Jogharmonizáló

A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet ajánlása

A 116. számú Ajánlás, amelynek célja a meglévő nemzetközi okmány kiegészítése és gyakorlati megvalósításának megkönnyítése, a munkaidő progresszív csökkentésére irányuló gyakorlati intézkedéseket jelöl ki, figyelembe véve a különböző országok gazdasági és szociális feltételeit, illetve a munkaidő és más munkafeltételek szabályozásának változatos, nemzeti szintű gyakorlatát; továbbá nagy vonalakban felvázolja a gyakorlati intézkedések alkalmazásának módjait.

Az 1935-ben elfogadott 47. számú, a negyvenórás munkahétről szóló Egyezménynek megfelelően, a 40 órás munkahetet szükség esetén akár több lépcsőben elérendő szociális normaként jelöli ki, felső határt szabva a rendes munkaórák számának. Az Ajánlás felszólítja az ILO-tagállamokat, hogy olyan nemzeti szakpolitikát dolgozzanak ki és hajtsanak végre, amely az ország feltételeinek és gyakorlatának, valamint az egyes iparágak körülményeinek megfelelően előmozdítja a rendes munkaidő progresszív csökkentésére vonatkozó alapelvet. Ezen túlmenően a rendes munkaidő progreszszív csökkentése mellett, ahol ez lehetséges, törekedni kell az Ajánlásban megfogalmazott szociális standardok elérésére anélkül, hogy a heti munkaidő csökkenésével egy időben a dolgozók bére bármilyen mértékben is visszaessen.

Abban az esetben, ha a rendes munkahét 48 óránál hosszabb, haladéktalanul lépéseket kell tenni annak érdekében, hogy az óraszám erre a szintre csökkenjen, és a munkaidő visszafogása a dolgozók bérének semmilyen mértékű csökkenésével sem járhat. Amennyiben a rendes munkaidő 48 óra vagy annál kevesebb, a munkaórák számának progresszív csökkentése érdekében olyan intézkedéseket kell kidolgozni és végrehajtani, amelyek megfelelnek az ország körülményeinek és minden egyes gazdasági szektor feltételeinek. A munkaidő progresszív csökkentésére irányuló intézkedések végrehajtása során előnyben kell részesíteni azokat az iparágakat és szakmákat, amelyek az érintett dolgozók számára különösen nagy fizikai vagy szellemi megterheléssel, illetve egészségügyi kockázattal járnak, különösen abban az esetben, ha a munkaerő főleg nőkből és fiatalokból áll.

Habár az ILO mind ez idáig azt ajánlotta a kormányok számára, hogy kizárólag a munkaidő csökkentését célzó szakpolitikákat és intézkedéseket hozzanak, nem minden ország követte ezt az ajánlást. Míg az országok jelentős része valóban kidolgozott ilyen szakpolitikákat, illetve intézkedéseket, és azokat következetesen végre is hajtotta, addig bizonyos országokban a munkaidőre vonatkozó szakpolitikák és intézkedések nem a munkaórák számának csökkentését, hanem azok átszervezését, sőt akár a növelését célozzák. Végül, egyes országokban nem került sor munkaidővel kapcsolatos konkrét szakpolitikák és intézkedések bevezetésére.

A jelenlegi törekvések, a világ számos országára vonatkozó információk rávilágítanak arra, hogy a rendes munkaidő óraszámának csökkentése már nem önmagában áll a szakpolitikák középpontjában. Az adott ország konkrét gazdasági és szociális feltételeitől függően a kormány törekedhet a munkaidő csökkentésére, növelésére vagy átszervezésére is, amely számos különböző cél elérésének, például a munkahelyteremtésnek, a munkavállalók munkája és családi élete közötti egyensúly megteremtésének vagy a termelés növelésének is fontos eszköze lehet.

A munkaidő csökkentését célzó nemzeti politikák

Habár részleteikben különböznek, a munkaidő csökkentését célzó nemzeti politikák többségének van egy közös vonása. Elsődleges célkitűzésük nem a munkaórák számának csökkentése. Ehelyett inkább eszköznek tekintik azokat, egyfelől további munkahelyek, másfelől a munkavállalók munkája és családi élete közötti egyensúly megteremtése érdekében.

Franciaország

Franciaországban az ezredfordulón született törvények a munkaóraszámot 39-ről 35-re csökkentették. Egy 2003-as törvény azonban megengedi a 35 órás munkahéttől való eltérést, a következő négy alapelvnek megfelelően:

– a munkaidőre vonatkozó jogszabályi és tárgyalásos megoldások közötti nagyobb egyensúly,

– a szabadidő és jövedelem közötti új egyensúly,

– a munkaidő területén alkalmazott szabályok egyszerűbbé és világosabbá tétele, valamint

– a kisvállalkozások szükségleteinek figyelembevétele.

A kormány ezekben a kérdésekben jelenleg a szociális partnerek közötti párbeszédet és kollektív tárgyalást részesíti előnyben.

Németország

Németországban az általános jogszabályi keretek között a munkaidőt elsősorban és leginkább a kollektív szerződést megkötő felek határozzák meg. Amint arra a kormány rámutatott, ezeknek a szerződéseknek mind a dolgozók érdekeit, mind pedig a gazdasági szükségleteket figyelembe kell venniük. Ezen túlmenően a munkaidő-beosztások munkaerőpiacra gyakorolt hatásait is meg kell vizsgálni. Ennek eredményeképpen 1974 és 2003 között az átlagos rendes munkaóraszám 40,3 körüli értékről 37,4-re esett vissza Németország nyugati részében, és mintegy 39 órára az ország keleti részében. Arészmunkaidős és a korlátozott időtartamú munkáról szóló törvényben lefektetett részmunkaidőhöz való jog is a részmunkaidős dolgozók számának jelentős emelkedéséhez vezetett. A törvény 2001. január 1-jei hatálybalépése óta a részmunkaidős dolgozók száma majdnem 460 ezerrel nőtt, ami a részmunkaidőben dolgozók százalékos arányának (amely jelenleg a munkaerő 21,4 százaléka) 1,6 százalékpontos emelkedését jelenti.

Lengyelország

Lengyelországban az elmúlt néhány év során az átlagos heti munkaóraszám 42-ről 40-re csökkent, továbbá sor került az ötnapos munkahét bevezetésére is. Amunkaidő-szabályozás területén 2003-ban több módosítás is történt. A munkaidő-szervezés új módjait (sűrített munkahét, hétvégi munka) vezették be, és rendelkeztek az átlagolási időszak (a munkaidőkeret) speciális esetekben történő kiterjesztéséről.

Magyarország

Magyarországon egy kormányzati program keretében megkezdődtek a viták egy, a törvényileg előírt munkaidő csökkentését célzó háromoldalú megállapodás megkötéséről. Mind ez idáig azonban az Országos Érdekegyeztető Tanácsban lefolytatott tárgyalások nem vezettek eredményre.

A munkaidő-beosztás átalakítását célzó nemzeti intézkedések

Számos országban a munkaidőre irányuló szakpolitikák célja a munkaidő-beosztás átalakítása volt, főként a dolgozók munkájának és a magánéletének összeegyeztetése érdekében.

Finnország

Finnországban a munkaerő-piaci szervezetek rávilágítottak a hosszú távú és sokoldalú egyéni munkaidő-beosztási lehetőségek szükségességére, megvizsgálva például egyes vállalatok konkrét időbeosztásainak, a munkaidő-csoportosítás, illetve munkaidő-bankszámlák megvalósításának a lehetőségét. Amunkaidőre vonatkozó szakpolitikák középpontjában a munka és a családi élet összeegyeztetése áll. A kormány a szociális partnerekkel együtt a családok és gyermekek szükségleteihez jobban illeszkedő munkaidő-beosztás előmozdítására törekszik. A kormányzati program számos olyan fejlesztési projektet foglal magában, amely a munka és a családi élet összeegyeztethetőségének növelését célozza. A részleges gondozási szabadsághoz való jogot azokra a szülőkre is kiterjesztik, akik az iskola első két éve alatt gyermekük gondozása érdekében lecsökkentik munkaidejüket. A részleges otthoni gondozási segélyt megemelik. A részidős gondozási szabadság jogalapjának kiterjesztése már megtörtént. 2002-ben a szociális partnerek megállapodtak a 2003-2004-es jövedelempolitikai keretekről, amelyek magukban foglalnak számos, a munkahelyi élet minőségére, a szakmai készségekre és hozzáértésre, a munkaidőre, valamint a munka és a családi élet összeegyeztetésére irányuló intézkedést. A megállapodás értelmében kerülni kell az ésszerűtlenül rövid műszakokat, továbbá négy óránál rövidebb műszakokat egyáltalán nem szabad bevezetni, kivéve ha azt a munkavállalók szükségletei megkívánják vagy egyéb nyomós ok támasztja alá. A felek nyilatkozatot tesznek a hosszú távú egyéni munkaidő-beosztásra vonatkozóan. Ennek célja a vállalatok és munkahelyi közösségek termelékenységének és versenyképességének támogatása és a munkavállalók munkaidővel, munkahelyi elégedettséggel és jóléttel kapcsolatos igényeinek előmozdítása. E célok közelebb hozhatók egy munka-nyilvántartási vagy munkaidő-bankrendszer bevezetésével, a munkaidő hosszú távú kiértékelése érdekében.

Nagy-Britannia

Az Egyesült Királyságban a kormány arra a felismerésre jutott, hogy a hosszú munkaidő gyakorlata visszafogja a termelékenységet. A Kereskedelmi és Ipari Minisztérium közelmúltban készített Munka-Élet Egyensúly Alapfeltételeinek felmérése azt mutatta, hogy ennek az üzletmenetben jelentkező költségeit a munkaadók is kezdik felismerni. A 2000-ben beindított Munka-Élet Egyensúly kampány célja az volt, hogy a munkaadókat rugalmasabb munkaidő-politikára ösztönözze. A kampány egyre inkább elmozdul a probléma tudatosítása felől, és inkább abban próbál segíteni, hogy mind a munkaadók, mind a munkavállalók felismerjék: a munkaidő-politika az összes fél érdekét szolgálja. Akormány szerint ezzel már sokan tisztában vannak. Több nagy szervezet, például bankok és szupermarketek is kijelentették, hogy bárkitől örömmel fogadnak rugalmasabb munkavégzésre vonatkozó kérelmeket, és azt csak abban az esetben utasítják el, ha kifejezetten hátrányos az üzletmenetre nézve. Ez lényeges változást jelent az üzleti kultúrában, és a kormány ezt minden kis és nagy cégre ki szeretné terjeszteni.

Munkaidő-beosztás

Habár az Egyezmény értelmében a standard munkaidő-beosztás nyolcórás munkanapot és 48 órás munkahetet jelent, számos országban a standard beosztás nyolcórás munkanapnak és 40 órás munkahétnek felel meg. Ausztráliában például államszövetségi szinten a teljes munkaidőben dolgozó alkalmazottak többségének standard munkaidő-beosztása heti 38 és 40 óra közötti. Kínában a standard munkaidő-beosztás napi nyolc, illetve heti 40 óra. Számos országban a nyolcórás munkanap és a 44 órás munkahét a standard munkaidő-beosztás.

Ugyan a munkanapok és munkahetek teljes hossza a különböző országokban hasonlóan alakul, jelentős eltérések mutatkoznak a munkaórák napon belüli megoszlásában. A jellegzetes mediterrán tempó szerint Brazíliában például az intézmények munkaideje általában reggel 8 órától este 6 óráig tart, amelyet egy 12 órától délután 2 óráig tartó pihenőidő, illetve ebédszünet szakít meg.

A teljes munkaidős munkahéttől eltérő munkaidő-beosztások

Részmunkaidő

A részmunkaidő a munkaidő-szervezés olyan módja, amelyet a rendes, teljes munkaidő-beosztásnál kevesebb óraszámban végzett munka esetén alkalmaznak.

A részmunkaidő törvényi szabályozásának konkrét formája a különböző országokban jelentősen eltér. Egyes országokban a részmunkaidőt a munkatörvénykönyv vagy más, általános célú munkaügyi törvénycsomag szabályozza. A részmunkaidőről különleges szabályozások és irányelvek is rendelkezhetnek.

A részmunkaidős munkaidő-beosztás elvileg nem ütközik az 1., illetve 30. számú Egyezmény követelményeivel, amennyiben egy adott országban a rendes napi és heti munkaidő nem haladja meg az Egyezményekben előírt korlátokat. Máskülönben olyan helyzet állhat elő, amelyben még a nem teljes munkaidő-beosztás is meghaladhatja az Egyezményben rögzített "normális" határértékeket.

Sűrített munkahét

A sűrített munkahét a munkaszervezés olyan módja, amelyben a rendes heti munkaóraszám csupán néhány napra összpontosul. Amennyiben hétvégi munkavégzésre is szükség van, azt az átlagos heti munkaóraszám csökkentése ellensúlyozhatja. A többletmunkanapok betöltése történhet rotációs rendszerű munkabeosztással vagy részmunkaidős dolgozók felvételével. (A magyar fogalmak szerint a sűrített munkahét az egyenlőtlen munkaidő-beosztást jelenti.)

Különleges figyelmet kellene fordítani az ILO szerint arra, hogy a sűrített munkahét gyakorlati megvalósítása ne sértse az 1. és 30. számú Egyezményben előírt szabványokat.

Az ipari vállalatoknál alkalmazott sűrített munkahét abban az esetben van összhangban az 1. számú Egyezménynyel, ha az alábbi két feltételnek egyidejűleg megfelel:

– az időbeosztás egy napra legfeljebb kilenc óra munkát ír elő azzal a feltétellel, hogy a hét egy vagy több napján a munkaidő kevesebb mint nyolc óra;

– az időbeosztást az illetékes hatóságnak vagy a munkaadók és munkavállalók szervezetei, illetve képviselői közötti megállapodásnak kell jóváhagynia.

Ennek megfelelően az alábbi, különösen ipari vállalatoknál alkalmazott, sűrített munkahétre vonatkozó időbeosztások nem lennének összeegyeztethetőek az 1. számú Egyezmény követelményeivel: a napi kilenc óra munkaidőt meghaladó időbeosztás; valamint a munkaadó által egyoldalúan bevezetett munkaidő-beosztás, az illetékes hatóság vagy a munkaadók és a munkavállalók szervezetei, illetve képviselői közötti megegyezés jóváhagyása nélkül. A kereskedelemben és irodákban alkalmazott sűrített munkahét abban az esetben felel meg a 30. számú Egyezmény előírásainak, ha a napi munkaidő nem haladja meg a tíz órát. Az 1. számú Egyezménnyel ellentétben a 30. számú Egyezmény rendelkezései szerint ilyen időbeosztás az illetékes hatóság vagy munkaadók és munkavállalók szervezetei, illetve képviselői közötti megegyezés jóváhagyása nélkül is bevezethető.

Úgy tűnik, hogy a sűrített munkahét sok esetben sérti a két Egyezmény követelményeit, elsősorban az ilyen munkaidő-beosztás keretében tipikus esetben ledolgozott munkaórák száma miatt. Az olyan sűrített munkahétre vonatkozó időbeosztások például, amelyek keretében a munkát két csoport végzi, tizenkét óránkénti váltásban, láthatólag sértik mindkét Egyezményt, hiszen a napi munkaidő meghaladhatja az általuk előírt kilenc-, illetve tízórás korlátokat. (Megjegyezzük: az EU 2003/88 számú, a munkaidő szervezéséről szóló irányelve sokkal liberálisabb, így például nem korlátozza a napi munkaidő hosszát, hanem a napi pihenőidőre ad garantált minimumokat.)

Lépcsőzetes munkaidő-beosztás

Lépcsőzetes munkaidő-szervezés alkalmazására abban az esetben kerül sor, ha a dolgozók vagy a dolgozók egyes csoportjai némileg eltérő, de rögzített időpontokban kezdik, illetve fejezik be a munkát. Alépcsőzetes munkaórarendszer bizonyos határok között lehetőséget adhat a dolgozók számára, hogy maguk határozzák meg munkaidejük kezdetét és végét. Akezdő és befejező időpontok megválasztása (vagy a munkaadó által történő kijelölése) után azonban azok rögzítésre kerülnek. Lépcsőzetes ebéd-, valamint pihenőidők bevezetésére is lehetőség van. A lépcsőzetes munkaidő-beosztás elvileg nem ütközik az 1., illetve 30. számú Egyezmények követelményeibe, amennyiben egy adott országban a rendes napi és heti munkaidő nem haladja meg az Egyezményekben előírt korlátokat.

Változó időtartamú napi műszakok

A változó időtartamú napi műszakok a munkaórák beosztásának olyan módját jelentik, melynek keretében a műszakok időtartama napról napra eltérő.

A változó időtartamú napi műszakok megvalósítása problematikus lehet az 1. és 30. számú Egyezmény követelményei szempontjából. A változó időtartamú napi műszakok abban az esetben vannak összhangban az 1. számú Egyezménnyel, ha az ipari vállalatoknál a munkaórák átlagos száma egy háromhetes vagy rövidebb időszakban nem haladja meg a napi 8, illetve a heti 48 órát. Amennyiben a munkaadó a kalkuláció alapjaként hosszabb időszakot szeretne választani, arra csak a dolgozók és a munkaadók szervezetei közötti megegyezés keretében van lehetőség, amelyet a kormányhoz el kell juttatni, és amelyet a kormánynak jogszabályban kell rögzítenie. Ezen túlmenően, a megegyezésben rögzített időszak alatt a hetente átlagosan ledolgozott órák száma nem haladhatja meg a 48-at.

Így tehát az alábbi, ipari vállalatoknál alkalmazott, napi műszakok nem felelnének meg az 1. számú Egyezmény követelményeinek:

– olyan időbeosztások, amelyek esetében egy háromhetes időszakban a munkaórák átlagos száma meghaladja a napi 8 órát, illetve a heti 48 órát;

– olyan időbeosztások, amelyek a kalkuláció alapjaként három hétnél hosszabb időszakot alkalmaznak, amennyiben azt nem támasztja alá egy, a kormány által jogszabályban rögzített megállapodás; valamint

– olyan időbeosztások, amelyeket a kormány által jogszabályban rögzített megállapodás támaszt alá, de a hetente átlagosan ledolgozott órák száma meghaladja a 48-at.

A változó időtartamú napi műszakok abban az esetben vannak összhangban a 30. számú Egyezménnyel, ha a kereskedelemben és hivatalokban az egy napra jutó munkaórák átlagos száma nem haladja meg a tízet. Amennyiben az időbeosztás a kalkuláció alapjaként egyhetes időszakot alkalmaz, nincs szükség az állami hatóságok általi szabályozásra. Ha amunkaadó a kalkuláció alapjaként hosszabb időszakot szeretne választani, a 30. számú Egyezmény értelmében ez csak "kivételes esetekben" tehető meg, amikor a munkavégzés olyan feltételek között zajlik, amelyek mellett a 3. és 4. cikkben előírt korlátok nem betarthatók. Ezen túlmenően bármely ilyen időbeosztás csak az állami hatóság rendelkezései alapján vezethető be, a munkaadók, illetve munkavállalók szervezeteivel folytatott konzultációkat követően. Az 1. számú Egyezménnyel ellentétben a 30. számú Egyezmény nem követeli meg a munkaadók és munkavállalók közötti előzetes megállapodást, csak a velük folytatott konzultációt. A 30. számú Egyezmény rendelkezéseinek értelmében a szóban forgó időszaknak megfelelő számú héten keresztül a munkaórák átlagos száma nem haladhatja meg a heti 48 órát, illetve a ledolgozott óraszám egyetlen napon sem haladhatja meg a tíz órát.

Az alábbi, kereskedelemben és irodákban alkalmazott napi műszakok nem felelnének meg a 30. számú Egyezmény követelményeinek:

– olyan időbeosztások, amelyek egyhetes időszakot alkalmaznak kalkulációs alapként, de amelyekben a napi munkaidő meghaladja a tíz órát;

– olyan időbeosztások, amelyek túllépik a 3. és 4. cikk időkorlátait, ugyanakkor nem bizonyított, hogy az adott körülmények között az említett cikkek betarthatatlanok;

– olyan időbeosztások, amelyek kalkulációs alapként egy hétnél hosszabb időszakot alkalmaznak anélkül, hogy az állami hatóság a munkavállalók és munkaadók szervezeteivel folytatott konzultációkat követően azt rendelkezéseivel alátámasztotta volna; továbbá

– olyan időbeosztások, amelyeket a munkavállalók és munkaadók szervezeteivel folytatott szükséges konzultációkat követően az állami hatóság rendelkezései alátámasztottak, de a munkaórák átlagos száma bármely héten meghaladja a 48 órát, illetve a ledolgozott óraszám bármely napon meghaladja a tízet.

Évesített munkaóraszám

Az úgynevezett évesített munkaóraszám ("magyarán": az éves munkaidőkeret) a ledolgozott órák számításának olyan módja, melyben a munkaórák száma egy évre, nem pedig egy hétre vonatkoztatva van megadva. Feltéve, hogy a rendes napi és heti munkaidő alsó és felső korlátjai nem sérülnek, nem fizethető túlóradíj. E módszer alkalmazása lehetővé teszi a kereslet és kínálat szezonális és egyéb ingadozásaihoz történő alkalmazkodást. A béreket gyakran éves átalányban fizetik. Az évesített munkaóraszámon alapuló rendszereket a több műszakos munkavégzés esetén is alkalmazzák.

Az évesített munkaóraszámon alapuló rendszerek gyakorlati megvalósítása bizonyos esetekben ellenkezhet az 1. és 30. számú Egyezmény által előírt egyes szabványokkal. Az évesített munkaóraszámra vonatkozó megállapodások akkor vannak összhangban az 1. sz. Egyezménnyel, ha megfelelnek az alábbi három feltételnek:

– az időbeosztást olyan "kivételes esetben" vezetik be, amelyben a 8 órás, illetve a 48 órás korlátok nem betarthatók;

– az időbeosztás bevezetésére olyan, a munkavállalók és a munkaadók közötti megállapodás alapján kerül sor, amelyet eljuttattak a kormánynak, és amelyet a kormány jogszabályokban rögzített; továbbá

– a megállapodásban rögzített időszaknak megfelelő számú héten át a hetente átlagosan ledolgozott órák száma nem haladhatja meg a 48-at.

Ezért az alábbi, ipari vállalatoknál alkalmazott, évesített munkaóraszámon alapuló munkaidő-beosztások nem felelnének meg az 1. számú Egyezmény követelményeinek:

– olyan időbeosztások, amelyek túllépik az Egyezményben rögzített időkorlátokat, és nem igazolható, hogy a körülmények azokat betarthatatlanná teszik;

– olyan időbeosztások, amelyeket nem támasztanak alá a kormány által jogszabályban rögzített rendelkezések; és

– olyan időbeosztások, melyek keretében a megállapodásban rögzített időszaknak megfelelő számú héten keresztül az átlagos heti óraszám meghaladja a 48 órát.

Az évesített munkaóraszámra vonatkozó megállapodások akkor vannak összhangban a 30. sz. Egyezménnyel, ha megfelelnek az alábbi három feltételnek:

– az időbeosztás bevezetésére olyan "kivételes esetben" kerül sor, amelyben a munkavégzés körülményei betarthatatlanná teszik az Egyezményben előírt határértékeket,

– a rögzített időszakoknak megfelelő számú hét során az átlagos heti munkaóraszám nem haladja meg a 48 órát, illetve a ledolgozott órák száma egyetlen nap sem haladja meg a tíz órát; továbbá

– az időbeosztás bevezetésére az állami hatóság rendelkezései alapján kerül sor, a munkaadók, illetve munkavállalók szervezeteivel folytatott konzultációkat követően (nincs szükség a munkaadók, illetve a munkavállalók szervezetei közötti előzetes megállapodásra, csak konzultációra).

Az alábbi, kereskedelemben és irodákban alkalmazott, évesített munkaóraszámon alapuló munkaidő-beosztások nem felelnének meg a 30. számú Egyezmény követelményeinek:

– olyan időbeosztások, amelyek túllépik az Egyezmény időkorlátjait, ugyanakkor nem bizonyított, hogy az adott körülmények között az említett cikkek betarthatatlanok;

– olyan időbeosztások, amelyekben a heti munkaidő meghaladja a 48 órát;

– olyan időbeosztások, amelyekben a ledolgozott óraszám bármely napon meghaladja a tízet; továbbá

– olyan időbeosztások, amelyeket az állami hatóság a munkavállalók és munkaadók szervezeteivel folytatott konzultációkat követően rendelkezéseivel nem támasztott alá.

Rugalmas munkaidő

A rugalmas munkaidő-beosztás lehetővé teszi a dolgozók számára, hogy adott keretek között maguk alakítsák ki időbeosztásukat, habár általában ebben a rendszerben is megkövetelik tőlük, hogy az előre rögzített főmunkaidőben munkahelyükön tartózkodjanak.

Japánban a jelenlegi rugalmas munkaidőrendszer szerint a dolgozók maguk döntenek munkaidejük kezdetéről és végéről. A munkavállalók egy, a munkaadó és a dolgozók közötti írásbeli megállapodásban rögzített heti (vagy havi) munkaóraszám keretei között meghatározzák az adott napi (vagy heti) munkaidejüket. A japán kormány hangsúlyozza, hogy mivel ebben a rendszerben a munkaidő kezdete és vége a dolgozó saját mérlegelésére van bízva, nincsenek törvényben rögzített napi és heti munkaóraszámok, tehát felső korlátok sem. Ennek ellenére, a rögzített óraszámon felüli munkaidő túlórának minősül. Akormány álláspontja szerint a szóban forgó rendszer ütközhet az 1. és 30. számú Egyezménnyel, hiszen mindkettő előírja a napi munkaidő felső korlátját.

Azon vállalatok esetében, amelyek egyhetes időszakot alkalmaznak a kalkuláció alapjául, a rugalmas munkaidő-beosztás akkor felel meg az 1. számú Egyezmény követelményeinek, ha eleget tesz az alábbi két feltételnek:

– az időbeosztás egy napra legfeljebb kilenc óra munkát ír elő azzal a feltétellel, hogy a hét egy vagy több napján a munkaidő kevesebb mint nyolc óra;

– az időbeosztást az illetékes hatóság vagy a munkaadók és munkavállalók szervezetei, illetve képviselői között kötött megállapodás jóváhagyja.

Azon vállalatok esetében, amelyek egy hétnél hosszabb időszakot alkalmaznak a kalkuláció alapjául, a rugalmas munkaidő-beosztás akkor felel meg az 1. számú Egyezmény követelményeinek, ha az eleget tesz az alábbi három feltételnek:

– az időbeosztást olyan "kivételes esetben" vezetik be, amelyben a 8 órás, illetve a 48 órás korlátok nem betarthatók;

– az időbeosztás bevezetésére olyan, a munkavállalók és a munkaadók közötti megállapodás alapján kerül sor, amelyet eljuttattak a kormánynak, és amelyet a kormány jogszabályban rögzített; továbbá

– a megállapodásban rögzített időszaknak megfelelő számú héten át a hetente átlagosan ledolgozott órák száma nem haladhatja meg a 48 órát.

Ezért az alábbi, ipari vállalatoknál alkalmazott, rugalmas munkaidő-beosztások nem felelnének meg az 1. számú Egyezmény követelményeinek:

– olyan időbeosztások, amelyek túllépik az Egyezményben rögzített időkorlátokat, és nem igazolható, hogy a körülmények az Egyezményt betarthatatlanná teszik;

– olyan időbeosztások, amelyeket nem támasztanak alá a kormány által jogszabályban rögzített megállapodások; és

– olyan időbeosztások, melyek keretében a megállapodásban rögzített időszaknak megfelelő számú héten keresztül az átlagos heti óraszám meghaladja a 48 órát.

A kereskedelemben és hivatalokban, amennyiben egyhetes időszakot alkalmaznak a kalkuláció alapjául, a rugalmas munkaidő-beosztás akkor felel meg a 30. számú Egyezmény követelményeinek, ha a napi munkaidő nem haladja meg a tíz órát. Ilyen esetekben nincs szükség állami hatósági szabályozásra. A kereskedelemben és a hivatalokban, amennyiben egy hétnél hosszabb időszakot alkalmaznak a kalkuláció alapjául, a rugalmas munkaidő-beosztás akkor felel meg a 30. számú Egyezmény követelményeinek, ha az eleget tesz az alábbi három feltételnek:

– az időbeosztás bevezetésére olyan "kivételes esetben" kerül sor, amelyben a munkavégzés körülményei betarthatatlanná teszik az Egyezményben előírt határértékeket;

– a rögzített időszaknak megfelelő számú hét során az átlagos heti munkaóraszám nem haladja meg a 48 órát, illetve a ledolgozott órák száma egyetlen napon sem haladja meg a tíz órát; továbbá

– az időbeosztás bevezetésére az állami hatóság rendelkezései alapján kerül sor, a munkaadók, illetve munkavállalók szervezeteivel folytatott konzultációkat követően (a 30. számú Egyezmény nem követeli meg a munkaadók, illetve munkavállalók szervezetei közötti előzetes megállapodást, csak a konzultációt).

Az alábbi, kereskedelemben és hivataloknál alkalmazott rugalmas munkaidő-beosztások láthatólag nem felelnének meg a 30. sz. Egyezmény követelményeinek:

– olyan időbeosztások, amelyek túllépik az Egyezmény időkorlátjait, ugyanakkor nem bizonyított, hogy a körülmények miatt az említett cikkek betarthatatlanok;

– olyan időbeosztások, amelyekben az átlagos heti munkaóraszám meghaladja a 48-at;

– olyan időbeosztások, amelyekben az egy nap ledolgozott munkaórák száma bármely nap meghaladja a tíz órát; továbbá

– olyan időbeosztások, amelyeket nem a munkavállalók és munkaadók szervezeteivel történő egyeztetéseket követően, az állami hatóság szabályozása keretében vezettek be.