Az alkotmányban rögzített alapjogok közvetlen vagy közvetett hatályáról, illetve vertikális vagy horizontális hatásáról az amerikai, angol, német jogtudósok között is vita folyt a XX. sz. folyamán. A vita lényege abban foglalható össze, hogy szükséges-e az egyes jogágakba tartozó egyéb törvények rendelkezéseinek közvetíteniük az alkotmányban lefektetett jogokat a jogalanyok számára, vagy a jogalanyok közvetlenül is hivatkozhatnak azokra; illetőleg, hogy az alapjogok érvényesítésének kötelezettsége csak az államot és szerveit terheli, vagy a magánfeleket is az egymás közötti kapcsolataikban. A vita abban látszik nyugvópontra jutni, hogy a jogalkotó felelőssége nem hagyható figyelmen kívül a tekintetben, hogy az alkotmányos elveket, az alapjogokat "aprópénzre" váltsa, vagyis a magánjogi jogalkotás során a jogszabályokban megjelenítse, konkretizálja. Az alapjogok egyike ugyanis az önrendelkezés és a szerződéses szabadság joga, ezért ezekbe az állam nem avatkozhat be konkrét törvényi felhatalmazás nélkül, a jogszabályban meghatározott tényállások esetkörén kívül. Másfelől, az alapjogokat az adott jogviszony specialitásaira tekintettel konkretizáló jogszabályok egyben biztosítékot is jelentenek a védelem hatékonyságára, alkalmazhatóságára.
Különösen igaz ez a munkajogra, ahol a munkáltató és a munkavállaló egyenlőtlen gazdasági pozíciójából adódóan a jogalkotás elsőrendű feladata volt a munkavállaló magánautonómiájának garanciákkal történő körbebástyázása.
A munkajog a magánjogból – polgári jogból – nőtt ki, így a polgári jog személyiségvédelmi rendelkezéseinek kizárása a munkajogi kapcsolatokban nem lehetséges. Emellett e szabályok fokozott védelmet jelentő, speciális tartalommal egészültek ki a munkajogi kapcsolatokban, gondoljunk pl. az egyenlő bánásmód követelményére, mely megjelenhet nem csupán a munkavállalót megillető juttatásokban, de a jogviszony létesítése folyamán stb. is.
Az alábbiakban a hazai munkaügyi bíróságok joggyakorlatából emelünk ki néhány esetet, amelyekben a munkajogi kérdésben folyó per személyiségi jogi kérdést is érintett. Ezen ügyek közös vonása, hogy a bíróság nem csupán az Mt., hanem a mögöttes jogszabály, a Ptk., valamint az alkotmány rendelkezései alapján hozott ítéletet. Végül ismertetünk egy kifejezetten polgári jogi ügyet, amelyben mégis szerephez jut, hogy a káreseményben a munkáltató munkavállalója működött közre.
A munkavállaló személyiségi jogait érintő valótlan tényállítások
A jogesetben a munkavállaló folyószámlaosztály-vezetőként dolgozott a munkáltatónál, amely egy banki szolgáltatásokat ellátó cég volt. A devizaszámlákról történő átutalások vonatkozásában belső szabályzat készült, amely előírta, hogy ehhez belső bizonylatot kell kiállítani. A szabályzatot azonban az osztályvezetővel nem közölték. Az általa vezetett osztályon dolgozó beosztottja a devizaosztály két különböző irata alapján azonos kedvezményezett javára kétszeres jóváírást teljesített, kétszer 257 millió forint értékben. Az ezt követő belső vizsgálat eredményeként az osztályvezetőt marasztalták el. Munkaviszonyát rendkívüli felmondással szüntették meg, arra hivatkozással, hogy – mivel az utasítás tartalmát beosztottjaival nem közölte – a munkavállaló az egyetlen felelőse annak, hogy 257 millió forint kétszeres jóváírására került sor, s emiatt a munkavállaló a munkaviszonyából származó kötelezettségét súlyos gondatlansággal és jelentős mértékben megszegte.
A perben bebizonyosodott, hogy a munkáltató tényállítása valótlan volt. A jogerős ítélet megállapította, hogy a rendkívüli felmondás indokolásában szereplő valótlan tényállítással a munkáltató megsértette a munkavállaló jó hírnév védelméhez fűződő személyiségi jogait. A Polgári Törvénykönyv (Ptk.) 84. §-a (1) bekezdésének e) pontja értelmében az, akit személyhez fűződő jogában megsértenek, az eset körülményeihez képest kártérítést követelhet a polgári jogi felelősség szabályai szerint. A Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése kimondja: aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. A hírnévrontás ténye az ügyben aggálytalanul bizonyítást nyert. Ezért a bíróság kártérítés fizetésére kötelezte a munkáltatót. A kártérítés alapját az képezte, hogy a munkáltató ezzel a munkavállaló szakmai jó hírnevét indokolatlanul rombolva, a munkavállaló számára nem vagyoni hátrányt okozott, melyért cserébe a bíróság a nem vagyoni kártérítés mértékét 300 000 forintban határozta meg.
A munkavállaló ezt meghaladóan vagyoni kártérítési igényt terjesztett elő. Azt állította, hogy elhelyezkedési nehézségei támadtak a jogellenes felmondás miatt, és így csak olyan állást talált, ahol jövedelme nem érte el azt az átlagkeresetet, amelyet az munkáltatónál fennállott munkaviszonya alatt elérhetett volna.
A vagyoni kár felmerültét, továbbá az munkáltató jogellenes magatartása és a munkavállalót ért kár között fennálló okozati összefüggést a perben a munkavállalónak kellett volna bizonyítania. A bíróság azonban nem látta bizonyítottnak, hogy ok-okozati összefüggés állna fenn a felmondás jogsértő indokai és a munkavállaló későbbi elhelyezkedési nehézségei között. A bíróság továbbá a peradatokból megállapította, hogy a munkavállaló jövedelemvesztesége nem amiatt keletkezett, hogy a munkáltató a rendkívüli felmondásban a jó hírnevét sértő megállapításokat tett, hanem amiatt, hogy az új munkáltatót felszámolták. A munkavállalót ért vagyoni károk és a munkáltató jogellenes magatartása között tehát nem áll fenn az ok-okozati összefüggés, a vagyoni kártérítési követelésének ezért nem volt jogalapja [BH 2002. 305.].
A jó hírnévhez, az egészséghez, valamint a munkához való jog
Az alábbi felmentési ügyben a közalkalmazott munkához, az egészséghez és a jó hírnévhez való joga megsértésének gyanúja vetődött fel. A közalkalmazott tanársegédként dolgozott egy főiskolán, amikor a főiskola szenátusa döntött a másik két kolléga mellett őt is foglalkoztató tanszék megszüntetéséről. A másik két kollégát egy másik tanszék hajlandó volt átvenni. Az ügyről a megyei napilapban cikk jelent meg, amelyben az alábbiak szerepeltek: "információink szerint F. M.-mel nem kívánnak együtt dolgozni".
Ezt követően a munkáltató a közalkalmazott közalkalmazotti jogviszonyát felmentéssel megszüntette. Ekkor már a közalkalmazott betegállományban volt. A felmentést ezért bíróság előtt megtámadta.
A felmentési tilalom mellett a közalkalmazott keresetében személyhez fűződő joga, ezen belül a munkához való joga, az egészséghez és a jó hírnévhez való joga megsértésének megállapítását kérte, állítva, hogy a fenti jogellenes felmondás és a személyével kapcsolatos sajtóközlemény a személyhez fűződő jogait sértette. Közérdekű célra fordítható bírságban is kérte marasztalni a munkáltatót.
A munkaügyi bíróság ítéletével a közalkalmazott felmentését hatályon kívül helyezte, és a közalkalmazott közalkalmazotti jogviszonyát helyreállította, arra hivatkozással, hogy a közalkalmazott keresőképtelenségének ideje alatt a közalkalmazotti jogviszonyt felmentéssel megszüntetni nem lehet. Ezen túlmenően a bíróság azt is megállapította, hogy a felmentési tilalom megsértésével a munkáltató megsértette a közalkalmazottnak az alkotmány 70/D §-ának (1) bekezdésében és a Ptk. 76. §-ában megállapított egészséghez való, illetve az alkotmány 70/B §-ának (1) bekezdésében megállapított munkához való, személyhez fűződő jogát.
A fellebbezés kapcsán született jogerős ítélet azonban ezzel szembehelyezkedett. A fellebbviteli bíróság álláspontja szerint a munkáltató a közalkalmazottnak sem az egészséghez való jogát, sem a jó hírnevét nem sértette meg. A Ptk. 76. §-a ugyanis csak az egészség tényleges megsértését szankcionálja, de az egészség lehetséges veszélyeztetését nem, a közalkalmazott pedig nem bizonyította a perben, hogy a munkáltató vezetőjének nyilatkozata, illetve a felmentés sértette az egészségét.
Másfelől a Ptk. 78. §-ában védett jó hírnév megsértésének megállapítására a bíróság azért nem látott lehetőséget, mert a szenátusi jegyzőkönyvben a közalkalmazott személyére vonatkozó valótlan, sértő vélemény még utalás formájában sem hangzott el. A munkáltató pedig nem tehető felelőssé azért, amit a sajtó közölt, mert nem nyert bizonyítást a perben, hogy ez az információ a munkáltatótól származott.
Harmadrészt a jogerős ítélet álláspontja szerint az, hogy a munkáltató a közalkalmazott közalkalmazotti jogviszonyát jogellenesen szüntette meg, még nem jelenti a munkához való jog megsértését. Álláspontja szerint a munkához való jog ugyan alkotmányban biztosított alapjog, de nem személyhez fűződő jog. A munkáltatói jogellenes intézkedéssel szemben a dolgozó munkaügyi perben igényelhet jogvédelmet.
A jogerős ítélet ellen a közalkalmazott felülvizsgálati kérelmet nyújtott be. Az ennek alapján a Legfelsőbb Bíróság előtt folyó eljárásban az LB a személyiségi jogokat illetően érdekes álláspontra helyezkedett. Álláspontja szerint az ember személyiségének kiteljesedését alapvetően a társadalmilag hasznos munkavégző tevékenysége biztosítja. A munkavégzés ezért a személyiség elsőrendű fontosságú megnyilvánulása, amely a munkához való jog alkotmányos deklarációján és a munkajogi szabályok keretein túlmenően, mint személyhez fűződő jog, közvetlenül a Ptk. 75. §-a alapján a törvény védelme alatt áll. Ezért a munkáltatónak az a jogellenes intézkedése, amellyel a dolgozót akadályozza, korlátozza a munkaviszony keretében való munkája végzésében, vagy jogellenesen elzárja a dolgozót attól, hogy munkáját végezhesse – a közalkalmazotti, illetve munkaviszonyra vonatkozó jogszabályok megszegésén túlmenően –, az ember személyhez fűződő jogát is közvetlenül sérti.
Egyetértett azonban a Legfelsőbb Bíróság a korábbi ítéletből azzal, hogy a munkáltató jogellenes intézkedése alapján az egészséghez való jog megsértésének megállapítására nem volt lehetőség, dacára annak, hogy a közalkalmazott pszichikai állapotromlására hivatkozott, ugyanakkor ezt nem bizonyította.
A sajtóközlemény kapcsán a Legfelsőbb Bíróság kifejtette, hogy még ha bizonyította is volna a közalkalmazott, hogy az információk a munkáltatótól származtak, a sajtóban megjelent és a közalkalmazottat mint lehetséges felmentendő személyt megjelölő közlemény alapján a védett jó hírnév megsértését nem lehet megállapítani. E nyilatkozat ugyanis megfelelt a valóságnak, és nem tartalmazott sem közvetlenül, sem közvetve a közalkalmazott személyére vonatkozó véleményt, értékítéletet, illetve bírálatot.
Önmagában az a körülmény, hogy a közalkalmazott a személyével kapcsolatos döntésről korábban értesült a sajtóból, mint magától a munkáltatótól, a személyhez fűződő jog megsértésének megállapítására nem ad alapot,
Függetlenül attól, hogy a Legfelsőbb Bíróság a közalkalmazott személyhez fűződő jogának megsértését megállapította, nem látta indokát a közérdekű célra fordítható bírság kiszabásának. Ezt azzal indokolta, hogy a munkáltató tevékenységében nem volt megállapítható olyan súlyosan felróható magatartás, amely ezt indokolná [BH 1999. 402.].
Tájékoztatás az alkalmazott ellen indult büntetőeljárásról
Egy szövetkezet alkalmazottai tejbegyűjtéssel és -értékesítéssel foglalkoztak. A munkáltató ismeretlen tettes ellen feljelentést tett sikkasztás és csalás bűntettének gyanúja miatt, miután kiderült a számára, hogy a tejjegyekkel ismeretlen személy manipulált és visszaélt. A büntetőeljárás során a munkavállalókat gyanúsítottként hallgatták ki, majd ellenük az ügyészség vádat is emelt. A büntetőítélet az egyik munkavállalót bűncselekmény hiányában, a másikat bizonyítékok hiányában a vád alól felmentette.
Mialatt folyt a büntetőeljárás, a szövetkezet közgyűlést tartott, ahol elhangzott a szövetkezet felügyelőbizottsága elnökének beszámolója. Ebben az fb elnöke tájékoztatta a tagságot, hogy "a tejjegyekkel visszaélés történt, emiatt a szövetkezet elnöke feljelentést tett ismeretlen tettes ellen. Pillanatnyilag a B.-ék ügyében indult eljárásban még nem bizonyított a vád." Hozzátette: "A szövetkezet vezetésének vannak bizonyítékai arra, hogy a bűncselekményt e két alkalmazott követte el."
A munkavállalók pert indítottak, melyben – a vád alóli felmentésükre hivatkozva – azzal érveltek, hogy a munkáltató őket jó hírnévhez való jogukban megsértette.
A bíróság ebben az esetben a bizonyított tényekre, vagyis a közgyűlésen ténylegesen elhangzottakra alapította ítéletét. Álláspontja szerint az fb-elnök által elmondott kijelentés a tényeknek megfelelő volt. Valós tények valóságnak megfelelő közlése jogellenesnek nem tekinthető, az jogsértést nem valósíthat meg.
A munkavállalók felülvizsgálati kérelmet nyújtottak be a Legfelsőbb Bírósághoz. Azzal érveltek, hogy az fb-elnök a valós tényeket hamis színben tüntette fel, amikor a legalább 100 főt számláló tagság előtt a közgyűlésen a nevük megjelölésével közölték, hogy a tejjegyekkel visszaélés történt, és emiatt büntetőeljárás is folyamatban van. Ezzel a tagság számára azt sugallták, hogy a bűncselekményt ők követték el. A kihallgatott tanúk vallomása alapján is megállapítható, hogy a jelen lévő tagságban az az érzés alakult ki, hogy akiről szó van, a bűncselekményt elkövette.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet elutasította. Azzal érvelt, hogy az fb elnökének tájékoztatása tartalmazta azt is: ismeretlen tettes ellen tettek feljelentést, valamint hogy a büntetőeljárásban a vád bizonyítására nem került sor. Továbbá ezt a munkavállalók nevének megemlítése mellett azzal egészítette ki, hogy a szövetkezetnek vannak bizonyítékai a bűncselekményre. Az azonban nem hangzott el, hogy a két munkavállaló bűnösségét a bíróság megállapította volna. Mindezek figyelembevételével a tagság részére adott tájékoztatás a valóságnak megfelelő volt. Nem képezhette az munkáltató feladatát annak eldöntése, hogy a cselekményt a munkavállalók követték-e el, és ilyen, prejudikációt tartalmazó kijelentés nem is hangzott el [BH 1999. 250.].
Alkalmazotti károkozás
Az alábbi eset az előzőektől abban különbözik, hogy itt nem munkajogi, hanem polgári jogi perről van szó. Ebben az esetben nem a munkáltató és a munkavállaló állnak egymással szemben a perben, hanem ketten alkotják az alperesi oldalt egy harmadik személlyel, a felperessel szemben. Itt nem a munkavállalónak a munkaadóval szembeni (munkajogi), hanem a munkavállaló, illetőleg a munkaadó harmadik személylyel szemben fennálló (polgári jogi) kárfelelőssége a kérdéses.
A szóban forgó perben egy napilap főszerkesztője – mint a kiadó munkavállalója – hozzájárult egy sajtóközlemény megjelenéséhez, amely – mint bebizonyosodott – a benne említett személy (a felperes) jó hírnévhez fűződő jogát sértette.
A felperes kártérítésre kötelezni kérte mind a kiadót, mind személy szerint a főszerkesztőt.
A bíróság nem csupán a Ptk. rendelkezései alapján állapította meg a jogsértést, de a sajtóról szóló 1986. évi II. tv. 11. §-a (1) bekezdésének c) pontja alapján azt is kimondta, hogy más személyhez fűződő jogának megsértése miatt a főszerkesztő is közvetlen felelősséggel tartozik. A sajtótörvény szóban forgó rendelkezése értelmében a sajtónál hivatásszerűen tájékoztatási tevékenységet végző személy (újságíró) hivatása gyakorlása során a kapott felvilágosítást, valamint megállapításait kellő körültekintéssel, ellenőrzéssel és a valóságnak megfelelően köteles közzétételre előkészíteni, a tényeket, eseményeket a maguk teljességében köteles ismertetni.
Emellett a sajtótörvény 18. §-a azt is rögzíti, hogy a sajtótermék kiadására vonatkozó engedélyben, továbbá a sajtótörvényben foglalt előírások megtartásáért a sokszorosító, a kiadó és a szerkesztő – az őt terhelő kötelezettségek tekintetében – felelősséggel tartozik. A sajtótörvény 19. §-ának (1) bekezdése alapján, aki a sajtótörvényben és a végrehajtására kiadott rendeletekben foglalt rendelkezéseket megszegi, büntetőjogi, szabálysértési, polgári jogi, fegyelmi és anyagi felelősséggel tartozik. Ennek alapján a bíróság álláspontja szerint speciális személyes kártérítési felelősség terheli a főszerkesztőt.
A jogerős ítélet elleni felülvizsgálati kérelmében a főszerkesztő azzal érvelt, hogy a vele szembeni kártérítésre kötelezés sérti a Ptk. 348. §-ának (1) bekezdését. E joghely előírása szerint ugyanis, ha az alkalmazott a munkaviszonyával összefüggésben harmadik személynek kárt okoz, jogszabály eltérő rendelkezése hiányában a károsulttal szemben a munkáltató felelős. Ezért a vele szembeni közvetlen kártérítésre kötelezésnek nincs alapja.
A Legfelsőbb Bíróság ezzel az érveléssel egyetértett. Álláspontja szerint nem volt kétséges, hogy a főszerkesztő munkaviszonyával összefüggésben járt el, amikor a főszerkesztésében megjelent lapban közzétette a felperes személyhez fűződő jogát sértő sajtóközleményt. A sajtótörvény idézett rendelkezései önmagukban nem zárják ki a Ptk. 348. §-a rendelkezései alkalmazását.
Ebből következően a munkaviszonyban álló főszerkesztővel szemben is támaszthatók a Ptk. 84. §-ának (1) bekezdés a)-d) pontjaiban szereplő követelések (jogsértés megtörténtének megállapítása, abbahagyásra kötelezés, nyilvános elégtétel adása, a jogsértést megelőző állapot helyreállítása), az e) pontban szereplő (polgári jogi kárfelelősség) azonban nem.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a felperesnek a főszerkesztővel szemben kártérítés megfizetésére irányuló keresetét elutasította, ugyanakkor a kiadóval szembeni, a jogsértést megállapító ítéleti rendelkezést nem érintette [BH 1997. 579.].
