Az elmaradt jövedelem
Az Mt. 178. §-a szerint a munkaviszony körében az elmaradt jövedelem megállapításánál – mind a pénzben, mind a természetben megállapított – elmaradt munkabért és azon rendszeres szolgáltatások pénzbeli értékét kell figyelembe venni, amelyekre a munkavállaló a munkaviszony alapján a munkabéren felül jogosult, feltéve ha azokat a károkozás bekövetkezését megelőzően rendszeresen igénybe vette. A munkaviszonyon kívül elmaradt jövedelemként a sérelem folytán elmaradt egyéb rendszeres keresetet kell megtéríteni. Jövedelem származhat az adott munkaviszonyból, illetve ezen kívül fennálló ún. további rendszeres legális jogviszonyból (mely jövedelemkiesést szintén figyelembe kell venni, ha a kár miatt a munkavállaló nem tudja e másik jogviszonyban folytatott munkáját ellátni). A munkaviszony alapján és azon kívül elért jövedelmeket és azok veszteségét külön-külön kell vizsgálni (BH 2005. 404).
Az elmaradt jövedelem megállapításánál figyelembe kell venni azt a jövőbeni változást is, amelynek meghatározott időpontban való bekövetkezésével már előre számolni lehetett. Példaként említhetjük, ha a káresemény bekövetkezése előtt a munkavállaló meghatározott későbbi időponttól kezdődően vezetői megbízást kapott, de a vezetői tisztséget sosem látta el, mert a kár bekövetkezése ezt megakadályozta. Meg kell téríteni azt a kárt is, amelyet a munkavállaló a sérelemből eredő jelentős fogyatékossága ellenére, rendkívüli munkateljesítménnyel hárít el. Nem kell megtéríteni azon szolgáltatások értékét, amelyek rendeltetésük szerint csak munkavégzés esetén járnak, továbbá a költségtérítés címén kapott összeget. Így például nem köteles a munkáltató megtéríteni a munkaruha, védőital pénzbeli értékét, mivel ezekre kizárólag munkavégzés esetén jogosult a munkavállaló, valamint a költségtérítés címén (pl. kiküldetési díj) elmaradt összegeket.
Az Mt. 179. §-a alapján az elmaradt munkabér összegének megállapításakor a munkajogi átlagkereset számítására vonatkozó szabályok (152. §) alapján kell eljárni. Ennek megfelelően a munkavállaló személyi alapbérét az átlagkereset esedékessége időpontjában érvényes összegben kell figyelembe venni. Ha teljesítménybérben foglalkoztatott munkavállaló esetében általános béremelés volt az irányadó időszakon belül, akkor az átlagkeresetet csak a bérrendezés időpontjától kell számítani. A bírói gyakorlatot figyelembe véve, a keresetveszteséget bruttó összegben kell meghatározni és megtéríteni.
A dologi kár
A vagyoni kártérítési igény tovább növelhető a káresemény folytán a munkavállaló ruházatában, ingóságaiban, használati tárgyaiban bekövetkezett kár értékével, azaz a dologi kárral. Az Mt. 180. §-a alapján a természetbeni juttatások értékét, valamint a dologi kár összegét a kártérítés megállapításakori fogyasztói ár alapján kell meghatározni. A vagyoni kár összegének megállapításakor nem mindegy, hogy a munkavállalónak munkaviszonya alapján járó, de a kár miatt elmaradt természetbeni juttatásait, valamint a károkozással kapcsolatban keletkezett dologi kárát milyen összeggel veszi a munkáltató figyelembe. Ezért az Mt. szabályozza, hogy ezeket a kártérítés megállapítása idején irányadó fogyasztói árak alapján kell megállapítani (míg a munkavállaló károkozása esetén a munkavállalónak a károkozás időpontjában érvényes fogyasztói ár figyelembevételével kell a dologi kár értékét megtéríteni). Ha például a káresemény miatt megsemmisült a munkavállaló karórája, amit két éve vett, akkor jelen szakasz előírásaira tekintettel a kár összegét a kártérítés megállapításakori ár alapján, a jelenlegi beszerzési áron kell figyelembe venni. Ha azonban a karóra megjavítható úgy, hogy továbbra is rendeltetésszerűen használható, akkor csak a javítás költségét kell vagyoni kárként figyelembe venni.
A költségek
A munkavállaló károsodásával, a kár következményeinek elhárításával kapcsolatban különböző költségek terhelhetik, melyet a munkáltatónak – felelőssége alapján – meg kell térítenie. Ilyen költségnek tekintjük a gyakorlat alapján például az ápolás, gondozás során felmerült többletkiadást – nem elismert ugyanakkor az orvosnak "borítékolt" hálapénz. A költségek közé sorolandó az erőnlétet javító élelmezésre fordított költség (különös figyelemmel a kórházi ellátás minőségére is – a Szerző), továbbá mozgássérült esetén a lakásátalakítás értéke (pl. fürdőszoba átalakítása), vagy a mozgássérült részére kialakított személygépkocsi ára. A baleset miatt szükségessé vált gépkocsihasználat esetében a gépkocsi cseréjére alapított kárigény felől az összes körülmény figyelembevételével kell dönteni, ideértve a személygépkocsi biztonságos vezetéséhez fűződő egyéni és közérdeket is. Kármegosztás nem alkalmazható amiatt, hogy a károsult részére biztosított személygépkocsit esetleg a hozzátartozói is használhatják (BH 1988. 250.).
Az illeték mint költség?
Egy esetben a felperes munkavállaló a baleset után a körülményei változása (keresetkiesés) miatt az édesanyja II. emeleti lakásába költözött, a IV. emeleti lakását földszintes ingatlanra (tanyára) cserélte, ahol édesanyjával és gyermekével együtt a nyári időszakban laknak. A Legfelsőbb Bíróság 695. elvi határozata szerint: A károsult a személyes és vagyoni körülményeit nem köteles változatlanul megőrizni avégett, hogy a kártérítés összege ne módosulhasson. Ilyen esetben is irányadó a káronszerzés tilalma, valamint a tisztességes eljárás alapelve (Mt. 184. §).
Az adott esetben a felperes a jóhiszeműség, tisztesség és a káronszerzés tilalmát nem sértve járt el, amikor a jövedelmi viszonyai rosszabbodása miatt az édesanyjához költözött a gyermekével, és az önálló lakását elcserélte egy földszintes, jelenleg csak az év egy részében használt ingatlanra. Ez a csere a baleset utáni egészségi állapotát is figyelembe véve időbelileg is összefüggésben állt a munkahelyi balesetével. A jövedelmi viszonyai alakulása, a lakása IV. emeleti elhelyezkedése és az eset összes körülményei folytán az okozati összefüggés kizárása jogszabálysértéssel [Mt. 177. § (1) bekezdés] történt. Az okozati összefüggés fennállása folytán az alperes munkáltató köteles megtéríteni az ingatlanok cseréje miatt felmerült illeték összegét (Legf. Bír. Mfv. I. 10.717/2003. sz.)
A kárösszeg meghatározása
Az Mt. 182. §-a szerint a kártérítés összegének kiszámításánál le kell vonni
a) az elmaradt munkabérre eső nyugdíjjárulékot;
b) az állami egészségügyi és a társadalombiztosítás keretében járó ellátást;
c) amit a munkavállaló munkaereje hasznosításával megkeresett, vagy az adott helyzetben elvárhatóan megkereshetett volna;
d) amihez a munkavállaló (hozzátartozója) a megrongálódott dolog hasznosításával hozzájutott;
e) amihez a jogosult a károkozás folytán megtakarított kiadások eredményeként jutott hozzá.
A baleseti és egészségkárosodási járadékot ténylegesen elért jövedelemként kell figyelembe venni.
A káronszerzés tilalma
A kártérítés összegének törvény szerinti kiszámítása a személyijövedelemadó-fizetési kötelezettség számszaki szempontból helytálló megállapítását, és a munkavállalói járulék tekintetében is a káronszerzés tilalma elvének alkalmazását jelenti (Mt. 182. §), továbbá a Pp. 213. §-ába ütközik. A fentebb ismertetett ügyben is alkalmazandó, hogy a káronszerzés tilalmának elvére figyelemmel a munkavállalói járulékot is figyelembe kell venni a felperest megillető különbözet megállapításánál, mivel ehhez az összeghez a felperes a káresemény hiányában sem juthatna hozzá. Ennek eredménye alapján úgy kell meghatározni a felperesnek járó kártérítés összegét, hogy a személyi jövedelemadóra vonatkozó rendelkezések figyelembevételével a kárát meghaladó többletjövedelemhez ne jusson, és a számítás elvégzésénél bruttó összegeket kell egymáshoz viszonyítani. Az Mt. 182. § helyes alkalmazása tehát a jogszabályban foglaltak végrehajtását, a személyijövedelemadó-fizetési kötelezettség számszaki szempontból helytálló figyelembevételét, és (munkavállalói járulék tekintetében is) a káronszerzés tilalma elvének együttes alkalmazását jelenti. A káronszerzés tilalma a jogrendszer egészét érintően egységesen érvényesül (Legf. Bír. Mfv. I. 10.893/2003. sz.).
A gépjármůhasználat
A baleset miatt szükségessé vált gépkocsihasználat esetében a gépkocsi cseréjére alapított kárigény felől az összes körülmény figyelembevételével kell dönteni, ideértve a személygépkocsi biztonságos vezetéséhez fűződő egyéni és közérdeket is. Egy esetben a felperes munkavállaló géplakatos munkakörben állt munkaviszonyban az alperes munkáltatónál, munkavégzés közben balesetet szenvedett, mert a bal lábára egy kb. 16 kilogramm súlyú alkatrész esett. A káreseménnyel kapcsolatos perben - többek között – a jogerős ítélet az alperest rokkantgépkocsi beszerzési költsége és havi közlekedési járadék megfizetésére kötelezte. Fenti előzmények után – néhány év elteltével – újabb keresetében a felperes a rokkantgépjármű cseréjére tekintettel a régi és az új jármű ellenértéke címén nyújtott be követelést. Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a felperes ún. rokkantgépkocsiként Suzuki Swift gépkocsit használ. A szakértői szemle megállapította: a felperes a gépkocsiban csak szűkösen fér el, a lába a kormány alatt nem fér el. A szakirodalom szerint a gépkocsikat a népesség átlagos magassága alapján alakítják ki, amely az adott esetben 160-tól 183 centiméter, ily módon a 193 centiméter magas felperes esetében a gépkocsi "kényelmetlenül vezethető". A munkaügyi bíróság a szakértő előadásából azt is megállapította, hogy a Wagon-R típusú Suzuki magasabb építésű, és a biztonsági szempontokra is figyelemmel a felperes számára alkalmasabb. Mindezek miatt a munkaügyi bíróság az alperest a két gépkocsi értékkülönbözete alapján marasztalta.
A másodfokú bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletét megváltoztatta, és a gépkocsicsere értékkülönbözetére vonatkozó keresetet elutasította. Minderről az volt a fellebbviteli bíróság álláspontja, hogy ilyen követelés kényelmetlenségi szempontra nem alapozható, a felperes az egészségi állapotának romlását nem bizonyította, ezért erre tekintettel sem indokolt a két gépkocsi értékkülönbözetében való marasztalás. A másodfokú ítélet azt is kifejtette, hogy a felperes nem hivatkozott olyan műszaki okokra a perben, amely a gépkocsi cseréjét indokolta volna.
A felperes nem nyugodott, és szerencséjére a felülvizsgálati kérelmét a Legfelsőbb Bíróság alaposnak találta. Az Mt. 174. § (1) bekezdés értelmében a kártérítési felelőssége alapján a munkáltató a károsultnak a balesettel összefüggő tényleges kárát, ezen belül költségeit, kiadásait köteles megtéríteni. A bírói gyakorlat a teljes kártérítés elve mellett érvényesíti a jóhiszemű és tisztességes joggyakorlás követelményét (káronszerzés tilalma) is. Az elsőfokú munkaügyi bíróság a felperes keresetmódosításai folytán a testi adottságai alapján megfelelő gépkocsi hiányában kötelezte az alperest a jövőben a felperes által megvásárolható gépkocsival kapcsolatos kártérítésre. A felperesnek azt az előadását, hogy a gépkocsi cseréjét végrehajtotta, az alperes nem vitatta. A másodfokú bíróság az értékkülönbözet megtérítésére irányuló kereseti kérelem elutasítását a "kényelmetlenségi szempont" mellőzésével és azzal indokolta, hogy az egyik korábbi eljárásban beszerzett szakvélemény alapján vásárolta a felperes az adott ügyben már kifogásolt személygépkocsit, továbbá műszaki szempontokra a felperes az elsőfokú eljárásban nem hivatkozott.
A Legfelsőbb Bíróság a másodfokú ítélet fenti ténymegállapításait az iratok tartalmával ellentétesnek találta. Az igazságügyi gépjárműszakértő szakvéleményét kifejezetten a gépkocsi cserének a felperes személyes adottságaira tekintettel fennálló szükségességére vonatkozóan egészítette ki. A tárgyaláson az alperes a szakvélemény fenti tárgyú kiegészítését nem kifogásolta. Fentiek szerint tehát a felperes az elsőfokú eljárásban nem kényelmességi, hanem a balesetével és testi adottságaival összefüggő okok miatt kérte az alperes marasztalását. Az alperes a fellebbezésében elismerte, hogy a korábbi gépkocsi a felperes számára nem kényelmes, egyébként a szakvélemény meggyőzőerejét kifogásolta. Mindezek miatt a másodfokú bíróság a bizonyítás eddigi eredményével ellentétesen tekintette kényelmességi szempontúnak a gépjárműszakértőnek azt a megállapítását, amely az átlagosat meghaladó testmagasságú felperesnek a mindkét lábán fennálló betegsége alapján minősítette alkalmatlannak a perbeli gépkocsit. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az adott egyedi tényállásnál az egészségügyi és a műszaki szempontok – ide nem értve az amortizációt – együttesen, és egymásra tekintettel vizsgálandók és értékelendők. Mindezek miatt a szóban lévő kereseti kérelem tárgyában a megalapozott döntés meghozatalához a feleket terhelő bizonyítási teher [Pp. 164. § (1) bekezdés] figyelembevételével lehet megalapozottan dönteni arról, hogy a felperes keresete megalapozott-e. Ezek hiányában - figyelembe véve a személygépkocsi biztonságos vezetéséhez fűződő fontos egyéni és közérdeket is – a másodfokú bíróság jogellenesen utasította el a keresetet az elsőfokú – a gépjárművezetés teljes körű biztonságosságát nem tartalmazó, tehát részben megalapozatlan – ítélet megváltoztatásával (Legf. Bír. Mfv. I. 10.249/2004. sz.).
A kárt csökkentő tényezők
Ha a károsult elvárható keresetét bruttó összegben határozzák meg, az ezt csökkentő, a károsult által ténylegesen megszerzett jövedelmet és társadalombiztosítási ellátást is bruttósított összegben kell számításba venni (EBH 1999. 57). Egy ügyben a felperes munkavállaló részére az alperes munkáltató – egyezség folytán az alperesre kedvezőbb 60-40 százalékos kármegosztás figyelembevételével – keresetveszteségi járadékot folyósít. Ez ellen a felperes – az eredménytelen egyeztetést követően – keresetlevelet nyújtott be a munkaügyi bíróságnál. Azt sérelmezte, hogy az alperes helytelen számítási módot alkalmazott az összegszerűség megállapításánál. A munkaügyi bíróság a keresetlevelének helyt adva az ítélete indokolásában kifejtette, hogy a kár meghatározásánál az elmaradt munkabért, az erre eső nyugdíjjárulékot, a rokkantsági nyugdíjat kell figyelembe venni (MK 32. számú állásfoglalás).
Az ítélet elleni fellebbezésre eljárt megyei bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletét a per főtárgya tekintetében helybenhagyta. A másodfokú bíróság álláspontja szerint az elvesztett munkabért bruttó összegben kell figyelembe venni. Ebből a szempontból nincs jelentősége annak, vagyis nem érinti az alperes felelősségét az a körülmény, hogy a felperes a máshol megszerzett jövedelméből fizet-e személyi jövedelemadót (szja) vagy sem.
A másodfokú bíróság ítélete ellen az alperes felülvizsgálati kérelemmel élt. Arra hivatkozott, hogy az Mt. 174. §-a alapján a károsult jogellenesen jut többletjövedelemhez, ha az elvárható keresetét bruttó összegben határozzák meg, és ebből vonja le az alperes a jövedelemadó-mentes társadalombiztosítási ellátást. Ezért a rokkantsági nyugdíjat bruttósítani kell. A Legfelsőbb Bíróság megállapította: a kártérítésre vonatkozó jogelvekbe – a káronszerzés tilalmába – ütköző a jogerős ítélet azon rendelkezése, amely szerint a kártérítés összegének meghatározásánál a károsult által ténylegesen megszerzett jövedelem szja-fizetési kötelezettségét figyelmen kívül kell hagyni. Az szja-fizetési kötelezettség miatt bruttósított számítási rendszert kell alkalmazni, tehát a kártérítés alapjául szolgáló valamennyi összeget – így a társadalombiztosítási ellátást is – bruttóként kell figyelembe venni. Ha a felperes által felvett társadalombiztosítási ellátást (rokkantsági nyugdíjat) adómentesen folyósítják, ezt is úgy kell meghatározni, mintha szja terhelné (bruttósítani kell). E számítás alapján érhető el az, amelyet az alperes a felülvizsgálati kérelmében alappal sérelmezett, vagyis hogy a károsult a törvény helyes alkalmazásával ne jusson a kárát meghaladó kártérítéshez. A kifejtettek miatt a bruttósított számítás alapján kellett dönteni a perben érvényesített követelésről (Legf. Bír. Mfv. I. 10.515/1996. sz.).
A hozzátartozók
Az Mt. 181. § (1) bekezdése szerint a munkáltató köteles megtéríteni a munkavállaló közeli hozzátartozójának a károkozással összefüggésben felmerült kárait, indokolt költségeit is, valamint az egyéb indokolt költségeket. Az Mt. 139. § (2) bekezdése alapján közeli hozzátartozó: a házastárs, az egyenes ágbeli rokon, a házastárs egyenes ágbeli rokona, az örökbe fogadott, mostoha- és nevelt gyermek, az örökbe fogadó, a mostoha- és a nevelőszülő, a testvér, valamint az élettárs. A 181. § (2) bekezdés megállapítja: ha a károkozással összefüggésben a munkavállaló meghal, eltartott hozzátartozója az előbb említetteken túlmenően olyan összegű tartást pótló kártérítést is igényelhet, amely szükségletének – a tényleges, illetőleg az elvárhatóan elérhető munkabérét, jövedelmét is figyelembe véve – a sérelem előtti színvonalon való kielégítését biztosítja.
Az ideiglenes özvegyi nyugdíj
A kártérítés összegének kiszámításánál mindazt az állami egészségügyi és a társadalombiztosítás keretében járó ellátást le kell vonni, amelyre való jogosultság összefüggésbe hozható a munkahelyi baleset következményével. Ha a munkavállaló a balesettel összefüggésben bekövetkezett rokkantsága nélkül nem lenne jogosult özvegyi nyugdíjra, annak összegét - minthogy ez a juttatás nem független a baleset következményétől – a munkáltató által fizetendő kártérítési járadék összegéből le kell vonni. A példabeli esetben a felperes munkavállaló az alperes munkáltatónál fennállt közalkalmazotti jogviszonyában munkavégzés közben balesetet szenvedett, és a baleset, valamint a megbetegedései következtében rokkantnyugdíjas lett. Az alperes a balesetért fennálló kártérítési felelősségét elismerte, és a felperes kárait a kártérítési járadék kivételével elismerte, és megfizette.
A kártérítési járadék iránt indított munkaügyi jogvitában a munkaügyi bíróság az ítéletével kötelezte az alperest a káreseménytől számítva a lejárt járadék, a jövőre nézve havi kártérítési járadék megfizetésére. A munkaügyi bíróság a kártérítési járadék összegének megállapítása során levonta az elmaradt munkabérből az arra eső nyugdíjjárulékot és az egészségügyi hozzájárulás összegét. Az özvegyi nyugdíj levonásának mellőzése okaként kifejtette, hogy az e juttatásra jogosultság és a kártérítésre jogosultság között nincs okozati összefüggés. Ezzel szemben a másodfokú bíróság álláspontja szerint az Mt. 182. §-ának b) pontja a munkabérből levonandó állami egészségügyi és társadalombiztosítási ellátást nem korlátozza a munkavállalót ún. saját jogon megillető ellátásokra. Tekintettel arra, hogy a rokkantság az ideiglenes özvegyi nyugdíjban részesülés törvényi feltétele, ezért azt az elmaradt munkabérből le kell vonni, az elsőfokú bíróság ettől eltérő álláspontja téves.
A felperesi felülvizsgálati kérelem nem volt alapos. Az Mt. 177. §-a értelmében a munkáltató köteles megtéríteni a munkavállalónak a károkozás folytán elmaradt jövedelmét. Az Mt. 182. §-a meghatározza, hogy a kártérítés összegének kiszámításánál milyen csökkentő tényezőket kell figyelembe venni (káronszerzés tilalma). Helytállóan fejtette ki a másodfokú bíróság, hogy az Mt. 182. §-ának b) pontja értelmében a kártérítés összegének kiszámításánál mindazt az állami egészségügyi és a társadalombiztosítás keretében járó ellátást le kell vonni, amelyre való jogosultság összegfüggésbe hozható a munkahelyi baleset következményével. A társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény 47. §-ának (2) bekezdése értelmében az ideiglenes özvegyi nyugdíjra jogosultságnak a feltétele az öregségi nyugdíjra jogosultság, két árvaellátásra jogosult gyermekről való gondoskodás, vagy rokkantsági nyugdíjra jogosultság. A felperes a balesettel összefüggésben bekövetkezett rokkantsága nélkül nem lenne jogosult ideiglenes özvegyi nyugdíjra, ez a juttatás tehát nem független a baleset következményétől, ennek hiányára a felülvizsgálati kérelem tévesen hivatkozott. A kifejtettekkel ellentétes álláspont azt eredményezné, hogy a felperes a teljes elmaradt jövedelme fölött magasabb jövedelemhez jutna az özvegyi nyugdíjjal, ami a rokkantság nélkül nem járna. A másodfokú bíróság tehát törvénysértés nélkül változtatta meg az elsőfokú bíróságnak ettől eltérő döntését. (Legf. Bír. Mfv. I. 10.332/2000. sz.).
Ha kárba vész a megmaradt munkaerő
A munkáltató a munkaképesség csökkenésére tekintettel egészségkárosodási és baleseti járadékban részesülő volt munkavállalója esetében – az általa végrehajtott bérfejlesztéskor – kártérítési járadék összegének meghatározása során jogszerűen veszi figyelembe kárcsökkentő tényezőként a minimálbér összegét, ha a volt munkavállaló nem tesz eleget a megmaradt munkaképessége, az életkora és szakképzettsége által lehetővé tett kárenyhítési (elhelyezkedési) kötelezettségének [Mt. 182. § c) pont]. Példánkban a felperes munkavállaló kártérítési járadék felemelése iránt terjesztette elő keresetét. A munkaügyi bíróság ítélete elutasította a keresetet. Az ítélet tényállása szerint a felperes munkaképessége – a vájár munkakörben elszenvedett munkahelyi baleset következtében – 20 százalékos mértékben csökkent. Először baleseti táppénzben részesült, majd a rehabilitációs eljárást követően segédmunkás munkakörben dolgozott. Később a munkaviszonya megszűnt, és 40 százalékos munkaképesség-csökkenésére tekintettel egészségkárosodási járadékot állapítottak meg részére, valamint baleseti járadékban részesült. Munkaügyi perben a bíróság az alperes munkáltatót a felperes elvesztett vájárkeresete és saját keresménye közötti különbözet 50 százalékának megfizetésére kötelezte kártérítési járadék címén. Az alperes a végrehajtott bérfejlesztésre tekintettel a kártérítési járadék összegének meghatározása során kárcsökkentő tényezőként vette figyelembe a minimálbér összegét. A felperes keresetében ezt kifogásolta.
A munkaügyi bíróság az illetékes munkaügyi központtól beszerzett adatok alapján megállapította, hogy a bejelentett munkaerőigények szerint a felperes által – a munkaképesség-csökkenésének figyelembevételével – betölthető betanított munkakörben és szakmunkásként is álláshoz juthatott volna. Ebből a bíróság arra következtetett, hogy felperes az életkorát, egészségi állapotát, szakképzettségét figyelembe véve legalább a minimálbér összegét elvárhatóan megkereshetné. Ezért a bíróság álláspontja szerint az Mt. 182. §-ának c) pontja alapján az alperes ezt az összeget a kártérítés összegének kiszámításánál jogszerűen vonta le. A másodfokú bíróság - helybenhagyva az ítéletet – kifejtette, hogy a munkaügyi központ által igazolt elérhető keresettel szemben a felperest terhelte ennek ellenkezője bizonyítása. A felperes azonban felhívás ellenére sem ajánlott fel bizonyítást arra, hogy sikertelenül próbálkozott az elhelyezkedéssel.
Az ügyet záró felperesi felülvizsgálati kérelem nem volt alapos. A rokkantnak nem minősülő felperest az Mt. 182. §-ának c) pontja szempontjából kárenyhítési kötelezettség terhelte. A felperes lakóhelye szerint illetékes munkaügyi kirendeltség a bejelentett munkaerőigények alapján nyilatkozott a felperes által betölthető munkakörök és az ebben elérhető kereset tekintetében. A felülvizsgálati kérelem a munkavállalás eredménytelen megkísérlését az erre vonatkozó bizonyíték megjelölése nélkül állította. Így ez a felülvizsgálati támadás nyilvánvalóan megalapozatlan. A felperes a másodfokú bíróság felhívása ellenére sem kívánt bizonyítási indítványt előterjeszteni arra, hogy megkísérelte a munkaképességének megfelelő elhelyezkedését, a munkaereje hasznosítását.
A kártérítési járadék összegének megállapításánál az alperes elvárható keresetként a minimálbért jogszerűen vette figyelembe, amelyet a per adatai szerint betanított munkásként is minimálisan elérhetett volna a felperes (BH 2004. 207.)
Kártérítésként járadék
Az Mt. 183. §-a alapján kártérítésként járadékot is meg lehet állapítani. Rendszerint járadékot kell megállapítani akkor, ha a kártérítés a munkavállaló vagy vele szemben tartásra jogosult hozzátartozója tartását, illetőleg tartásának kiegészítését hivatott szolgálni. Ha a kár vagy egy részének mértéke pontosan nem számítható ki, a munkáltató olyan összegű általános kártérítés megfizetésére köteles, amely a károsult teljes anyagi kárpótlására alkalmas. Általános kártérítés járadékként is megállapítható. A munkáltatónak az egészségkárosodásért való felelőssége [Mt. 174. §] alapján a sérültet megillető járadék összegének meghatározásánál a sérült elmaradt jövedelméből kell levonni az Mt. 182. §-ában felsorolt összegeket, köztük a társadalombiztosítási ellátásokat. Kármegosztás esetén pedig a levonások után fennmaradó többletkárt kell a munkavállaló vétkességének arányában csökkenteni [MK 32. szám].
Ha a kártérítés tartáspótló vagy tartást kiegészítő céllal kerül megállapításra, akkor javasolt inkább járadékot megállapítani, amely rendszeressége miatt jobban szolgálja a károsult vagy hozzátartozója folyamatos megélhetését. Előfordulhat, hogy a kár vagy annak meghatározott része nem határozható meg pontosan. Ha a vagyoni kár összegszerűsége emiatt vitatott, akkor sor kerülhet általános kártérítés megállapítására is, mely járadékként is folyósítható.
A kártérítés a munkavállaló egészségi állapotától függően kerül hosszabb- rövidebb időre megállapításra, de lehetséges, hogy egész életében jogosult lesz kártérítési járadékra. Ezen időtartam alatt mind a munkavállaló körülményeiben, mind a munkáltatónál megvalósult béremelésre tekintettel szükségessé válhat a megállapított kártérítés módosítása, mely az időközben bekövetkezett változások miatt már nincs arányban az okozott hátránnyal, a megállapított jövedelemkieséssel. Kártérítési járadék felemelése iránt indult perben, a károsulttal azonos munkakört betöltő munkavállalók hiányában, a kártérítés módosításánál a munkáltatónál ténylegesen megvalósult átlagos éves bérfejlesztés aránya az irányadó [BH 1995. 741.].
A módosítás igényét megalapozhatja a munkavállaló egészségi állapotában beállott javulás vagy romlás, valamint a munkáltatónál történt olyan bérfejlesztés, mely a munkavállalóra is kihatott volna. A módosítást kezdeményezheti a károsult, a munkáltató, felelősségbiztosítás alapján nyújtott kártérítés esetén pedig a biztosító.
Ezzel szemben a munkáltató számára törvényi kötelezettség, hogy a fiatal munkavállaló (18 év alatti) részére megállapított kártérítés összegét a meghatározott okok bekövetkezése után felülvizsgálja, és a kártérítést a megállapított változásnak megfelelően módosítsa. A járadék felemelésére irányuló igény elbírálásánál, a járadék módosításának alapjául szolgáló munkabér-növekedésnél a munkavállaló munkakörében az adott szervezeti egységnél ténylegesen megvalósult átlagos éves bérfejlesztést kell figyelembe venni, ennek hiányában a munkáltatónál megvalósult átlagkereset-változást kell irányadónak tekinteni. A munkavállaló járadékának felemelését csak olyan béremelkedésre alapozottan érvényesítheti, amely őt is érintette volna, ha a munkaviszonyával összefüggésben nem éri egészségkárosodás. Az Mt. szövege nem említi, de a munkavállalóval esik egy tekintet alá a tartásra szoruló közeli hozzátartozó is, ha tartást pótló kártérítésben részesül, és körülményei miatt igényli a kártérítés módosítását.
Járadékemelés és az életkor
A 60. életévét betöltött munkavállaló javára megállapított keresetveszteségi kártérítés összege csak abban az esetben emelhető fel, ha az összes körülmény gondos mérlegelése mellett megállapítható, hogy a munkavállaló a sérelem előtti munkakörében tovább dolgozott volna (MK 111. sz. állásfoglalás). Egy konkrét ügyben a felperes munkavállaló az alperes munkáltatónál üzemi balesete következtében elvesztette a szeme világát. A felperes korábban jogerősen megállapított kártérítési követelése összegének felemelését kérte. A jogerős ítélet a felperes részére keresetveszteségi járadékot ítélt meg, vagyis arra az álláspontra helyezkedett, hogy az alperes terhére eső üzemi balesete következtében vesztette el az állását, és ennek folytán – a törvényben meghatározott szabályok szerint és ideig – olyan helyzetbe kell hozni a felperest, amelyben a balesete be nem következte esetén lenne. A perben a felperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő. Kérte a keresetveszteségi járadék összegének felemelését annak figyelembevételével, hogy az I. csoportba tartozó rokkant, és hogy időközben bérfejlesztés következett be. A követelés nem volt megalapozott.
Az a körülmény, hogy a felperest I. fokozatú rokkantnak minősítették, a keresetveszteségi járadék emelésére azért nem szolgálhat alapul, mert a következetes ítélkezési gyakorlat szerint már a III. csoportba sorolt rokkantat 100 százalékos mértékben keresőképtelennek kell tekinteni (BH 1972/4/7042, Legfelsőbb Bíróság M. törv. I. 10.160/1975), ennek folytán javára a baleset előtti keresetet teljes mértékben elveszettként kell számba venni. Az időközi bérfejlesztést a jogerős ítélet – az általa megállapított és a felülvizsgálati eljárásban is irányadó tényállásra tekintettel, amely szerint felperes betöltötte a 60. életévét, és ilyen korú munkavállalókat az alperes nem foglalkoztat – megalapozottan és törvényesen nem vizsgálta. Adott ügyben irányadó jogszabály értelmében ugyanis az ilyen korú munkavállaló javára megállapított keresetveszteségi kártérítés összege csak akkor emelhető fel, ha az összes körülmény gondos mérlegelése mellett megállapítható, hogy a munkavállaló a sérelem előtti munkakörében tovább dolgozott volna. Ennek hiányában keresetnövekedés címén a keresetveszteségi járadék nem emelhető (Legf. Bír. Mfv. I. 10. 587/1994. sz.).
Általános kártérítési járadék
A munkáltató általános kártérítési járadék fizetésére kötelezhető, ha – a bizonyossággal határos valószínűséggel – megállapítható, hogy a károsult a baleset hiányában legalább a kötelező legkisebb munkabér összegét elérő rendszeres jövedelmet szerzett volna [Mt. 183. § (2) bekezdés]. Egy esetben a felperes munkavállaló gyermekét egyedül nevelő szülőként a balesetét fiatal korában szenvedte el; nincs olyan bizonyíték, miszerint bármely munkaképességet érintő egészségkárosodása a baleset előtt fennállt volna. A felperes rokkantságával összefüggő ügyben a bíróság ítéletében lévő tényállás szerint a felek nem vitatták az e perben beszerzett orvos szakértői véleményeknek a felperes 67 százalékos munkaképesség-csökkenésére vonatkozó részét. A bíróság megállapította, hogy a felperes utóbb III. csoportú rokkant, a munkaképesség-csökkenés mértéke 67 százalék (KK 22. számú állásfoglalás). Ez a rokkantság a hosszabb idő óta egységes bírói gyakorlat értelmében nem teszi kötelezővé a sérült számára a maradék munkaereje hasznosításának kötelezettségét.
A fentiekből következően – eltérő bizonyíték hiányában, és a per adatait az életszerűség, továbbá a felperes családi jogi kötelezettsége alapján mérlegelve - bizonyossággal határos valószínűséggel megállapítható, hogy a felperes a súlyos rokkantságát eredményező balesete hiányában munkavégzés útján legalább a kötelező legkisebb munkabér összegét elérő rendszeres jövedelmet szerzett volna.
Változás a károsult körülményeiben
Az Mt. 184. §-a szerint ha a kártérítés megállapítása után változás következik be a sérelmet szenvedett munkavállaló lényeges körülményeiben, mind a károsult, mind a munkáltató, illetőleg felelősségbiztosítás alapján nyújtott kártérítés esetén a biztosító a megállapított kártérítés módosítását kérheti. A fiatal munkavállaló részére megállapított kártérítés összegét a tizennyolcadik életévének betöltésekor, illetőleg a szakképzettség elnyerése érdekében végzett tanulmányai befejezését követő egy év elteltekor felül kell vizsgálni, és az azt követő időre a részére járó kártérítést a munkaképességében, illetőleg a képzettségében bekövetkezett változásnak megfelelően kell megállapítani.
A kártérítés módosításának alapjául szolgáló munkabér-növekedés mértékének meghatározásánál a munkáltatónak a károsultat a sérelem bekövetkezésekor foglalkoztató szervezeti egységénél, a károsulttal azonos munkakört betöltő munkavállalók ténylegesen megvalósult átlagos éves bérfejlesztésének (átlagkeresete változásának) mértéke az irányadó. Azonos munkakört betöltő munkavállalók hiányában a módosítás alapjaként a szervezeti egységnél ténylegesen megvalósult átlagos éves bérfejlesztést (átlagkeresete változását) kell figyelembe venni. A szervezeti egység megszűnése esetén a kártérítés módosításánál a munkáltatónál a károsulttal azonos munkakört betöltő munkavállalók, ilyen munkavállalók hiányában pedig a munkáltatónál ténylegesen megvalósult átlagos éves bérfejlesztésének (átlagkeresetének) mértéke az irányadó.
Munkavállalói igény a járadék felemelésére
A járadék felemelésére irányuló igény elbírálásánál, a járadék módosításának alapjául szolgáló munkabér-növekedésnél a munkavállaló munkakörében a KSH adatai szerint megvalósult átlagos éves bérfejlesztést kell évente figyelembe venni, és ennek megfelelően a járadék alapjául szolgáló havi átlagkeresetet az évenkénti bérfejlesztéssel növelve kell a kártérítési járadék összegét meghatározni (Mt. 182. §). Egy ügyben a felperes munkavállaló az alperes munkáltató szakcsoportjának tagjaként munkavégzés közben balesetet szenvedett. Ezzel összefüggésben az alperest a bíróság havi kártérítési járadék megfizetésére kötelezte. A felperes utóbb a kártérítési járadék felemelése iránt nyújtott be keresetet. A munkaügyi bíróság az ítéletével elutasította keresetét. Megállapította, az alperesnél bérfejlesztés nem történt. A más munkáltatónál megvalósult tényleges bérfejlesztés figyelembevételére a bíróság nem látott lehetőséget [Mt. 184. § (3) bekezdés]. Ezért a felperes járadékemelés iránti keresetét megalapozatlannak találta. A felperes fellebbezése folytán eljárt megyei bíróság az ítéletével helybenhagyta az elsőfokú bíróság ítéletét.
A felperes felülvizsgálati kérelme alapján a Legfelsőbb Bíróság megállapította: a felperes javára az alperes által fizetendő járadékot megállapító jogerős bírósági határozat figyelembe vette, hogy a felperest foglalkoztató szakcsoport az alperesnél megszűnt. Ennélfogva a felperes máshol vállalható munkával elérhető jövedelmét a KSH által hivatkozott segédmunkási kereset alapulvételével állapította meg, és ebből kiindulva határozta meg a járadék összegét. Az előbbieket a járadék felemelésére irányuló igény elbírálásánál az eljárt bíróságok tévesen hagyták figyelmen kívül, holott a perben az alperes maga is a felperes keresetének elutasítását kérte arra hivatkozva, hogy bérfejlesztés azért nem volt a szövetkezetnél, mert felszámolás alatt állt, és alkalmazottai nem voltak. Ezért a kártérítési járadék módosításának alapjául szolgáló munkabér-növekedésnél – ugyanúgy, mint a járadék megállapításánál – a felperes munkakörében a KSH adatai szerint megvalósult átlagos éves bérfejlesztést kellett volna évente megállapítani, és ennek megfelelően a járadék alapjául szolgáló havi átlagkeresetet az évenkénti bérfejlesztéssel növelve a kártérítési járadék összegét az Mt. 182. §-a szerint meghatározni. A kifejtettekre tekintettel a másodfokú bíróság a felperes keresetének elutasítását megalapozatlanul, tehát jogszabálysértően hagyta helyben (Legf. Bír. Mfv. I. 10.721/1999. sz.).
A kárigény előterjesztése, az igények szakaszos elévülése
Az Mt. 185. §-a alapján a munkáltató a károkozásról való tudomásszerzéstől számított tizenöt napon belül köteles a károsultat felhívni kárigénye előterjesztésére. A munkáltató a kárigény bejelentésére tizenöt napon belül írásbeli, indokolt választ ad. A 186. § szerint az elévülés (lásd részletesen az Mt. 11. §-át!) szempontjából önállónak kell tekinteni
a) az átlagkereset és a táppénz,
b) az átlagkereset és a sérelem folytán csökkent kereset, valamint
c) az átlagkereset és a rokkantsági nyugdíj különbözetének megtérítése iránti igényt. Ha a sérelemmel összefüggésben több és egymástól eltérő időpontban esedékes újabb elkülönülő kárigény származik, ezek elévülési idejét egymástól függetlenül, az egyes igények esedékessé válásától kezdődően, külön-külön kell számítani. Az elévülési idő az előbbi mondatban szereplő eltéréssel
a) a táppénz első fizetésének napjától,
b) attól az időponttól, amikor a sérelem folytán bekövetkezett munkaképesség-csökkenés első ízben vezetett jövedelemkiesésben megmutatkozó károsodásra, végül
c) a rokkantsági nyugállományba helyezés időpontjától kezdődik.
Járadékigény hat hónapnál régebbi időre visszamenőleg csak akkor érvényesíthető, ha a jogosultat a követelés érvényesítésében mulasztás nem terheli, illetőleg a munkáltató a kárigény felhívására vonatkozó kötelezettségét elmulasztotta. Három évnél régebbi időre visszamenőleg járadékigény nem érvényesíthető.
Amint olvashattuk, az Mt. az általános elévülési szabályokra utalva nevesíti azokat a kárigényeket, amelyeket az elévülés szempontjából önállónak kell tekinteni. Ez azt is jelenti, hogy az igényérvényesítések egymástól függetlenek, de természetesen az első igény jelentkezésekor el kell dönteni a felelősség jogalapját. A munkaviszonnyal összefüggésben bekövetkezett egészségkárosodásból (balesetből, betegségből) származó munkaképesség-csökkenésre tekintettel az egészségi állapotának megfelelő más munkakörbe (beosztásba) áthelyezett munkavállaló járadékigényének elévülése akkor kezdődik, amikor első ízben volt a balesetből (megbetegedésből) származó munkaképesség-csökkenése következtében olyan mértékű keresetvesztesége, hogy a munkaviszonyból származó jövedelme – figyelembe véve a társadalombiztosítás keretében kapott baleseti ellátás összegét is – a sérelem bekövetkezése előtti átlagkeresetét nem érte el. A járadékigény előterjesztése két esetben hat hónapnál régebbi időre, 3 évre visszamenőleg is előterjeszthető. Egyrészt akkor, ha az igény késedelmes előterjesztésére nem a károsult mulasztása miatt kerül sor, másrészt ha a munkáltató nem tájékoztatta az előírt időn belül a munkavállalót a kárigénye előterjesztésének lehetőségéről (MK 112. szám).
Az együttműködés jegyében a munkáltató, illetve a biztosító a szükséghez képest a munkavállalótól, illetve hozzátartozójától a munkavégzésből származó jövedelméről, jövedelmi viszonyairól évente igazolást kérhet. A munkáltató a károsultat tizenöt napon belül értesíti, ha a kártérítés mértékének módosítására alapul szolgáló bérfejlesztést hajtott végre (187. §).
