdászok jelentős részében. Óva intenek a bérfolyamatokba való mesterséges beavatkozástól, sőt a vállalkozásokat is visszafogott bérpolitikára ösztönzik.

A reálszférában azonban – a bérek alakulása tekintetében – teljes mértékben piaci viszonyok uralkodnak, vagyis a kereslet-kínálat, nem pedig gazdaságpolitikai megfontolások szabnak irányt. A vállalkozók bérpolitikáját ma már – alapvetően – a bérmegállapodáson keresztül lehet befolyásolni. A sokéves tapasztalatok ugyanis azt jelzik, hogy ezen egyezségeket a tulajdonosok figyelembe veszik, és igazodási pontnak tekintik. Az mindenesetre kérdéses, hogy a korábbi gyakorlattól eltérő, a reálbérre vonatkozó ajánlást miként tudják majd figyelembe venni a vállalkozások.

E ponton különbséget kell tenni a bérfelzárkózás és a bérfelzárkóztatás között. Előbbi a bérek abszolút- és reálértékének közeledése az uniós átlaghoz. A bérfelzárkóztatás mögött pedig az a munkavállalói igény jelenik meg, ami tudatos beavatkozást sürget a jelenlegi belső elosztási arányokba annak érdekében, hogy a keresetek felzárkózása minél gyorsabban menjen végbe.

A bérfelzárkóztatás társadalmi megegyezést, szociális párbeszédet feltételez. Ennek során több eszköz alkalmazható. Idetartozik a minimálbér megemelése, az éves bérajánlások és a kedvező jövedelempolitikai intézkedések a költségvetésben, valamint az adótörvényekben. A bérfelzárkózási folyamatot politikai szempontok is segíthetik, mint a 2001-2002-es évek kedvező bérpolitikai fordulata. Ezt a lendületet viszi tovább az uniós csatlakozás kapcsán felerősödő lakossági várakozás, amely már a csatlakozás előtti, de az azt követő években is hatással lesz a keresetek növekedésére.

Késlekedő tárgyalások

A versenyszférában a keresetek várhatóan továbbra is – meghatározóan – piacvezéreltek maradnak. Magyarországon ugyanis még nem olyan fejlett a kollektív tárgyalások gyakorlata – és a munkavállalói érdekképviseletek sem olyan erősek –, hogy számottevő nyomást lehetne gyakorolni a bérek színvonalára. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a bérmegállapodások hatása ne jelenne meg a bérfolyamatokban.

Az utóbbi években a munkavállalói szervezetek többször is felvetették azt az igényüket, mely szerint szeretnének megállapodni a bérfelzárkóztatásról. A munkaadói reakció általában a heves elutasítás volt. A munkáltatók ugyanis elsősorban a kormánytól várják a támogatást, valamint az adó- és járulékterhek csökkentését. Noha a kormány – elvben – minden megnyilatkozásával helyesli a bérfelzárkóztatást, konkrétan azonban semmit sem tett eddig. E témában tehát nem kezdődtek el a tárgyalások.

A bérfelzárkózás azonban – mint folyamat – kezdetét vette. Jó lenne, ha ennek programja átgondolt, a munkaadói és a munkavállalói szervezetek, valamint a kormány által szabályozott keretek között és irányokban mehetne végbe. Sokszor és sokat hangoztatott igény az is, hogy a bérfelzárkózás során orvosolni kellene a belső feszültségeket – megszüntetve az aránytalanságokat. Ehhez azonban tárgyalni kellene a bérfelzárkóztatás programjáról.