Ágazati párbeszédbizottságok

Az ágazati párbeszédbizottságok közös és alapvető jellemzője, hogy szigorúan kétoldalú fórumként alakulnak meg, tagjaik az ágazati munkáltatói és munkavállalói érdekképviseletek közül kerülhetnek ki. Működésük alapelve, hogy egy adott szektor egyetlen érdemi munkavállalói vagy munkáltatói szervezete se legyen kizárva a konzultáció lehetőségéből, illetve a döntésekben, valamint a kollektív szerződések megkötésében a reprezentatív, tehát jelentős támogatottsággal bíró szervezetek súlyuknak megfelelően vehessenek részt. Az egyszerűnek látszó feltételeknek azonban a gyakorlatban nem is olyan könnyű érvényt szerezni, illetve megfelelni.

Törvények és rendeletek

Abban természetesen mindegyik szereplő – beleértve mind a kormányt, mind a szociális partnereket – egyetért, hogy végül is törvényekben és rendeletekben kell megjelenniük az ágazati párbeszédbizottságok megalakulását és működését szabályozó előírásoknak.

Az elméletben tisztázott módszer a gyakorlatban csak hosszú távon kivitelezhető, viszont a bizottságok addig is sorra alakulnak, s működniük kell, mégpedig – lehetőség szerint – közös elvek alapján. A szociális partnerek (mindenekelőtt az országos munkáltatói és munkavállalói érdek-képviseleti szövetségek) és a kormány, ezen belül a Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium (FMM) szakértői három évig tartó munka eredményeként dolgozták ki az ágazati párbeszédbizottságok működésének alapjául szolgáló megállapodást.

A munka során két követelményre kellett különösen figyelni. A kialakítandó szabályoknak egyfelől meg kellett felelniük annak a kívánalomnak, hogy a végleges jogi szabályozás életbelépéséig – a hatályos törvények és rendeletek alkalmazása mellett – azonos feltételeket teremtsenek az egyes ágazatokban jelen lévő érdekképviseletek számára, másfelől meg kellett alapozniuk a későbbiekben bevezetendő jogi szabályozás körvonalait is.

Nehéz kezdet

Már a kiindulási pontok tisztázása sem ment könnyen. A szociális párbeszéd ágazati szintjének jogi szabályozása jelenleg számos olyan hiányosságot mutat, amelyek felszámolása a korrekt működés feltétele. Mások mellett jellemző a fogalmi tisztázatlanság (például országos jelleg, ágazat, alágazat, szakágazat, területi szint stb.), valamint nincs összhang e téren az Európai Unió fogalomhasználatával sem. Ugyanakkor – például – a szociális párbeszéd, a szociális partnerek, a társadalmi párbeszéd stb. precíz definíciója is hiányzik, s lényegében szabályozatlan az ágazati szintű munkaügyi kapcsolat (a kollektívszerződés-kötés és a konzultáció).

A munkaügyi kapcsolatok szabályozására nincs egységes rendszer: míg a Munka Törvénykönyvében (Mt.) (munkaviszonyokban) alapvetően a kollektívszerződés-kötési jogosultságot szabályozza a jogszabály, addig a közalkalmazotti és köztisztviselői jogviszonyokban a tripartit és a bipartit konzultációban való részvételre ad eligazítást. A közszférában tisztázatlan a valódi munkáltatói szerep- és jogkör.

Eltérőek a reprezentativitási kritériumok a magán- és a közszférában. Utóbbi körben csak a közalkalmazotti tanácsi választások eredménye számít, míg a munkaviszonyban bármely szinten érvényesülhetnek más kritériumok is.

A munkáltatói szervezetek reprezentativitását csak a kollektív szerződések ágazati kiterjesztésével kapcsolatban szabályozza a jog, a konzultációhoz való jognál nem. A reprezentativitási kritériumok alulról, a munkahelyi szintről kiindulva határozhatóak meg ágazati, területi és országos szinten is (szemben az EU-tagállamok gyakorlatával). A munkahelyi szinten felül nincs jogorvoslati lehetőség a munkaügyi kapcsolatokból való kizárások ellen.

Igazodás az Unióhoz

Az előkészítés során megfogalmazódott olyan vélemény is, hogy az ágazati szint kiépítésének kezdetekor nem szabad egyetlen ágazati szervezetet, szövetséget sem kihagyni a résztvevők közül, illetve a majdani bizottságokból, hiszen nincs olyan hiteles, elfogadott vagy jogszabályban rögzített kritériumrendszer, amelynek alapján megfelelő, korrekt súlyozást lehetne a különböző országos szövetségekhez tartozó ágazati szervekre vonatkozóan végezni.

A magyar munkavállalók szervezettségének becsült szintje relatíve alacsony (20-30 százalék), de ugyanez mondható el a munkáltatók érdekképviseleteire is. Ilyen körülmények között bármely ágazati szervezet kihagyása csak csökkenti ezt a szintet.

Abban természetesen mindegyik fél egyetértett, hogy a reprezentativitás mérésének jogszabályban rögzített, objektív kritériumokon kell alapulnia, amelyek mindenben megfelelnek a nemzetközi munkaügyi (ILO-) egyezményeknek és az EU, illetve tagállamai, vagyis az "EU szociális modell" elvárásainak.

Konszenzus volt abban is, hogy a mindössze egyetlen kritériumon alapuló reprezentativitásmérés alkalmatlan az érdekképviseletek valódi súlyának meghatározására, így a többelemű, mennyiségi és minőségi mutatókon nyugvó, időnként felülvizsgálható, megfelelően szabályozott eljárás keretében végzett, pártatlan, független "bírálóbizottság" által igazolt, s az adott jogosultsághoz igazodó reprezentativitásmérés lehet csak elfogadható.

Tartalom és forma

Ez az "elméleti" egyetértés azonban már messze nem volt ilyen egyértelmű a részletek kidolgozásakor. Egyfelől volt olyan munkavállalói érdekképviselet, amely szerint a taglétszám helyett kizárólag a demokratikus szakszervezeti választásokon mért támogatottság lehet mértékadó. Mások szerint a reprezentativitásnak a valódi legitimáción kell alapulnia, amit olyan tényezők szavatolhatnak, mint például a taglétszám, amelyet tekintve egyes ágazatokban nagyságrendbeli különbségek lehetnek.

Ugyanakkor a munkáltatói oldal sem képviselt egységes álláspontot a mérőszámokat illetően, hiszen a vállalkozások nagyságától, illetve az ágazat jellegétől függően meglehetősen eltérő lehet a foglalkoztatottság szintje vagy az árbevétel nagysága.

Egyes szociális partnerek reprezentativitási szempontként értékelték a szervezet anyagi erejét és az adott szervezet szellemi kapacitását, valamint a nemzetközi kapcsolatok kiterjedtségét. Sőt, szakszervezeti oldalról még a sztrájkképesség is szóba jött, mint az érdekvédelmi tevékenység végső, ám adott esetekben mással nem helyettesíthető eszköze, mivel ezek a körülmények szintén nagymértékben befolyásolják az egyes szervezetek érdekérvényesítő képességét.

Mindezek alapján olyan szabályozás kialakítására kellett törekedni, amely figyelembe veszi ezeket az egymástól meglehetősen eltérő paramétereket.

A szabályozás tartalmán túlmenően annak formáját illetően is meg kellett határozni néhány alapvető szempontot. Felmerült, hogy indokolt lehet külön törvény megalkotása a munkaügyi kapcsolatok egészéről, a megfelelő elméleti alapok előzetes kidolgozása mellett. Ez azonban meghaladja az ágazati munkaügyi kapcsolatok szintjét, nem beszélve időigényességéről.

A kormányzat álláspontja a PHARE-projekt előrehaladása során az volt, hogy az ágazati munkaügyi kapcsolatok kiépítésében részben meg kell hagyni a fokozatosságot, másrészt a szabályozás folyamán relatíve nagy autonómiát kell hagyni a szociális partnereknek, hogy alapvetően maguk határozhassák meg a konkrét ágazati szociális struktúrájuk felépítését, működtetését.

Az első dokumentum

Nem csupán a PHARE-program szerződéséből, hanem a magyar kormány szociális partnerséget eminens érdekként kezelő felfogásából is következik, hogy deklarálta: az új "struktúra" működtetésének pénzügyi terheihez az államnak is hozzá kell járulnia.

Mindezen alapvetések tisztázása után az is világossá vált, hogy a PHARE-program sikeres előrehaladása következtében a programban érintett ágazatok munkáltatói és munkavállalói érdekképviseletei nem "várják be" a jogi szabályozás kialakításának igen hoszszadalmas folyamatát, hanem "spontán módon" saját ágazatukban megalakítják saját párbeszédbizottságaikat. Ezért el kellett választani a jogi szabályozás megalkotását az annak kialakításáig érvényes, a szociális partnerek és a kormány közötti megállapodás alapján érvényesülő szabályok kidolgozásától.

Az "Ágazati Tanács Keretmegállapodása az ágazati párbeszédbizottságok létrehozásának és működtetésének elveiről" volt az első olyan dokumentum, amelyben az aláíró felek deklarálták, hogy a végleges jogi szabályozás életbelépéséig átmenetileg szükség van közösen elfogadott rendezőelvekre.

Az OÉT Ágazati Tanácsának Keretmegállapodása már tartalmazza azokat a legfontosabb alapelveket és szabályokat, amelyek figyelembevételével a szociális partnerek és a kormány kialakítják az új jogszabályok elkészültéig érvényes szabályokat.

A keretmegállapodásban útmutatónak, majd eleinte "átmenetinek", később megállapodásos szabályozásnak nevezett dokumentum – a partnerekkel történt egyeztetések nyomán – számos változatban készült el, végleges és konszenzusos elfogadására lapzártakor került sor.

Az ápb-k felépítése, működése

Amikor a szociális párbeszéd középszintjének fejlesztését, az ágazati párbeszéd kibővítését a szociális partnerek és a kormányzat illetékesei elhatározták, s megindították a PHARE-pályázat előkészítését, akkor kemény alkufolyamatban határozták meg, hogy mely szektorokban kezdődjék meg először a párbeszédbizottságok megalakítása. Az akkori Országos Munkaügyi Tanács tagjai által delegált operatív bizottság élénk és hosszas viták után döntötte el, hogy mely ágazatok vehetnek részt a majdani PHARE-ikerprogramban, s így melyekben jönnek létre a projekt során a bizottságok. A két szakaszban megalakítandó ágazati munkacsoportok a következők voltak:

1. szakasz:

–könnyűipar (textil-, bőr- és ruházati ipar);

– vendéglátás és idegenforgalom;

– vegyipar;

– villamos energia, gáz, gőz és meleg víz iparágak;

– gépek és berendezések gyártása;

– vasúti fuvarozás;

–élelmiszeripar (sütőipar, cukor- és konzervgyártás);

– postai szolgáltatások és távközlés;

– oktatás.

2. szakasz:

–nagykereskedelem, kiskereskedelem;

– mezőgazdaság;

– alapfémek gyártása (kohászat);

– építőipar;

– egyéb szárazföldi fuvarozás;

– vízellátás és más kommunális szolgáltatások;

– légi közlekedés;

– egészségügy;

– kultúra és művészetek.

A PHARE-projektről szóló szerződésbe (Covenant) bekerült csoportosítás kialakításakor a feleket – értelemszerűen – messze nem az vezérelte, hogy precíz ágazati definíciók szerint határozzák meg a létrehozandó bizottságok körét. Egyrészt kétségtelenül igényelték, hogy olyan területeket jelöljenek meg, ahol már a projekt indulása előtt is volt érdemi párbeszéd, esetenként érvényes, többmunkáltatós kollektív szerződés, sőt kiterjesztett ágazati kollektív szerződés is. Másrészt egyértelműen azok a területek kerülhettek fel a listára, amelyeket erős érdekérvényesítő képességgel rendelkező országos szövetségek képviseltek.

Fogalmi meghatározás

Szabályozási szempontból persze az lenne az ideális helyzet, ha a megalakuló bizottságokat egyértelműen kötni lehetne a TEÁOR szerinti ágazatokhoz. Ugyanakkor az ágazat fogalma nem egyértelmű a szociális párbeszéddel összefüggésben. Kétségtelen tény, hogy az Európai Unióban sem használatos a tisztán definiált ágazatfogalom. Az EU-ban működő ágazati párbeszédbizottságok is a legkülönbözőbb módon és körben jöttek létre. Ugyanúgy megtalálható közöttük a klasszikus "ágazati" jellegű képződmény (például a mezőgazdasági, a bőripari, tengeri halászati stb.), mint a szakmához köthető intézmény (például a fodrászati), vagy a munkavégzés más speciális körülményeihez igazodó bizottság (a munkaerő-kölcsönzés szektorában létrejött ágazati párbeszédbizottság). Ez a plurális megközelítés nem okoz különösebb problémát, tekintettel arra, hogy a bizottságokban részt vevő szervezetek reprezentativitását nem alulról felépített módon és nem is statisztikai alapon határozzák meg.

Mivel a kialakuló magyar ágazati párbeszéd rendszerében a reprezentativitás meghatározása a munkahelyi, illetve vállalkozási szintről felfelé építkező ágazat modelljéből indul ki, logikusan adódik az ágazatfogalom statisztikai jellegű megközelítése is. Ezt a felfogást kétirányú megfontolás indokolja. Egyfelől a történelmi hagyományok szerint alakult érdekképviseletek túlnyomó részének felépítése követi a klasszikus ágazati struktúrát, másfelől ha egyáltalán ágazatokba akarjuk sorolni az egyes bizottságokat – és főképpen meg akarjuk mérni az ágazatban betöltött súlyukat –, akkor mindenképpen találni kell valamiféle rendezőelvet, amely szerint ezt el lehet végezni.