A Gazdasági Minisztérium 1998 decemberében tárta a közvélemény elé az érdekegyeztetés reformját előkészítő dokumentumot, a Társadalmi Párbeszéd Rendszerének szakmai koncepcióját. Az érdekképviseleti szervezeteknél azonban a tárca terveinek vegyes fogadtatása volt. Talán nem haszontalan megismerni néhány európai ország gyakorlatát, mindenekelőtt az EU országaiban kialakult rendszerek működésének tapasztalatait.
Az érdekegyeztetés szakirodalmával polcokat lehetne megtölteni a fejlett piacgazdaságok könyvtáraiban, ám egységes modell nem alakult ki. Mi több, az érdekegyeztetés fogalmát sem használják. Helyette a kollektív alku (collective bargaining) és a társadalmi párbeszéd (social dialogue) kifejezéssel illetik azt a folyamatot, amelynek keretében a kormányok, munkaadók és munkavállalók formálják a munka világát.
A munkaügyi kapcsolatokba való állami beavatkozás mértéke más és más az európai országok esetében. A Benelux államokban, Franciaországban, Görögországban, Portugáliában és Spanyolországban az állam kulcsfontosságú szerepet vállal, de nem sérti a szociális partnerek autonómiáját. A kontinens többi országában az állam a kollektív alkuk rendszerét támogatja, szabályozza azok feltételeit.
Ezzel szemben az európai szokásoktól előszeretettel elkülönülő Nagy-Britanniában a hatalom egyáltalán nem avatkozik be a szociális partnerek kapcsolatába.
Benelux gyakorlat
A három Benelux államban a kormányok jelentős szerepet játszanak a munkaügyi kapcsolatok alakításában, szigorú és részletes törvények írják elő a kollektív szerződések feltételeit, a minimálbérekre és az elbocsátásokra vonatkozó szabályokat.
Belgiumban a szociális párbeszéd legfontosabb és leghatékonyabb szereplői az ágazati vegyesbizottságok, amelyeknek a legfőbb feladata az ágazati keretmegállapodások elkészítése. Országos szintű tárgyalási fórum a társadalmi parlamentnek is nevezett Nemzeti Munkaügyi Tanács. A tanácsban megkötött megállapodások gyakran évekre előre kijelölik a társadalmi fejlődés irányait.
Luxemburgban a társadalmi párbeszéd háromoldalú konferenciák rendszerében valósul meg. A munkaadói szervezeteket törvény kötelezi a kollektív tárgyalásokon való részvételre, sőt a megállapodás megkötésére is. Törvény írja elő a munkabékét, így sikertelenség esetén a Nemzeti Konfliktuskezelő Központ lép közbe, amely akár döntőbíráskodásig is viheti a vitát.
Hollandiában a munkaügyi kapcsolatokat az állam erőteljesen befolyásolja, a hierarchia szigorú mind a szakszervezetek, mind a munkáltatók körében. Ez azonban nem gátolja, hogy a legfőbb tripartit fórumon, a Social Economic Council (Társadalmi Gazdasági Tanács) tárgyalásain együttműködjenek. Emellett működik egy magánalapítvány is, a Foundation of Labour (Munkaügyi Alapítvány), amelynek célja a szakszervezetek és a munkaadói szervezetek közötti hatékony kapcsolat ápolása.
Gyenge munkaadók és munkavállalók
Franciaországban a társadalmi párbeszéd intézményes formái nem igazán alakultak ki, a munka világa megosztott. Az érdekegyeztető tárgyalásokon az állam szerepe a meghatározó. Befolyását jórészt annak köszönheti, hogy országosan a munkavállalók mintegy 23 százalékát foglalkoztatja. A munkaadói szervezetek elismertsége és autonómiája igen kétséges, a munkavállalói oldal ereje csekély. A munkaügyi kapcsolatok Franciaországban nem vállalati, hanem iparági vagy ágazati szinten érvényesülnek. A kollektív szerződések is ezen a szinten köttetnek, minden ágazat saját fórumán.
A munkaadók vállalati szinten elleneznek mindenféle szakszervezeti működést. Ennek magyarázatát abban a hagyományosan francia felfogásban kell keresni, amely szerint egyedül a munkáltatók viselik a döntések kockázatát, ők felelnek a vállalkozás sikeréért. A szakszervezetek ezt akceptálva nem élnek a helyi nyomásgyakorlás eszközével.
A francia munkaügyi kapcsolatok legmagasabb szintű fóruma a Szociális Gazdasági Tanács, amelyben az államnak, mint legnagyobb munkáltatónak, s mint a munkavállalói jogok legfőbb őrének tekintélyes befolyása van.
Délen a politika meghatározó
Görögországban, Portugáliában és Spanyolországban a munkaügyi kapcsolatokban az állam ugyancsak jelentős szerepet vállal. Az állam befolyását egyrészt jogi eszközökkel érvényesíti (például a munkakörülmények szabályozása, elbocsátási eljárások meghatározása), másrészt a szoros szakszervezeti kapcsolatok miatt a politikai pártoknak is módjuk van a nyomásgyakorlásra. A politikai kapcsolatok Olaszországban is erőteljesek.
Spanyolországban a szabályozott kollektív alku az elfogadott. Az ágazati szintű kollektív megállapodások szinte kizárólag a bérmegállapodásokra szorítkoznak. Nagyobb vállalatok jellemzően kétéves időtartamra, a kisvállalkozások egy évre szerződnek. Egy 1994-ben megalkotott törvény bővítette a kollektív szerződésbe foglalható kérdések körét, így lehetővé vált a munkafeltételekkel, a szakszervezeti képviselettel és a társadalombiztosítással kapcsolatos problémák rendezése is.
Az olasz modellt egyszerre jellemzi a centralizáltság és a decentralizáltság. A törvények a szociális partnerek számára nem teszik kötelezővé a képviseletet, ám a szakszervezeteknek kezdeményező szerepet biztosítanak. A társadalmi partnerek relatív szerződéskötési autonómiával rendelkeznek, de az állam – a szakszervezetekhez fűződő politikai kapcsolatai révén – is igyekszik részt vállalni a tárgyalásokon. A megállapodásos rendszer két szinten működik. A nemzeti szintű tárgyalásokon országos kollektív szerződéseket készítenek elő, amelyek a bérek tekintetében két évig, egyéb esetekben négy évig érvényesek. Az országos szerződések adnak iránymutatást az üzemi szintű megállapodásokhoz.
Görögországban és Portugáliában nem tulajdonítanak túl nagy jelentőséget a kollektív szerződéseknek. Leginkább csak a bérekkel kapcsolatos egyezségeket rögzítik bennük. Az ágazati megállapodásokhoz egy speciális bizottság, a Standing Committee for Concentration (Koncentrációs Állandó Bizottság) állapít meg direktívákat.
Nagy-Britannia, a különc
Nagy-Britanniában nem jellemző, hogy az állam beavatkozna a munkaügyi kapcsolatokba. Az állam a felekre hagyja a viták megoldását, a törvények nem kényszerítenek tárgyalási kötelezettséget a szociális partnerekre. A kollektív alku rendszere az önkéntességre épül, a törvényi szabályozás elenyésző. A kollektív szerződések nem ipari vagy ágazati, hanem üzemi szinten köttetnek. Betartásuk nem kötelező a felekre nézve, kizárólag hivatkozási pontként szolgálnak. A törvények a szakszervezeteknek nem adnak szerződéskötési jogot. Csupán a munkaadó belátásán, illetve a szakszervezet rátermettségén múlik, hogy egyáltalán létrejön-e tárgyalás a partnerek között.
Vitás kérdésekben a felek a brit munkaügyi döntőbírói szolgálathoz, az ACAS-hez fordulhatnak, bár az itt született döntések sem kötelező érvényűek, végrehajtásuk a feleken múlik. Az ACAS foglalkozik a munkaügyi kapcsolatok helyes gyakorlatának kódexé"-nek fejlesztésével is, amely a munkaügyi bíróságok ítélkezéséhez szolgál alapul. Az egyes ágazatok érdekképviseletei országos fórumokat is működtetnek. Az országos szintű megállapodások két szervezet közreműködésével jöhetnek létre: egyrészt az önkéntes alapon létrejött szervezet, a Joint Industrial Council (Közös Ipari Tanács) segítségével, illetve a hivatalos Wages Council (Bérügyi Tanács) közvetítésével.
A legfőbb ágazati fórum az állam által létrehozott Nemzeti Vegyes Bizottság és az alsóbb szintű vegyesbizottságok. E bizottságokba a menedzsment, illetve a munkavállalók delegálhatnak (választott) tagokat. A tárgyalásokon született megállapodások direkt és indirekt módon is befolyásolhatják a munkaügyi kapcsolatokat. Ez utóbbi oly módon érvényesül, hogy a megállapodásokat azok a munkavállalói szervezetek is kötelezőnek fogadják el, amelyek nem tömörültek szövetségbe.
Skandinávia: állami részvétel
A svéd munkaügyi kapcsolatok rendszerében meghatározó szerepet vállal az állam, de a törvényalkotásban a szociális partnerek is aktívan közreműködnek. A törvények hathatós védelmet adnak a munkavállalóknak, a munkaügyi viták rendezéséhez az állam nyújt segítséget intézményes keretek között. Finnországban a munka világa sokkal átpolitizáltabb, mint az északi országok többségében. A kormány közvetlenül szabályozhatja a jövedelmi viszonyokat és az árakat, aktívan befolyásolja az adópolitikai tárgyalásokat is. Előfordult, hogy egy-egy számottevő munkaügyi konfliktus feloldásában a köztársasági elnök is részt vett. Norvégiában az állam a társadalmi-gazdasági tervezés során komoly teret ad a szociális partnerek számára, a tripartit tárgyalásos rendszer igen elterjedt. Dániában is az állam gondoskodik a szociális párbeszéd intézményes kereteiről. Munkaügyi Döntőbírói Hivatal működtetésével segíti elő a munkaügyi konfliktusok megoldását. Kollektív alkuk megkötésére több szinten is lehetőség van, de ezeknek minden esetben a szakszervezetek és a munkaadói szervezet korábbi megállapodásán kell nyugodniuk. Országos szinten döntenek a munkavállalás általános feltételeiről (bérek, elbocsátások stb.). Ágazati megállapodás születik a munkafeltételekről, a munkaidőről és a minimális béremelések mértékéről, míg vállalati szinten jórészt az ágazati döntések megerősítése történik.
A szomszédok párbeszéde
Ausztriában a Gazdasági és Társadalmi Konzultáció intézménye nyújt állandó fórumot a szociális partnerek számára a társadalmi-gazdasági kérdések megtárgyalásához. A párbeszédet mind a szociális partnerek, mind az állam jelentősen támogatják, igaz, ez utóbbi a szociáldemokrata párton keresztül közvetlenül is kötődik a szakszervezethez. A szakszervezeti mozgalom keretein belül működtetik a tárgyalásos rendszert is, amelynek legmagasabb szintje az Ár-bér Vegyes Bizottság. Tagjai a szakszervezeti konföderáció, a kormány tagjai, a Nemzeti Bank, a gazdasági kutatóintézetek képviselői, valamint a szövetségi kancellár, aki a bizottság üléseit elnökli. A testület több albizottságot is létrehozott, köztük a Nemzetközi Albizottságot, amely a szociális dialógusra gyakorolt nemzetközi hatások következményeit kíséri figyelemmel.
Németország: párbeszéd minden szinten
Németországban minden közjóra vonatkozó kérdést tripartit konzultációkon kell megvitatni, ezért minden kormányzati szerv működtet olyan testületet, amelyben egyenlő számban képviseltetik magukat a munkaadók, a munkavállalók és a társadalmat képviselő küldöttek. A német tárgyalásos rendszer két alapelven nyugszik. Az egyik alapelv a szociális partnerek autonómiája, az állami intervenció korlátozása. Az állam kizárólag a tárgyalási feltételek tisztaságát felügyeli. A másik vezérelv a munkabéke tisztelete, amely elvárja a szociális partnerektől, hogy betartsák a megállapodásokat, és megköveteli azt is, hogy a konfliktusokat a nyitottság jegyében rendezzék, a tárgyalások kompromisszumokhoz vezessenek.
A kollektív alkuk leginkább az ágazat vagy a régió szintjén jönnek létre. A meglehetősen ritka országos tárgyalásokon inkább csak keretszerződések köttetnek.
Demeter Péter
