A társadalmi párbeszéd

A múlt század végi Angliában a vállalkozások tulajdonosai rájöttek: nem jó üzlet, ha az elégedetlen munkások az új, modern gépeket munkahelyük védelmében szétverik. A felismeréstől hosszú és változatos út vezette el a munkaadókat, munkavállalókat és persze az államhatalmakat addig, amíg (a fejlett országokban) kialakult a mai, többnyire partneri viszonyt megvalósító érdekegyeztetés gyakorlata.

A különböző országok eltérő módon alakították ki a társadalmi párbeszéd fórumait és mechanizmusait. Abban azonban azonosak, hogy mindenütt deklarálják: az érdekegyeztetés teremtsen lehetőséget a szociális partnerek számára a társadalmi-gazdasági fejlődés befolyásolására, vonja be őket a társadalmi és gazdasági folyamatok alakításába. A társadalmi párbeszédről készült elemzések szerint Európában általános vélemény, hogy a társadalom komplexitása szükségessé teszi a szociális partnerek minél nagyobb mértékű részvételét a "politikák" (így a gazdaságpolitika, szociálpolitika stb.) kialakításában. Kiemelten e célokat szolgálja a munka világáról szóló párbeszéd is.

A hazai érdekegyeztetés

Mindezek szükségességét felismerve alakult ki – jószerével a piacgazdaság kiépülését is megelőzve – a hazai érdekegyeztetés rendszere. Még 1988 decemberében – minisztertanácsi rendelettel – jött létre az Országos Érdekegyeztető Tanács, amely alapvetően a közös bérszabályozást volt hivatott megvalósítani. Az 1989-ben megalakuló új és megújuló munkaadói és munkavállalói érdekképviseleteket a szintén új kormány az 1990 augusztusában az OÉT helyett létrehívott Érdekegyeztető Tanácsban való részvételre kérte fel. Ismeretes, hogy az 1990 októberében lezajlott taxisblokád megoldásában való szerepe a társadalom szemében erőteljesen legitimálta az egyébként szubjektívnak minősített alapon megalakuló ÉT-t. Azonban hiábavalónak bizonyult mind a társadalmi legitimáció, mind pedig a jóval később, 1997-ben lebonyolított, a társadalombiztosítási önkormányzati delegálással kapcsolatos, országos választási bizottsági eljárás (amelynek során bebizonyosodott, hogy egyetlen, jó néhány évvel 1990 után megalakult szervezetet – a STRATOSZ-t – kivéve, nem volt olyan további érdekképviselet, amely az elfogadott objektív kritériumok alapján még helyet kaphatna az ÉT-ben), a reprezentativitási és legitimitási viták még a mai napig sem zárultak le.

E – látszatra formai, valójában hatalmi-pozicionális – viták mellett sokan és sokféle indíttatásból az Érdekegyeztető Tanács működésének tartalmi vonásait bírálták időről időre, különféle szempontok szerint, változó intenzitással. A kormányzati kritikák – a partnerek megfelelő reprezentativitásának állandó (lényegében a hatalom színezetétől független) megkérdőjelezése mellett – főleg azt emelték ki, hogy túl sok a partner, valamint hogy túlzott mélységben és mennyiségben próbálnak beavatkozni a gazdaságpolitika és a gazdasági törvényhozás menetébe. Értelemszerűen ennek tükörképeként a szociális partnerek amiatt bírálták a kormány(oka)t, hogy nem veszik kellőképpen tekintetbe véleményüket a törvény-előkészítés során, pedig a bér- és jövedelmi viszonyok nem légüres térben, hanem éppen a kormányzat által kialakított gazdasági feltételek szerint alakulnak ki.

A szakmainak minősíthető viták mellett – választási ciklusonként eltérő motivációval – hangot kaptak olyan megfogalmazások is, amelyek az egyes érdekképviseletek szerepét politikai szempontok alapján próbálták pozitív vagy negatív színben feltüntetni.

Az évek során lefolytatott viták a lehető legkevésbé öltöttek tudományos, elemző formát, legtöbb esetben a napi, pórias gyakorlat, az egymásnak való, nyilvánosságon keresztüli üzengetés, jó esetben informális megbeszélések szintjén zajlottak.

Továbbfejlesztés

Mindehhez járult, hogy az 1994-es kormányváltás utáni általános társadalmi-gazdasági megállapodást célzó tárgyalások kudarcot vallottak, aminek következtében azután a Bokros-csomag bevezetését a kormányzat nem megtárgyalta, hanem közölte a szociális partnerekkel. Mindezek hatására – 1995 tájékán – fogalmazódott meg az az igény, hogy az Érdekegyeztető Tanács továbbfejlesztésére szükség van. A továbbfejlesztés ez idő szerinti lépéseiről, dokumentumairól előző számunk "Reformlépcsők" c. írása már számot adott. Azt azonban még érdemes hozzáfűzni: kései korok elemző hajlamú krónikásai talán érdekesnek fogják tartani, hogy nem az érdekegyeztetés, hanem annak formája vált a reformáció tárgyává. Történt ez annak ellenére, hogy az ÉT maga olyan állásfoglalást adott ki a témában, amely deklarálta: "Az érdekegyeztetés helyzetének áttekintése nem szorítkozhat csupán az Érdekegyeztető Tanács működésére..." Ez az állásfoglalás ugyan még magában foglalt – bár több szempontból vitatható, de – tartalmi elemeket is (például a jogosítványokról, valamint a gazdasági, szociális és munkaügyi érdekegyeztetésről), ám a továbbiakban mindezekről szó sem esett. Mindenesetre létrejött egy ad hoc bizottság, amelynek tiszte volt javaslatot készíteni az ÉT továbbfejlesztésére. Az előterjesztés – hosszadalmas egyeztetések után – elkészült, ám tárgyalásakor csak néhány részletet fogadtak el. Ezek azonban már nem kerültek be az ÉT alapszabályába.

Új kormány, új intézkedések

Az ÉT működése mindezek ellenére zavartalan volt. A jogosítványokban foglalt megállapodások – például a minimálbérről – évről évre létrejöttek, még a gazdaságpolitikai feltételek kérdéseinek egyes – kisebb jelentőségű – részleteiben is sikerült megegyezni. Nehéz lenne tagadni, hogy az egyébként egyáltalán nem könnyű gazdasági helyzetben a szociális partnerekkel való tárgyalások, kompromisszumok erőteljesen hozzájárultak a társadalmi és munkabéke megőrzéséhez. Ilyen előzmények után következett be az újabb kormányváltás, s ezzel az a – jóindulattal koncepcionálisnak nevezhető – változás, mely az érdekegyeztetés hazai rendszerét társadalmi párbeszéddé avanzsálta.

Az első jelek a legkevésbé sem voltak biztatóak. A társadalombiztosítási önkormányzatok (amelyek megalakulása, működésük elemzése külön történet, s korántsem idomul az általános közvélekedéshez) puccsszerű megszüntetése pontosan azokat az érdekképviseleteket (s ezzel a járulékfizetőket) zárta ki Magyarország második legnagyobb elosztórendszerének ellenőrzéséből, amelyek az érdekegyeztetés országos fórumának voltak szereplői. 1998 nyarán – legalábbis néhány kormányközeli nyilatkozatból következtethetően – úgy tűnt, a hazai érdekegyeztetésnek kevés esélye van a megmaradásra. A szociális párbeszéd szereplőinek bizonytalan érzései csak erősödtek azokon az ÉT-üléseken, amelyeken az 1999-re szóló adó- és költségvetési törvény módosításait tárgyalták. A munkaadók és a munkavállalók észrevételeit rendre figyelmen kívül hagyták. (Ilyenformán alakulhatott ki egy szakmailag kétségkívül vitatható személyijövedelemadó-törvény s ennek következtében az eddigieknél is erőteljesebb bérfeszültség.)

Mindezek után került sor azokra a konzultációkra, amelyeket a kormányzat a munkaadói és a munkavállalói szervezetek vezetőivel lefolytatott. E megbeszéléseken a szociális partnerek érvei a párbeszéd fenntartásának fontosságáról – úgy tűnik – elérte azt a hatást, amelyből következően megkezdődhettek az érdekegyeztetés addigi rendszerét felváltó új struktúra kidolgozásának munkálatai.

Gazdasági Tanács

Az érdekegyeztetés átalakításáról készített koncepcióról, az elkészülte (1998 decembere) után ez év március végéig lezajlott eseményekről, vitákról szólt az előző szám "Az érdekegyeztetés átalakulása" c. írása. Az abban jelölt "különböző tanácsok felállítása körüli huzavona" oka egyértelműen az úgynevezett "háromelemű" csomag volt, amelyben végül is nem jött létre megállapodás. Mindennek ellenére a Gazdasági Tanács április 9-én megalakult. Alakuló ülésén végül is a társadalmi párbeszéd rendszeréről készült előzetes megállapodásban foglaltak szerinti meghívottak vettek részt, hosszas hezitálás után az ÉT munkavállalói oldalán ülő szakszervezetek is megjelentek.

Az ülésen elhangzott kormányfői gazdasági, gazdaságpolitikai tájékoztató és miniszteri kiegészítések, valamint a munkaadói és munkavállalói érdekképviseletek, egyéb gazdasági képviseletek hozzászólásai erősen protokolláris jellegűek voltak. Értelemszerűen a megalakulás ténye volt a lényeg, egyetértés volt viszont abban, hogy a jövőben konkrét előterjesztések konkrét megtárgyalása kell hogy a konzultáció alapja legyen. A társadalmi párbeszéd rendszerének koncepciójában foglaltak végrehajtásának következő állomása az Érdekegyeztető Tanács ülésének április 21-re való összehívása volt, napirenden az Országos Munkaügyi Tanács Ideiglenes Alapszabályára tett javaslat megtárgyalásával.

Munkaügyi Tanács

A javasolt alapszabály lényegében tartalmazta mindazokat a megállapodásokat, amelyeket az év eleji informális tárgyalásokon, valamint az előzetes megállapodás tervezetének vitája során a partnerek – ha ratifikálás nélkül is, de – elfogadtak. A javaslat tartalmazta azokat az elemeket, amelyeket az érdekegyeztetés céljaként a felek definiáltak, s nem hiányzott a jogszabályhoz kapcsolódó témakörök meghatározott idejű (30 és 60 napos tartamban történő) tárgyalásának klauzulája sem. Az ülésre azonban – legalábbis eleinte, s főképpen munkavállalói oldalról – rányomta bélyegét a megelőző időszakok ütésváltásai következtében kialakult bizalmatlanság, valamint az a tény, hogy az Érdekegyeztető Tanács utolsó ülése zajlott le. Mindemellett az alapszabályt az ülés érdemben megvitatta, s a vita során néhány lényegi változtatást is elfogadtak a felek. Így az eredetileg javasolt megfigyelői státus nem jött létre az OMT-n belül, viszont az adó-, járulék- és költségvetési tárgyalások esetleges egyezségeinek figyelembevételét és a parlamenti tárgyalások során történő képviseletét a Pénzügyminisztérium vállalta. Ezzel – ha nem is teljeskörűen, de – lényegében feloldódott a szociális partnerek által leginkább kifogásolt helyzet, amelyben éppen azoknak a paramétereknek a befolyásolására nem nyílt volna mód, amelyek a bérmegállapodások gazdasági hátterét alkotják. A javasolt bizottságok mellett működik majd Szociális Bizottság is. Oldalanként 3-5 fős ad hoc bizottság létrehozását is előírja az elfogadott Ideiglenes Alapszabály, amelynek feladatai is benne foglaltatnak a megállapodásban. Alapvető a végleges alapszabály kidolgozása.

Az Érdekegyeztető Tanács végül is javasolta, hogy a leendő Országos Munkaügyi Tanács Ideiglenes Alapszabályát – az elfogadott módosításokkal – az OMT-t alapító szervezetek fogadják el. Tudomásul vette a kormány kezdeményezését az ÉT megszüntetéséről, egyidejűleg javasolta az OMT megalakulását. Az Ideiglenes Alapszabály szervezetenkénti és kormányzati aláírásával (az MSZOSZ csak később dönt, hogy aláírja-e) ez meg is történt.

Vita az irányelvekről

Ezek után a "meghalt a király, éljen a király" pragmatikus jelszavának jegyében szinte azonnal összeült a Gazdasági Tanács sorrendben második, de érdemi munkát tekintve első ülése. A tanácskozás témája a Magyar Köztársaság 2000-2002. évi költségvetési irányelveiről készült pénzügyminisztériumi előterjesztés volt. A kormányfő részvételével megtartott megbeszélésen az irányelvek súlypontjait a pénzügyminiszter ismertette. A következő három évre a kormányzat 4 és 6 százalék közé teszi a bruttó hazai termék éves növekedését, célként tűzi ki az infláció előbb 6-7, majd 3,5-4,5 százalékra való mérséklését, miközben az elsődleges államháztartási egyenleg bevételi többlete nő, az adósságállomány egyensúlyban marad. A beruházások aránya nő, a fogyasztás, ezen belül különösen a közösségi fogyasztás relatíve csökken. Az állam újraelosztó szerepe visszaszorul. A keresetek a tervezett infláció feletti szinten lesznek. A reálkeresetek növekedési üteme a GDP növekedésének fele lesz. A gazdaságfejlesztés egyik fő eszköze az infrastruktúra stratégiai fejlesztése, valamint az Európa Unióhoz való csatlakozás közeledtének önmagában is piacbővítő hatása.

A pénzügyminiszter – szinte előre érezve a hozzászólók legmarkánsabb kritikáit – jó előre leszögezte: az optimista tervezés alapja, hogy a prognózisok szerint az Európai Unió államai is gyorsabban növekednek, valamint az a remény, hogy a jugoszláviai háború befejeződik. Számítanak – mind külföldön, mind belföldön – a beruházások gyors növekedési üteme fennmaradására, és arra, hogy a hazai termelésben a technológiai váltás már nemcsak a külföldi, hanem a hazai tulajdonú vállalkozásoknál is bekövetkezik.

Ha nem jönne be...

A munkaadók, munkavállalók, valamint az egyéb pénzügyi, gazdasági szervezetek (Bankszövetség, Tőzsdetanács, kamarák stb.) részéről hozzászólók mondandójának közös lényege az óvatosabb tervezésre való intés volt. Többen kifogásolták, hogy az előterjesztés készítői egyetlen, s túlzottan optimista változatú irányban gondolkodtak. Hiányolták a felkészülést arra az esetre, ha a feltételezések "nem jönnek be". Különösen a pénzügyi szféra képviselői óvtak olyan költségvetési politikától, amelyben nem megfelelő szintű a megtakarítási hajlandóság. Ezzel összefüggésben említették, hogy a tervezett intézkedések a reálkamatok megőrzése ellen hatnak (pl. kamatadó, önkéntes nyugdíjpénztári kedvezmények megvonása), s azt is negatívumként említették, hogy éppen a belföldi befektetők hiánya miatt a magyar pénzpiac elég instabil.

Az adó- és járulékterhek alakításáról az irányelvek nem túlzottan sokat beszél. A meghívottak sűrűn bólogattak arra a pénzügyminiszteri bonmot-ra, hogy hiába írják le, hogy a terhek csökkentek és csökkennek, a jelenlevők úgysem hiszik el. A résztvevők elmondták, nem mindegy, hogy a terhek milyen struktúrában oszlanak meg. Ezzel összefüggésben többen hiányolták a kis- és középvállalkozások támogatásának konkrét formáit.

A közszféra racionalizálásával elvben mindenki egyetértett, de felhívták a figyelmet arra, hogy azt csak igen óvatosan, s a szférában jelen levő súlyos alulfizetettség oldása mellett lehet végrehajtani. Egyetértés alakult ki abban is, hogy a jövőben funkcionális, feladatorientált formában próbálják bemutatni az államháztartás előirányzatait. Ez nagy előrelépés az államháztartási reform területén (ámbár eredetileg nulla bázisú tervezés elindításáról volt szó), de többen óvatosságra intettek a reformok és az azzal kapcsolatos átvilágítások tekintetében is. (Nem mindegy ugyanis, hogy ki és milyen szempontok szerint vizsgál valamit. Ha a fiskális szemlélet az uralkodó, merőben más lehet az eredmény, mintha a szakmai.) Sokan kiemelték a belső (munkahelyi) béke, ebből következően a párbeszéd fontosságát is.

A válasz

A miniszterelnök természetesnek találta, hogy az irányelvek céljai megalapozottak, ha nem lettek volna és nem lennének gátló tényezők (orosz válság, árvíz, jugoszláviai háború), az eredetileg elgondolt 7 százalékos gazdasági növekedést is a "magyar gazdaságban benne levő"-nek ítélte. Az adó- és járulékrendszerrel kapcsolatban kijelentette, hogy annak stabilnak kell lennie, de először a költségvetési irányelveknek kell meglenni, utána jöhet csak az adó- és járulékszabályozás. A kamatadó bevezetését elvi kérdésnek tartotta, mivel a tőkejövedelem nem lehet kedvezőbb adózású, mint a munkajövedelem. Preferenciaként említette továbbra is a családok kiemelt támogatását.

A miniszterelnök arra a megjegyzésre reagálva, mely a Gazdasági Tanács üléseinek "műfaját" firtatta, azt mondta: "Mi hallgatunk, Önök beszélnek, s abból, amit hallunk, megvizsgáljuk, mit használhatunk és építhetünk be az anyagokba." Bár e megjegyzés nem annyira a párbeszéd, mint inkább a különálló monológok elhangzásának lehetőségére utalt, azért remélhetően inkább az a tendencia érvényesül majd, amelyre az egyik hozzászóló is utalt, hogy célszerű lenne a Gazdasági Tanács működtetését olyképpen kialakítani, melyben az üléseket megelőzően a témákat szakértők is megvitathatják, s csak egy, a felek között közeledő álláspont kialakulása után kerül sor a tanács ülésére.

A munkaadók, munkavállalók és a többi képviselt társadalmi szervezet részéről elhangzottak túlnyomó része olyan megállapításokat tartalmazott, amelyek a realitásokból kiindulva, megfontolt elemzések után tárták fel a költségvetési irányelvekben fellelhető problémákat. Kétségkívül hatékonyabb lenne e vélemények összehangolt, összefoglaló kifejtése, de szükségszerű lenne a felvetett gondokra való konkrét pozitív vagy akár negatív visszajelzés.

Az újabb szakasz

Ezzel lezárult a társadalmi párbeszéd megújításának első szakasza. Előrehaladott állapotban vannak a tárgyalások az ILO Tanács, valamint a Szociális Tanács esetében, s valószínűsíthetően a többi, a kormányzat által tervezett fórum is megalakul majd. Az Országos Munkaügyi Tanács a dolgok jelenlegi állása szerint, ha nem is egészében, de nagyjában továbbviszi azokat a funkciókat, feladatokat, melyek az Érdekegyeztető Tanács munkájának centrumát képezték. Azoknak a kérdéseknek a tárgyalása, melyek az ÉT kompetenciájába tartoztak, de az OMT-ébe már nem, nagyrészt átemelődnek más, a társadalmi párbeszéd új rendszerébe tartozó fórumok (Gazdasági Tanács, Európai Integrációs Tanács, Nemzeti ILO Tanács stb.) illetékességébe, így – legalábbis formailag – nem maradnak "fehér foltok" az érdekegyeztetés térképén.

A jelenlegi állapot értékelésekor, munkaadói szempontból a következőket már most is meg lehet állapítani:

• a tavaly nyáron még érzékelhetően társadalmipárbeszéd-ellenes kormányzati hangulat – a kétségtelenül meglevő nézetkülönbségek ellenére – oldódott,
• a cél, hogy a párbeszédet fenn kell tartani, az érdekegyeztetésben kialakult értékeket meg kell őrizni, a szociális partnerek jogosítványainak a lehetőségek szerinti legszélesebb körben meg kell maradniuk, lényegében megvalósulni látszik,
• a társadalmi párbeszéd új fórumaiban a meghatározó munkaadói szövetségek részt vesznek, a munkaadók számára elengedhetetlenül fontos témákban lesznek egyeztetések.

A társadalmi párbeszéd hatékonyságát nem a deklarációk, nem az elnevezések, hanem az dönti el, hogy benne a megfelelő partnerek lényeges kérdéseket tárgyalnak-e, és megfelelő döntéseket hoznak-e, vagy sem. Így aztán lehet arról filozofálni, hogy mi a különbség és az azonosság a társadalmi párbeszéd és az érdekegyeztetés között, szélesebb kategória-e az egyik, mint a másik. A lényeg azonban az, hogy van-e párbeszéd és érvényesíthetők-e az érdekek. Úgy tűnik, most már remélhető, hogy a lehetőség továbbra is adott.