A "helyreigazítás" középtávú programja

Számol a kormány, számol a nemzeti bank, számolnak a politikai pártok és a civil szervezetek. Eközben semmi sem biztos, a médiában megjelent – a jövő évi költségvetéssel kapcsolatos – adóváltoztatási ötletek egy része – állítása szerint – magát a pénzügyminisztert is meglepte. Zavarba kerültek az érdekképviseletek. Miközben tagságuk a hírek alapján a legkülönbözőbb témákban határozott fellépést, tiltakozást igényelt tőlük, a kormányzattól hosszú ideig semmiféle hivatalos tájékoztatást nem kaptak. Hiába vártak a szociális partnerek arra, hogy megismerhessék a kormány gazdasági helyzetértékelését, és konzultálhatnak a jövő évi állami költségvetés alapjául szolgáló gazdaságpolitikai irányról, célokról, eszközökről. Július végén kapták kézhez a kormányzat javaslatát, a "Magyarország középtávú gazdaságpolitikai programja" címet viselő brosúrát. (Az értékelés még ez alapján készült, a táblázatok viszont már a Brüsszelbe elküldött végleges programváltozatból valók.)

"Helyzet" van...

A gazdaság különböző folyamatairól napvilágot látott adatokból, gazdasági szakértők "borúlátó", "pesszimista" véleményeiből már legalább egy éve köztudott, hogy a magyar gazdaság fejlődése 2001 óta nem a kívánt úton halad, hogy szükség lenne gazdaságpolitikai korrekcióra. Nevezhetjük "irányváltásnak" vagy "fordulatnak", a lényeg, hogy olyan kormányzati intézkedésekre van szükség, amelyek egy hosszabb távon is fenntartható növekedési pályára terelik (vissza) a gazdaságot.

A kormány által készített három évre szóló programjavaslat – a szociális partnerek számára most először – átfogó helyzetértékelést ad, kiemelve az egyre erőteljesebbé váló negatív makrogazdasági folyamatokat: a növekedési ütem lassulását, a versenyképesség csökkenését, az államháztartás, azon belül a költségvetés növekvő hiányát, a külkereskedelmi, illetve a külső fizetési mérleg romlását. Kedvezőtlen a foglalkoztatottság alakulása is. A munkanélküliségi ráta – a versenyszférában dolgozók számának csökkenése és a közszférában dolgozók számának növekedése eredőjeként – enyhén ugyan, de növekszik.

Az alapvető problémát persze a gazdaság növekedési ütemének a lelassulása jelenti. Az, hogy a magyar gazdaság egy, a korábbinál alacsonyabb ütemű (az évi 5-6 százalékról 3-3,5 százalékos) növekedési pályára került, döntően a világgazdasági dekonjunktúra következménye. E tekintetben a magyar gazdaságpolitikától legfeljebb a helyzethez történő megfelelő alkalmazkodás várható el. A kormányzati anyag is elismeri, hogy mind az előző, mind a mostani kormányzat ennek során hibákat követett el. Az Orbán-kormány azzal, hogy a belső kereslet (azon belül is a lakossági fogyasztás és az állami beruházások) mesterséges, a költségvetés kiadási oldalát jelentősen megterhelő élénkítésével próbálta meg ellensúlyozni az export és a vállalkozások beruházási tevékenységének a lanyhulását, a Medgyessy-kormány pedig azzal, hogy 2002-ben folytatta a teljesítménynövekedéssel alá nem támasztott béremeléseket. Előre nem láthatóan ugyan, de hiba volt a 2003-as költségvetést a nemzetközi konjunktúra javulásának – azóta alaptalannak bizonyult – feltételezésére építeni. A kormány által készített összeállítás nem vonja le a következtetést, de bizton állítható, hogy az elkövetett gazdaságpolitikai hibáknak is részük van mind a növekedés lassulásában, mind a külső és belső egyensúlyi feszültségek kialakulásában.

Elmaradt intézkedések

A kormány középtávú programjavaslata lényegében az államháztartási – azon belül a költségvetési – hiány csökkentésének az ütemterve. Az alapvetően pénzügyi megközelítésre utalt, hogy az Országos Érdekegyeztető Tanács ülésén a program tárgyalása együttes napirendként szerepelt az euró bevezetésének stratégiájáról szóló javaslattal, és jelzésértékű volt az is, hogy a vitában a programot a kormány részéről a pénzügyminiszter képviselte.

Az államháztartás jelenlegi deficitjének csökkentése mint gazdaságpolitikai cél aligha vitatható. Erre akkor is szükség lenne, ha nem történt volna meg a bejelentés az euró bevezetésének 2008-as időpontjáról, és ezzel nem kötelezte volna el magát a kormány a maastrichti követelmények mielőbbi teljesítése mellett. A bevételeket meghaladó túlköltekezés következményeként az ország külföldi eladósodása senkinek sem érdeke. Az államháztartási hiány csökkentésének a szükségességét nem is vitatták a szociális partnerek. Mind a szakszervezetek, mind a munkaadói érdekképviseletek megkérdőjelezték viszont azt az utat, azokat az eszközöket, amelyeket a kormány e cél elérése érdekében javasol.

A program szerint 2006-ig az államháztartási hiány GDP-hez viszonyított arányát évenként 1 százalékponttal – a 2003. évben várhatóan 5 százalékról 2,5 százalékra – kell csökkenteni, amihez mindvégig keresletszűkítő költségvetési politikát kell folytatni. Az egyensúlyi helyzet javítása áldozatokat követel a hazai jövedelemtulajdonosoktól. Mind gazdasági, mind társadalmi, mind politikai hatásait tekintve alapvető kérdés, hogy a terheket hogyan osztja meg a gazdaságpolitika az állam, a vállalkozások és a munkavállalók között. 2004-ben a program szerint a hiány tervezett csökkentéséhez nemcsak a kiadásokkal történő "takarékosságra", hanem a bevételek növelésére is szükség van. Ez makroszinten az állami jövedelemcentralizáció fokozódását, a vállalkozások és a munkavállalók szintjén az adóterhek növekedését jelenti. A szociális partnerek számára sovány vigasz, hogy a kormányjavaslat szerint ezek átmeneti, csak a jövő évben érvényesülő folyamatok. Azt ugyanis már többszöri tapasztalat alapján megtanulták az érdekképviseletek, hogy a középtávra szóló programokból csak az első év számaira, intézkedéseire érdemes igazán odafigyelni, a további években már óriási lehet az eltérés az előirányzatok és a tényleges teljesülés között.

A kormányjavaslat hangsúlyozza, hogy egyaránt elkötelezett a pénzügyi egyensúly helyreállítását és a gazdaság dinamizálását, az ország versenyképességének és tőkevonzó képességének a javítását szolgáló gazdaságpolitika mellett. A munkaadói érdekképviseletek az OÉT ülésén erre hivatkozva hiányolták a versenyképesség javulását szolgáló intézkedéseket. És itt nem a különböző támogatásokra, pályázatokra elkülönített költségvetési források növelését kérték számon a vállalkozások, hanem olyan intézkedéseket, amelyek javítják a kormány által is fontosnak tartott általános vállalkozási klímát, javítják a versenyképességet, jótékony hatással vannak a külföldi tőke befektetési hajlandóságára, és mindezekkel összhatásukban segítik az államháztartási hiány csökkentését is. Ilyen intézkedésekre tett konkrét javaslatokat a kormányzatnak pl. az MGYOSZ. Javasolta a társasági adó jelenleg 18 százalékos mértékének a csökkentését 12 százalékra. (Ez valójában nem jelenti az ebből az adónemből történő bevételek egyharmadának kiesését. 2001-ben a ténylegesen befizetett társasági adó szerinti átlagos adóterhelés 13,1 százalék volt. A társasági adó csökkentése mellett szól az a korábbi tapasztalat is, hogy az adóráta mérséklését követően nőtt a társasági adóból befolyó bevétel.) Javaslat volt az egészségügyi hozzájárulás – egyébként beígért – fokozatos megszüntetése, a részmunkaidős foglalkoztatottak utáni arányos befizetési kötelezettség, a társadalombiztosítási járulék fokozatos csökkentése, az iparűzési adó jelenlegi rendszerének felülvizsgálata. Ezek az intézkedések a foglalkoztatottságra, a külföldi befektetőkre gyakorolt kedvező hatásaik révén várhatóan nem csökkentenék, hanem növelnék az államháztartás bevételeit.

A bérnövekedés visszafogása

A versenyképesség növelésére szinte csak egyetlen eszközt tartalmaz a kormány programjavaslata, ez pedig a bérnövekedés visszafogása. Tény, hogy 2001 óta a reálbérek emelkedése többszörösen meghaladja a termelékenység növekedését, ami rontotta a versenyképességet. De tény az is, hogy a teljesítménynövekedéssel alá nem támasztott béremelkedést – részben közvetlenül, részben közvetve – kormányzati intézkedések (minimálbér-emelés, a közszféra béremelése) generálták. A versenyszférában foglalkoztatottak bérnövekedési üteme egyébként messze elmaradt az országos átlagtól. A munkáltatói érdekképviseletek az elmúlt években, és jelenleg is a teljesítménynövekedéssel arányos béremelkedést szorgalmazzák, ami egyébként közvetlen érdekük. Az "arányos" sem most, sem középtávon nem jelentheti a teljesítménynövekedés ütemével megegyező bérnövekedést. Mindaddig, amíg a jövedelmekből – vállalkozási és országos szinten is – növekvő arányt kell beruházásokra, fejlesztésekre fordítani, a bérnövekedés üteme nem érheti el a termelékenység növekedési ütemét.

A következő három évben a középtávú program szerint a reálbérek összesen 6 százalékkal emelkednének, ezen belül 2004-ben változatlan szinten maradnának. Ezt természetesen a szakszervezetek nem tartják elfogadhatónak. A reálbérek alakításával kapcsolatos kormányzati elképzeléseket illetően – a munkavállalói érdekképviseletek véleményétől eltekintve is – sok minden kérdéses. Tarthatóak-e – gazdaságilag, társadalmilag, politikailag – az előirányzatok, figyelembe véve a közeli EU-csatlakozást, a szakszervezetek nyomását a "bérfelzárkóztatásra"? (Több évtizedes tapasztalat, hogy az évi 2 százalékos reálbér-növekedést életszínvonaluk stagnálásaként, az annál kisebbet romló helyzetként érzékelik a munkavállalók.) Kérdés az is, hogy a megfelelő szakképzettségű munkaerő növekvő hiányával küszködő munkaerőpiac milyen béremeléseket kényszerít ki a vállalkozásoktól. Nehezíti a vállalkozók ellenállását a béremelési törekvésekkel szemben az is, ha olyan adó- vagy járulékintézkedések történnek, amelyek nyitják az "ollót" a bruttó és a nettó bérek között, növelik a nettó bér közköltségeit. (Az ún. ápolási díj bevezetéséről szóló hírek ilyen konfliktus kialakulására engednek következtetni.) Elismerve, hogy a makrogazdasági egyensúly javításához a bérpolitikának is hozzá kell járulnia, annyi biztosan állítható, hogy a vállalkozások számára a bérek szinten tartása nem a legbiztosabb és nem is az optimális eszköz versenyképességük növeléséhez, és különösen nem lehet annak egyetlen módja.

A három évre szóló programjavaslat nem tartalmaz konkrétumokat a költségvetés bevételeinek növelése érdekében tervezett, a vállalkozásokat érintő adó-, illetve járulékmódosításokról. A koncepció szintjén ismertetett elképzelések között azonban szerepel több új adónem (ökoadó, energiaadó, a "vagyonarányos közteherviselés megvalósításának egyik eszközeként" az építmény- és telekadónál egy újszerű adóztatási rendszer). Szerepel az áfakulcs-módosítás és az adókedvezmények szűkítése is. Félő, hogy ezek az – alapvetően fiskális szempontú – intézkedések komoly károkat okoznak a gazdaság több területén. Csak példaként említjük, hogy az áfakulcsok tervezett változtatása – az Idegenforgalmi Szövetség számításai szerint – kb. 10 milliárd forintot von el attól az ágazattól, amely egyébként jelentős szerepet játszik az ország fizetési mérlegének javításában. Valószínűsíthető az is, hogy az új adóötletek nem erősítik a vállalkozások gazdálkodási biztonságát, különösen, ha közben elmaradnak egyes, már beígért változtatások (pl. az egészségügyi hozzájárulás fokozatos megszüntetése). Rossz hatással van a nem kiszámítható gazdálkodási környezet a külföldi befektetői szándékokra is. A külső és belső pénzügyi feszültségek nagyrészt csak tünetei a gazdaság problémáinak. Csak olyan módszerekkel lehet eredményes a tünetek kezelése, amelyek nem súlyosbítják a tüneteket kiváltó okokat.

Segítő partnerek

Nagyon nehéz összefoglalóan jellemezni azt a vitát, amely a három oldal között az Országos Érdekegyeztető Tanács ülésén lezajlott. A kormányoldal főként az euró bevezetésének előnyeiről beszélt, és arról, hogy ehhez szükség van az államháztartás hiányának és az infláció ütemének a csökkentésére. A szakszervezetek a bérnövekedésnek a programban szereplő alacsony ütemét kifogásolták, a munkavállalók számára elfogadhatatlannak tartva azt. A munkaadók a vállalkozások versenyképességének a javulását elősegítő intézkedéseket hiányolták. És miközben a szociális partnerek egyetértettek a programban megfogalmazott olyan alapvető célokkal, mint az euró 2008. évi bevezetése, az államháztartási hiány csökkentése és a versenyképesség növelése, a középtávú program más-más elemével foglalkozó vélemények igazi ütköztetésére nem került sor. A bérekkel és a versenyképességgel kapcsolatosan elhangzottakból azonban egyértelműen kiderült, hogy a program koncepciójával, a célok elérésére szolgáló eszközökkel kapcsolatban alapvető nézetkülönbségek vannak az oldalak között.

Minden bizonnyal nagyon kemény viták lesznek a jövő évi költségvetéssel, adórendszeri változásokkal és béralakulással foglalkozó érdekegyeztető tárgyalásokon. Mindhárom oldal azon lesz, hogy a mögöttük álló jövedelemtulajdonosokra a lehető legkevesebb jusson az egyensúly javításának terheiből. A munkaadói érdekképviseletek törekvése, hogy a pénzügyi stabilizáció kényszerítő feltételei mellett is olyan szabályozórendszerben működhessenek, amely lehetővé teszi számukra (és egyben a gazdaság egésze számára is) a nagyobb teljesítményt, az élénkülő beruházási tevékenységet, a növekvő foglalkoztatást. Fellépnek az ellen, hogy az államháztartási, illetve a költségvetési egyensúly javítása érdekében olyan "rövidlátó" kormányzati intézkedések szülessenek, amelyek a pénzügyi hiányt pillanatnyilag ugyan (esetleg) csökkentik, de súlyos károkat okoznak a gazdaságnak, s nemcsak a növekedési, de már középtávon magukat az egyensúlyi célokat is veszélyeztetik.

A kormány feladata nem könnyű: az egyensúlyi feszültségek enyhítésének terheit úgy kell megosztania az állam, a lakosság, a munkavállalók és a vállalkozások között, hogy az mind gazdaságilag, mind társadalmilag, mind politikailag rövid távon elfogadható, közép- és hosszabb távon pedig a lehető legkevesebb kárt okozó legyen. A szociális partnerek segíthetnek ebben a kormánynak. Csak oda kell rájuk figyelni.