A kényszervállalkozás fogalmát – mint egy bizonyos kört jellemző kifejezést – általában a szakemberek is elfogadják, bár sokan önfoglalkoztatóként határozzák meg a több százezres réteget. Gondjaikkal, problémáikkal – általában a jelenséggel – rendre találkoznak a munkaügyi hivatalok és szervezetek is.
Beruházás nélkül
A SEED Vállalkozásfejlesztési Alapítvány munkatársai előadásaik, vizsgálataik, pályázataik során – szóhasználatukkal – mindig igyekeznek érzékeltetni a számlaadók és a klasszikus vállalkozók közötti különbségeket.
Dr. Laczkó Zsuzsanna projektmenedzser szerint az előbbiek, illetve vállalkozásuk szinte kizárólag csak a bt. beltagja és családja megélhetését biztosítják. A számlaadóknak nincsenek, helyzetükből adódóan nem lehetnek olyan elvárásaik, hogy a befektetett szellemi vagy szerény anyagi tőkéjüket nagy haszonnal tudják kamatoztatni. Csak akkor fejlesztenek, ha szükséges, illetve ha a piac kikényszeríti azt. Mindebből következően új munkahelyeket sem teremtenek. A klasszikus vállalkozók ezzel szemben lehetőleg "előremennek", feltérképezik az új piaci lehetőségeket, és azokhoz mérten fektetik be, illetve forgatják vissza a profit bizonyos hányadát.
Az alapítvány munkatársainak tapasztalatai szerint a számlaadók bizonyos hányada azért dönt a vállalkozási forma mellett, mert másképp nem tud bevételszerző tevékenységet folytatni. Ha módjuk lenne, visszatérnének a munkaviszonyhoz, a főálláshoz, a határozatlan idejű munkaszerződéshez, amely különböző pótlékokkal, túlórapénzzel, tizenharmadik havi fizetéssel, fizetett szabadsággal, étkezési utalvánnyal is kecsegtet. A számlaadók, az önfoglalkoztatók jelentős része tehát bizonyosan kényszervállalkozó, lett légyen ez a kényszer a munkahely megszűnése vagy a munkáltató gazdasági helyzete.
A kényszervállalkozókat egyébként nem szabad sommásan megítélni, figyelmeztet a SEED menedzsere, és egy néhány évvel ezelőtti, dél-magyarországi vizsgálatot idéz. Munkaügyi kutatók vállalkozásba kényszerült nők körében tájékozódtak sorsuk alakulásáról, és meglepően sokaktól kaptak kedvező válaszokat. Nem panaszkodnak azok sem – például a könyvelők, az adószakértők –, akik a végzettségük, helyzetük alapján ki tudják használni a vállalkozási munkaforma előnyeit.
Változhat a trend
A számlaadásnak tehát megvan, meglehet a maga helye, és a munkaszerződéseknek a polgári jogi szerződésekkel történő indokolt és törvényes felváltásáért sem a munkaadó, sem a munkavállaló nem marasztalható el. Abszolutizálni, "túlhajtani" azonban a vállalkozásokat sem szabad. Vannak szakmák és munkahelyek, amelyek nem nélkülözhetik a hozzájuk szorosan, érzelmileg is kötődő, elkötelezett, magasan képzett munkaerőt, és ezekben az esetekben a számlás kapcsolat gyengének bizonyul. Dr. Laczkó Zsuzsanna külföldi példák és személyes tapasztalatai alapján úgy véli: a státusok és a vállalkozások váltóversenyében újabban mintha változna valami. Az egyik neves hazai szaktekintélyt idézi, aki szerint a jövőben a kényszervállalkozók jelentős része munkavállalóként visszatér majd a munkaerőpiacra, s egy másik, nem kis része pedig becsukja a gazdaságilag ellehetetlenülő "vállalkozását".
Hosszú távú érdekek
Az építőipar egyike azoknak a területeknek, ahol elég jól körülhatárolhatók a munkakörök, ahol indokolt és célszerű a munkavállalók munkaszerződéssel történő foglalkoztatása. Másrészt olyan a munkák jellege, amelyeket előnyösebb vállalkozókkal elvégeztetni – vallják cégvezetők, köztük a hazai és külföldi tapasztalattal rendelkező Pető László. A szakmában jól ismert fővárosi építési vállalkozó szerint a munkaadók naponta tapasztalják, hogy a hagyományos foglalkoztatás sok kötöttséggel, adminisztrációval és nem utolsósorban költséggel jár. Egy-egy új építési feladat esetén viszonylag könnyen bővíteni lehet az alkalmazotti keretet, de gond, hogy a piac átmeneti vagy tartósabb pangása esetén mit kezdjenek velük a munkaadók.
A vállalkozói szerződések kevésbé kötik meg a munkaadók kezét, csökken az adminisztráció, és – mi tagadás – ez a forma kevesebb költséggel is jár. A rövid távú haszonért azonban nem szabad feláldozni a hosszú távú érdeket, ezért az elkötelezett munkatársakat – például a mérnököket, a technikusokat, az építésvezetőket – célszerű kedvezményekkel megerősített munkaszerződéssel a céghez kötni. Mindemellett haszontalan és igencsak furcsa lenne egyes fizikaiak, például a segédmunkások vállalkozóvá kényszerítése. Ha indokolt esetekben mégis a vállalkozói megoldás felé hajlanak a munkaadók, végső soron sem erkölcsileg, sem jogilag nem marasztalhatók el. Természetesen akkor, ha a lehetőséggel a törvényi keretek között élnek.
Munkáltatói túlkapások
Egyes foglalkozások esetében az átlagosnál magasabb a gyakran megélhetési vállalkozóknak is nevezett szabadfoglalkozásúak aránya. A vagyonőröké, a taxisoké bizonyosan ilyen, de a vendéglátásban is sokkal több álvállalkozó tevékenykedik, mint azt gazdasági okokkal indokolni lehetne. Abban, hogy a Vendéglátó és Idegenforgalmi Szakszervezet tagjainak száma napjainkra az 1988-as csúcs felére, mintegy 50 ezerre csökkent, dr. Várnai Zsuzsanna ügyvezető elnök szerint a nagy vállalkozói átalakulásnak is szerepe van, azonban a zuhanás önmagában ezzel nem magyarázható. Sokan ugyanis vállalkozóként sem vágták el az érdekvédelmi szervezethez fűződő szálakat, fizetik a tagdíjat, és igénybe veszik a szolgáltatásokat is.
A vendéglátás, az idegenforgalom terén nagy számban találhatók olyan munkakörök, amelyek esetében indokolt a munkaviszonyokat felváltó vállalkozási konstrukció választása. A gond az, hogy – mint oly sok helyütt – egyes munkáltatók túllőnek a célon, és vélt érdekből bizalmi munkakörökben dolgozókat is vállalkozásba kényszerítenek.
Minimálbér + számla
Gyakori az úgynevezett vegyes foglalkoztatás is, amikor a munkaadók a járulékok mértékének "kezelésére" az alkalmazottakat minimálbérrel jelentik be, és a jövedelem nagyobb hányadát számlára fizetik ki. Ez hosszú távon a munkavállalóknak hátránnyal jár, például ha eljön a nyugdíjazás ideje, de kockázatos a munkaadóknak, a szakmának is. Ez érvényes a mostanában divatba jött munkaerő-kölcsönzésre is. A tapasztalatok ugyanis azt jelzik, hogy a vállalkozók, a kölcsönalkalmazottak a munkaidő leteltével veszik a kabátjukat, s nem érdekli őket, ha netán váratlan feladatok adódnak. Jogilag tulajdonképpen igazuk van, ám e mentalitás sokat ronthat a vendéglátás színvonalán.
Egy Svájcban készített felmérésben a menedzsmentek beosztottaikhoz fűződő kapcsolatát vizsgálták szociológusok, és arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy e kapcsolat milyensége a személyzet és a vendégek kapcsolatában is tetten érhető. Kényes kérdés tehát a vendéglátásban az atipikus foglalkoztatás, és ezt sokan nem ismerik fel. A különböző cégek magyar menedzsmentjei például gyakran mindenáron bizonyítani akarják a külföldi tulajdonos előtt a rátermettségüket, azt, hogy a közterhekben, munkabérben mennyit takarítanak meg; vita nélkül elfogadtatják a kollektív szerződést, illetve hogy minimálisra csökkentik az adminisztrációt. Holott az erőltetett új munkaformák haszna legfeljebb rövid távon mutatható ki, hosszú távon – a vendéglátásban – biztos a ráfizetés. Egyébként sokszor a menedzsment ötlethiánya húzódik meg a látszatintézkedések mögött – teszi hozzá a szakszervezet ügyvezető elnöke.
Hiányzó évek
A nyugati országok munkaadói – a vendéglátásban – a hagyományos, munkaszerződéses formák mellett viszonylag gyakrabban élnek a részmunkaidős foglalkoztatás előnyeivel. Ez adott esetben kielégíti mind az ő, mind a munkavállalók igényeit, és összeegyeztethető a szakterület speciális követelményeivel is. A szakszervezet elnöke szerint indokolt lenne, ha nálunk is jobban élnének ezzel az eszközzel.
A Magyar Tudományos Akadémia egyik kutatója néhány éve a vendéglátásban és a kereskedelemben vizsgálódott e témában, és kiderült, hogy a részmunka nem igazán elterjedt forma. A munkáltatónak azért nem éri meg, mert a részmunkaidősök után ugyanúgy be kell fizetni az egészségügyi hozzájárulást, mint a többiek után, a munkavállalónak pedig azért előnytelen, mert a részmunkaidős bérből képtelen megélni. Ráadásul a nyugdíjhoz szükséges éveket lehetetlen így összeszedni.
A Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem szociológiai tanszékének kutatói folyamatosan figyelemmel kísérik az atipikus munkaformák hazai terjedését, és ezen belül a kényszervállalkozók helyzetét. Az első reprezentatív adatgyűjtést a munkaügyi kutatóintézet szakértői végezték el még a rendszerváltás előtt 1988-ban, majd ezt követte 1993-ban és 1996-ban egy-egy újabb felmérés, amit a közgazdasági egyetem, illetve a Központi Statisztikai Hivatal folytatott le.
Ez utóbbi kettő esetében úgynevezett követéses vizsgálat keretében térképezték fel a szakemberek ugyanannak a körnek az összetételét és tevékenységük eredményességét. Történt mindez akkor, amikor a munkanélküliség ugrásszerű emelkedése nyomán évente mintegy százezerrel nőtt a kényszervállalkozók száma, és olyan képzet alakult ki róluk, hogy többnyire tanácstalanul keresik a helyüket.
Kamatozó kapcsolatok
Ezzel szemben az adatfelvétel azt bizonyította, hogy ők – Kuczi Tibor egyetemi docens szavait használva – nem egy "pária-népség". A lakossági átlagnál például iskolázottabbak, többségük mögött többé-kevésbé gyümölcsöztethető munkahelyi pályafutás áll, és olyan rokoni, baráti környezet veszi őket körül, amely a kapcsolatrendszer tekintetében vagy a pénzbeli segítség formájában jól hasznosítható. Azt lehetett volna gondolni, és azt hitték a szociológusok is, hogy a mikro- és kisvállalkozók körében is az történik, ami a felsőoktatásban: a főiskolai, egyetemi helyek számának növekedésével az úgynevezett bekerülési küszöb lezuhan, és adott körbe olyanok is beléphetnek, akiknek korábban erre nem sok esélyük volt.
Itt nem ez történt. Az különösebben senkit sem lepett meg, hogy nyelvtanárok, könyvelők, szakértők, mérnökök váltak vállalkozóvá, de bizonyos fokig a felfedezés erejével hatott, hogy e kört az átlagosnál magasabb intelligencia, talpraesettség és jobb kommunikációs készség jellemezte.
Sikertelen kísérletek
Igaz, mindennek ellenére a legkisebb vállalkozásoknak nem vagy csak elvétve sikerült közepes, és még inkább nagyvállalkozássá fejlődniük, és nem is elsősorban a tőkehiány miatt. A "kiugráshoz" ugyanis – mint a gyakorlat naponta bizonyítja – a kicsikétől eltérő, másfajta kapcsolatrendszer, a banki és a politikai szférában komolyabb ismeretségi kör szükségeltetik, amely tőkévé konvertálható.
Kuczi Tibor és munkatársai a vállalkozások alakulását vizsgálva arra a következtetésre jutottak, hogy a megszűnés veszélye leginkább a kevésbé iskolázott vállalkozókat fenyegeti. Egyébként évente mintegy 10 százalék próbálkozása bizonyult, bizonyul sikertelennek, és ez az arány nem tér el a nemzetközi átlagtól, talán annál valamivel még alacsonyabb is.
Ami a külföldet illeti, világszerte tendencia az atipikus munkavállalói formák, például a részmunkaidő, a távfoglalkoztatás, a szerződéses munka, a vállalkozás és az önfoglalkoztatás terjedése: kezdeteik pedig évtizedekre visszamenően kimutathatók. Az atipikus formák természetesen az Unió országaiban is jelen vannak, igaz, az okok részben eltérnek a magyarországiaktól. Tőlünk nyugatabbra nem jellemző például, hogy tekintélyes munkáltatók azért szorgalmaznák a főállások felváltását vállalkozásokkal, hogy részben vagy egészben áthárítsák magukról a munkáltatói terheket. Gazdasági megfontolások húzódnak meg a folyamatok mögött – csak más előjellel, mint nálunk. A gazdálkodó szervezetek számára a – piac változó igényeihez jobban igazodó – rugalmas technikákban rejlő lehetőségek teszik vonzóvá a vállalkozói munkaformát, amelyeknek előnyeit az érintettek is értékelik.
Hálózati együttműködés
Abban csaknem minden szakértő egyetért, hogy aránytalanul magas a vállalkozók, főként a kényszervállalkozók aránya Magyarországon, és kérdés, hogy ez a későbbiekben miként alakul. A kutató nem szívesen bocsátkozik jóslásokba, főleg, mert a jövőt érdemben befolyásolhatják az uniós jogszabályok, követelmények. Mindenesetre a fejlettebb országokban a kisvállalkozások hálózatosodása figyelhető meg jegyzi meg Kuczi Tibor.
Ez azt jelenti, hogy nagy számban beszállítókká válnak, egymással és a nagyobb cégekkel együttműködnek, kooperálnak. Ugyanakkor gyakori, hogy ez utóbbiak rugalmasabb termelőszervezetté, kisebb egységekké alakulnak át, és ebben a hálóban a mikrovállalkozások is megtalálhatják a helyüket. A magyaroknak is megvan az esélyük, hogy bekapcsolódjanak e rendszerbe, különösen ha az ország az Európai Unió tagja lesz.
Félő viszont, hogy a közösség nem tolerálja a kényszervállalkozások körüli rendellenességeket – vélekedik számos adószakértő, munkaügyi szakember. Márpedig ez utóbbiakra bőven van példa. Nehezen lehet például elfogadható magyarázatot találni arra, amikor egyes munkáltatók arra késztetik dolgozóikat, hogy munkaszerződéses viszonyukat feladva, vállalkozóként, ám a munkaviszonnyal gyakorlatilag azonos körülmények között lássák el feladatukat.
Vállalkozó vagy alkalmazott?
Persze, külföldön sem ismeretlenek az olyan foglalkoztatók, akik a kanyargósabb utakat választják s a kiskapukat keresik. Németországban például a társadalombiztosítási szabályok kijátszása ellen külön jogszabályt is alkottak, amelyben a kényszervállalkozókat a munkaadóval polgári jogi kapcsolatban álló, látszólagosan vagy formálisan önálló személyekként jelölik meg. Többféle paraméter alapján vizsgálják a foglalkoztatást, mérlegelik a végzett munka jellegét, természetét és nem utolsósorban a munkaadó utasítási jogát. Ez utóbbi körülmény elemzése már csak azért is lényeges, mert befolyásolja a munkavállalási forma megítélését.
A jogszabály kitér egy nálunk ismeretlen szempontra is, arra, hogy a munkavállaló a havi jövedelmét milyen cégtől és milyen rendszerességgel kapja meg. Ez a vállalkozó számlakönyvéből és a munkaadó könyveléséből – szükség esetén – viszonylag könnyen kimutatható. Ha a vállalkozó havi bevételének öthatodát azonos munkaadó utalja át, vélelmezhető, hogy annál bár formálisan önálló vállalkozóként, valójában alkalmazottként dolgozik, és ezért az alkalmazottaknak kijáró jogok illetik meg.
Mérvadó szakmai körökben nálunk is felmerült az ilyen és az ehhez hasonló ellentmondások törvényi feloldásának igénye. A rendezés bizonyos mértékig nyilván korlátozná a munkaadók gazdasági és jogi mozgásterét, valójában azonban nagyobb jogkövetésre ösztönözné őket. Azt pedig nem gátolná, hogy a – munka jellegéhez igazodva – szabadon választhassák meg a munkatársak foglalkoztatásának legcélszerűbb formáit.
