Az általános szabályokhoz képest szigorúbb kártérítési felelősség terheli a fokozott veszéllyel járó tevékenységet végzőket, akik csak akkor mentesülnek a kártérítési kötelezettség alól, ha bizonyítják, hogy a kárt a tevékenységükön kívül eső, elháríthatatlan körülmény idézte elő. A technika – főképp a motorizáció – fejlődésével egyre szélesedik az úgynevezett veszélyes üzemet működtetők köre. Szinte nincs olyan munkáltató, amelyre ne érvényesülnének valamilyen módon e speciális felelősség szabályai. Összeállításunkban az ezzel kapcsolatos bírósági gyakorlatból szemezgettünk.
Felelősség a dolgozó traktorjáért
Jogesetünkben a munkáltató – első látásra – úgy került a közlekedési balesettel okozott kártérítési ügybe, mint Pilátus a krédóba. Az alperes egy erdő- és fafeldolgozó gazdaságnál állt alkalmazásban, ahol két munkatársával fakitermelést végzett. A dolgozók – a munkaszerződésben meghatározott költségtérítés ellenében – saját gépeiket használták a munkához.
Az egyik munkavállaló munkaidőben javíttatni vitte az alperes tulajdonában levő traktort, ám eközben összeütközött a felperes autóbuszával. A traktor vezetője elismerte a felelősségét a balesetért.
A károsult felperes az iránt indított pert az alperes ellen, hogy fizesse meg az autóbuszban keletkezett kárát és annak kamatait. Az alperes arra hivatkozva kérte a kereset elutasítását, hogy a balesetet nem ő, hanem a munkatársa okozta. Hivatkozott arra is, hogy csak az ellene kibocsátott fizetési meghagyásból értesült a balesetről.
Az elsőfokú bíróság azzal az indoklással utasította el a keresetet, hogy a kárt munkaviszonyban álló alkalmazott okozta, ezért a Ptk. 348. §-ának (1) bekezdése értelmében a kártérítési felelősség nem az alkalmazottat, hanem annak munkáltatóját terheli.
A felperes nem értett egyet az első fokú ítélettel, ezért fellebbezéssel élt. A másodfokú bíróság abból indult ki, hogy amennyiben fokozott veszéllyel járó tevékenységgel okozták a kárt, a kártérítési felelősség alapja szükségképpen a Ptk.-nak a veszélyes üzemért való kárfelelősségre vonatkozó 345-346. §-a. Ez egyben kizárja az alkalmazott által okozott kárért való munkáltatói kárfelelősségre vonatkozó 348. § (1) bekezdésének alkalmazhatóságát. Ennek megfelelően a perbeli esetben is a veszélyes tevékenységet folytatót, vagyis az erőgép üzemben tartóját terheli a kártérítési felelősség.
Az erőgép tulajdonosa nem vitásan az alperes volt. Az üzemben tartó azonban nem feltétlenül azonos a veszélyt hordozó dolog tulajdonosával. Üzemben tartónak azt kell tekinteni, akinek felügyelete alatt és érdekében működik a veszélyes üzem.
Tekintettel arra, hogy az erdő- és fafeldolgozó gazdaság dolgozói a munkáltatójuk érdekében és felügyelete alatt működtették az alperes tulajdonában levő erőgépet, a munkáltatót kell a gép üzemben tartójának tekinteni. Minthogy a kártérítési felelősség nem az alperest terheli, a másodfokú bíróság – a döntés indokainak a fentiek szerinti helyesbítésével – helybenhagyta az első fokú ítéletet.
A perből általános érvénnyel leszűrhető tanulság, hogy az alkalmazott tulajdonában levő, de a munkáltató által fizetett költségtérítés ellenében munkavégzésre használt erőgép üzemben tartója a munkáltató. Az erőgép munkaviszonnyal összefüggő használata során harmadik személynek okozott károkért a munkáltató nem az alkalmazottért való felelősség szabályai szerint, hanem mint a veszélyes üzem üzemben tartója tartozik felelősséggel.
(BH 1991/148. számú jogeset)Egy gázrobbanás utóélete
Gázrobbanás történt egy lakóépület földszintjén levő műhelyben, mert az ott elhelyezett gázrezsót közel tizenöt éve szabálytalanul, gumicsővel kötötték be a gázvezetékbe. Az elöregedett gumicsőnél a gáz szivárogni kezdett, és a helyiségben így felgyűlt gáz elektromos szikra hatására felrobbant. Azt nem sikerült kideríteni, hogy annak idején ki volt a szabálytalan bekötést végző személy: a gázszolgáltató vállalat dolgozója vagy valaki más. A gázrobbanás következtében több lakás kiégett, hárman meghaltak, többen megsérültek. Az egyik károsult, aki a robbanás miatt elvesztette édesanyját, s akit sokkhatás ért, hónapokig táppénzes állományban volt, majd rokkantsági nyugállományba helyezték. Ezt követően – más károsultakkal együtt – pert indított a gázszolgáltató vállalat ellen, s kérte a balesetből eredő vagyoni és nem vagyoni kárainak megtérítését.
Az ügyben született jogerős ítélet megállapította az alperes gázszolgáltató vállalat kártérítési felelősségét, mert a gázszolgáltatás veszélyes üzemi tevékenység, s az azzal okozott kárért való – a Ptk. 345. §-ának (1) bekezdése alapján fennálló – felelősség alól az alperes nem tudta kimenteni magát. A kárfelelősség megállapítása azzal járt, hogy az alperes egyenként 200000 forint nem vagyoni kártérítés fizetésére volt köteles a felperesek javára. Ehhez járult még a felpereseket megillető 36460 forint vagyoni kár, illetve az egyik felperesnek járó havi 2500 forint baleseti járadék.
Az alperest biztosító biztosítótársaság – amely a perben beavatkozóként járt el az alperes oldalán – jogszabálysértésre hivatkozással kérte a jogerős ítélet felülvizsgálatát. A jogszabálysértést abban látta, hogy a jogerős ítélet megállapította a gáz szolgáltatása mint veszélyes üzemi tevékenység és a felperesek kára közötti okozati összefüggést, holott ez a valóságban hiányzott. Álláspontja szerint ugyanis a kárt nem a gázszolgáltatás, hanem a gázvezeték szabálytalan szerelése okozta, ezért nem a gázszolgáltatónak kell kimentenie magát a felelősség alól, hanem a szabálytalan bekötést végző szerelőnek.
A felülvizsgálati kérelmet elbíráló Legfelsőbb Bíróság azon az állásponton volt, hogy az alperes gázszolgáltatása a Ptk. 345. §-ának (1) bekezdése szerinti fokozott veszéllyel járó tevékenység. Az nem lehet vitás, hogy a felperesek kára a tevékenység veszélyt jelentő elemével okozati összefüggésben keletkezett. Az ilyen tevékenység folytatójának éppen a tevékenység veszélyessége miatt áll fenn a különleges védekezési kötelezettsége, amely szerint a veszély elhárítására megfelelő intézkedéseket kell tennie. A gázenergiáról szóló 1969. évi VII. tv. (Gtv.) ennek érdekében írja elő a gázszolgáltató időnkénti ellenőrzési kötelezettségét. A törvény arról is rendelkezik, hogy meg kell tagadni a szolgáltatást, ha a fogyasztó rendeltetésellenesen, veszélyeztető módon használja a berendezést. A perbeli esetben nem volt vitás, hogy az alperes mintegy 15 éven át nem tett eleget ellenőrzési kötelezettségének, holott megfelelő ellenőrzés mellett észrevehette volna a súlyosan balesetveszélyes helyzetet, s módjában állt volna megszüntetni azt. Ezzel megelőzhette volna a baleset, s a kár bekövetkezését is. Ha a gázszolgáltató elmulasztotta az időnkénti ellenőrzési kötelezettségét, veszélyes üzemi tevékenysége folytán akkor is felel a kárért, ha azt nem a gázszolgáltatás, hanem a gázvezeték szabálytalan szerelése okozta. Nincs tehát jelentősége annak, hogy az alperes dolgozója vagy valaki más végezte el a helytelen bekötést, s ugyanígy érdektelen, hogy személy szerint ki volt ez az illető. A fenti okfejtés alapján a Legfelsőbb Bíróság elutasította a felülvizsgálati kérelmet, s fenntartotta hatályában a jogerős ítéletet.
(BH 1997/182. számú jogeset)Ki az üzemben tartó?
A veszélyes üzemért való felelősség kapcsán perdöntő jelentősége van annak, ki az üzemben tartó. A most ismertetendő jogeset felperese és a II-XXXVII. rendű alperesek egy vállalati gazdasági munkaközösség tagjai voltak. A munkaközösség tevékenységi körébe tartozott a vállalat működése során melléktermékként jelentkező vasszulfát csomagolása, pátrialemez-gyártás, zajszigetelőfülke-gyártás, karbantartás, teleszkópkapuk szerelése, javítása, szervizelése. A munkaközösség tagjait foglalkoztató munkaadó (a perben I. rendű alperesként szerepelt) mint megrendelő és a munkaközösség mint vállalkozó szerződést kötöttek, amelyben a munkaközösség vállalta a megrendelő hideghengermű pácolóüzem DIMÁVAG" darabolósorának főmunkaidőn túli, váltott műszakban történő teljes üzemeltetését. A szerződés alapján az I. rendű alperes biztosította a munkaközösség részére az alap- és segédanyagokat, az üzemképes termelőberendezést és az emelő-, valamint szállítóberendezéseket. Kikötötték azt is, hogy az üzemeltetési feltételek hiánya esetén az üzemeltetés szünetel.
A szerződés teljesítése során egy éjszaka a felperes és a vele egy csoportban dolgozó munkaközösségi tagok selejttekercsek darabolását végezték a DIMÁVAG" darabolósoron. Az egyik lemeztábla elakadt, a felperes ezért felugrott a darabolósorra, mindkét lábával ráállt a lemezre, hogy testsúlyával lenyomva elősegítse annak továbbhaladását. Az edzőcipőben dolgozó felperes bal lába a hengerpár közé került, s az négy lábujját összezúzta, lábfejéről pedig leszakította a bőrt. A baleset következtében a felperes hosszabb időre keresőképtelenné vált.
A felperes kereseti kérelmében elsődlegesen az I. rendű alperest kérte kötelezni 58400 forint kártérítés megfizetésére a veszélyes üzemért való felelősségre vonatkozó Ptk. szabály alapján. A per során kiterjesztette a keresetét a munkaközösség tagjaira mint II-XXXVII. rendű alperesekre is, és őket abban az esetben kérte kártérítésre kötelezni, ha az I. rendű alperes felelőssége nem lenne megállapítható.
Az elsőfokú bíróság az I. rendű alperest kötelezte 19938 forint és késedelmi kamatai megfizetésére. Ezt meghaladóan elutasította a keresetet. Az ítélet indokolása szerint a balesetet okozó darabolóberendezésen folytatott tevékenység az I. rendű alperes érdekeit szolgálta. A munkacsarnokot, a feldolgozandó anyagot az I. rendű alperes biztosította, és a munkaközösség az I. rendű alperes által meghatározott szempontok szerint végezte a tevékenységet. Mindezek alapján az elsőfokú bíróság az I. rendű alperest minősítette a darabolóberendezés üzemben tartójának, és kártérítési felelősségét a Ptk. 345. §-ának (1) bekezdésében foglaltak szerint állapította meg. Minthogy azonban a károsult felperes maga is közrehatott a baleset bekövetkezésében, csökkentette az I. rendű alperes felelősségének mértékét, és a Ptk. 345. §-ának (2) bekezdésében foglaltak szerint 50-50 százalékos kármegosztást alkalmazott. A felperes felróható közrehatását amiatt állapította meg, mert a perbeli alkalommal a felperes csoportvezetője figyelmeztetése és a munkavédelmi előírások ellenére edzőcipőben dolgozott, és az elakadt lemeztábla továbbhaladásának elősegítése érdekében – ugyancsak szabálytalanul – felállt az üzemelő berendezésre.
Az ítélet ellen az I. rendű alperes fellebbezett, ám a fellebbezés sikertelen volt, a másodfokú bíróság helybenhagyta az első fokú ítéletet. Az ügyben törvényességi óvást emeltek, s így a vita a Legfelsőbb Bíróság elé került, amely rámutatott a következőkre: A Ptk. 345. §-ának (1) bekezdésében foglaltak szerint, aki fokozott veszéllyel járó tevékenységet folytat, köteles az ebből eredő kárt megtéríteni. A fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatójának (üzemben tartónak) azt kell tekinteni, aki a veszélyes üzemet fenntartja, tartósan üzemelteti, és akinek felügyelete, irányítása, ellenőrzése és a veszélyforrás elleni különleges védekezésre való kötelezettsége mellett folyik a veszélyes üzemi tevékenység. Az üzemben tartói minőség ismérvei között ugyanakkor nincs feltétlenül ügydöntő jelentősége annak, hogy a veszélyes üzem kinek az érdekében működik.
A peres felek által megkötött vállalkozási szerződés tartalma és az I. rendű alperesnek a perben meg nem cáfolt nyilatkozata szerint a balesetet okozó gépi berendezést a szerződéses jogviszony ideje alatt – a szerződés teljesítésével összefüggően – kizárólag a munkaközösség tagjai üzemeltették, és ők végezték az üzemeltetéssel kapcsolatos irányítást, ellenőrzést is. A vállalkozási szerződés teljesítése pedig – a szerződésben kikötött ellenszolgáltatásra tekintettel – valamennyi szerződő fél érdekét szolgálta.
E tényekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az I. rendű alperes a baleset bekövetkezésekor nem volt üzemben tartója a kérdéses berendezésnek, ezért a jogerős ítélet törvénysértéssel állapította meg kártérítési felelősségét a Ptk. 345. §-ának (1) bekezdésében foglaltak alapján.
(BH 1988/273. számú jogeset)Veszélyes légcsavar
Az alábbi jogeset jól példázza, hogy a repülés nemcsak a levegőben, hanem a földön is veszélyes lehet. A felperes vagyoni és nem vagyoni kárigényeket érvényesített egy sportklub mint veszélyes üzem üzemben tartója ellen, mert az alperes sárkányrepülőgépének szerelése közben a légcsavar levágta a felperes három ujját. Az elsőfokú bíróság megállapította az alperes felelősségét a balesetért, de a felperesre terhesebb 80-20 százalékos kármegosztást alkalmazott, mert álláspontja szerint a felperes felróhatóan közrehatott a károsodás bekövetkeztében, minthogy a szerelés közben megszegte az elemi óvatossági szabályokat. A döntést a másodfokú bíróság helybenhagyta.
A jogerős ítélet ellen – jogszabálysértésre hivatkozással – az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Álláspontja szerint ugyanis a földön levő, szárny nélküli sárkányrepülő szerkezete nem minősül veszélyes üzemnek, s amúgy sem ő, hanem a Magyar Repülőszövetség tekintendő üzemben tartónak.
A felülvizsgálati kérelemmel kapcsolatosan a Legfelsőbb Bíróság úgy ítélte meg, hogy az alperes alaptalanul vitatta a balesetet okozó szerkezet veszélyes üzemi jellegét. A felelősség szempontjából ugyanis nincs jelentősége annak, hogy a balesetet okozó szerkezet az adott helyzetben valóban nem minősült légi járműnek. A veszélyes üzemi jelleget nem ez a mozzanat alapozza meg a vitás esetben, hiszen a beindított robbanómotor és az azáltal működtetett légcsavar okozta a balesetet. Maga a motor, illetve az azzal felszerelt szerkezetek a bírói gyakorlat szerint egyértelműen veszélyes üzemnek minősülnek.
Ugyancsak alaptalanul vitatta az alperes az üzembentartói minőségét is. Mivel a balesetet okozó szerkezet nem volt légi járműnek tekinthető, így az alperes által hivatkozott légügyi előírásokban foglaltak nem lehetnek irányadóak az üzembentartói minőség megítélésénél. A balesetet okozó szerkezet tulajdonosa és üzemben tartója egyértelműen az alperes. Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság hatályában fenntartotta a jogerős ítéletet.
(BH 1996/199. számú jogeset)Mi kell a kimentéshez?
A veszélyes üzemért való kárfelelősség alól igen nehéz kibújnia a károkozónak. Az ezzel kapcsolatos bizonyítási problémákat illusztrálja a következő jogeset:
A felperes a kártérítés alapjául mindkét alperes környezetszennyező és radioaktivitást eredményező tevékenységét jelölte meg, amellyel okozati öszszefüggésben le kellett bontani egy ingatlant, és sugármentesíteni kellett a területet, valamint a közvetlen környezetet is. A sugármentesítést az érintett ház építőközössége végeztette el. A felperes jogi álláspontja szerint az alpereseknek kellett bizonyítaniok, hogy munkavégzésükkel nem okoztak sugárszenynyezést. Nézete szerint az alperesek közötti felelősség mértéke nem határolható el, ezért kérte egyetemleges marasztalásukat.
Az I. rendű alperes még a peres eljárást megelőzően hajlandónak mutatkozott a felperes által kárként érvényesíteni kívánt összeg 50 százalékának megtérítésére. Később azonban a perbeli védekezését fokozatosan módosítva, tagadta a kereset jogalapját, s vitatta a kár összegét is. Ugyanígy tett a II. rendű alperes is, aki elismerte ugyan, hogy 1955-től a kérdéses területen tórium felhasználásával gázharisnyát gyártott, de azzal védekezett, hogy az 50-es évek második felétől rendszeressé vált ellenőrzés ezzel összefüggésben nem állapított meg szabálytalanságot. Védekezése alátámasztására hivatkozott a KÖJÁL 1986. március 28-ai szakvéleményében foglaltakra, amelyből szerinte megállapítható volt, hogy a kérdéses szennyeződés az 1930- 1950-es évek közötti időszakból származik.
A bíróság nem folytatott le bizonyítási eljárást, csupán a perbeli okiratok és a felek nyilatkozatai alapján hozta meg ítéletét. Ebben azzal az indokolással utasította el a keresetet, hogy nem nyert bizonyítást az alperesi tevékenységek és a felmerült kár közötti okozati összefüggés, mivel a felperes nem tett eleget az őt terhelő bizonyítási kötelezettségnek. Utalt a bíróság arra is, hogy az sem vált egyértelművé a perben, történt-e valójában károkozás, s ha igen, ki volt a károsult.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett. Azzal érvelt, hogy a Ptk. 345. §-a kifejezetten nem vonja ugyan a perbeli tevékenységet a fokozott veszéllyel járó tevékenységek körébe, de – véleménye szerint – ennek szabályait a perbeli sugárfertőzést eredményező tevékenységek körére is alkalmazni kell. Mindezek következtében szerinte az alpereseknek kellett volna bizonyítaniuk a vétlenségüket. Az összegszerűségi vitával kapcsolatban pedig arra utalt, hogy a házilagos kivitelezés eredményeként lényegesen kisebb volumenű költségek merültek fel, mintha a mentesítést nem az építőközösség, hanem teljes egészében szakvállalat végezte volna.
A másodfokú bíróság abból indult ki, hogy a Ptk. 345. §-ának (1) bekezdése szerint, aki fokozott veszéllyel járó tevékenységet folytat, köteles az ebből eredő kárt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a kárt olyan elháríthatatlan ok idézte elő, amely a fokozott veszéllyel járó tevékenység körén kívül esik. Ezeket a szabályokat kell alkalmazni arra is, aki az emberi környezetet veszélyeztető tevékenységével másnak kárt okoz.
Mindebből az következik, hogy az alpereseknek kellett volna bizonyítaniuk, miszerint a lakóépület lebontása és a fertőzött környezet sugármentesítésével járó kiadások, károk rajtuk kívül álló okokból következtek be. Ez a bizonyítás nem vezetett teljes sikerre. Egyértelműen csak az bizonyosodott be, hogy az alperesek – függetlenül a korábbi időszaktól – szintén tóriumtartalmú gázharisnyát gyártottak. E tevékenységükkel pedig 1955-től kezdve maguk is közrehatottak a kár bekövetkezésében. A Ptk. 346. §-ának (1) bekezdésében foglaltak szerint, ha a kárt több személy fokozott veszéllyel járó tevékenységgel közösen okozta, egymás közötti viszonylatukban a felelősség általános szabályait kell alkalmazni. Ez az alperesekre is irányadó.
A perben megállapítható volt, hogy az 1930-as évektől kezdődően ma már meg nem állapítható személyek, 1955-től pedig az alperesek együttesen végezték a környezetszennyező és a radioaktivitást is eredményező tevékenységet. A másodfokú bíróság nem fogadta el azt az alperesi érvelést, hogy kizárólag az alperesek előtt végzett gyártásból erednének a kérdéses területen megtalált hulladékok. (Az építőközösség által a sugármentesítésre felkért szakértő megállapítása szerint az 1970-es évek elejéről származó anyagokat is találtak elásva, a területen levő hulladékgödörben.) Az I. rendű alperes korábbi elismerő nyilatkozata, valamint az éppen általa hivatkozott KÖJÁL-szakvélemény szintén bizonyítja, hogy az alperesek közrehatottak a kár bekövetkezésében. Megállapítható volt az is, hogy az épület padlásán meg nem engedett mennyiségben tároltak radioaktív anyagot. Mindebből a másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság arra következtetett, hogy függetlenül a padlástérben található káros hulladék keletkezési idejétől, az alperesek legalábbis megtűrték a sugárzó anyag jelenlétét, mert azokról feltétlenül tudniuk kellett.
Az alperesek kimentéseire irányuló bizonyítási eljárás nem vezetett sikerre, ezért a Legfelsőbb Bíróság megváltoztatta az elsőfokú bíróság ítéletét, és megállapította az alperesek felelősségét a felperesi kárért. Aki ugyanis fokozott veszéllyel járó tevékenységgel – például sugárzó anyag feldolgozásával – környezetszennyezést okoz, viselni tartozik az ebből eredő károkat. Ôt terheli annak a bizonyítása, hogy a kárt általa el nem hárítható ok idézte elő. Ha pedig többen idézték elő az emberi környezet veszélyeztetését, felelősségük a károsulttal szemben egyetemleges.
(BH 1990/27. számú jogeset)Átvállalt kártérítés
A következő jogesetben a veszélyes üzemért való felelősség és a kárfelelősség szerződéses átvállalása közti viszonyt mutatjuk be. Az alperes bérbe vett a felperestől egy mezőgazdasági repülőgépet, hogy azzal permetezze növényvédő szerekkel a búzatábláit. A bérleti szerződésben a felek többek között megállapodtak abban, hogy a dologi károk tekintetében az alperes viseli a felelősséget a növényvédő szerek alkalmazásából eredő fokozott veszéllyel járó tevékenységért. A felperes által az alperes részére bérmunkában végzett repülőgépes vegyszerezés alkalmával a repülőgép vezetője nem követett el mulasztást, ennek ellenére a vegyszerezés következtében károk keletkeztek az alperes földjével szomszédos telkeken levő növényzetben. A károsultak beperelték a felperest, amelynek eredményeképpen a felperes 49 714 forint kártérítést fizetett ki. Ezt követően a felperes megtérítési igénnyel lépett fel az alpressel szemben, s kérte, hogy az alperes a bérleti szerződésben vállalt kötelezettsége alapján térítse meg azt a kárösszeget, amit neki kellett megfizetnie a károsultaknak. Az így megindult perben az elsőfokú bíróság helyt adott a felperes keresetének, mert az eljárásban az alperes nem tudta bizonyítani, hogy a károsodás a repülőgép vezetőjének vagy a felperes más dolgozójának felróható magatartására vezethető vissza.
Az ítélet ellen az alperes fellebbezett, a fellebbezés azonban nem vezetett eredményre, mert a másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság is úgy látta, hogy a felperes nem követett el mulasztást a munka során. Sem a vegyszerezést ellenőrző és a biztonsági feltételeket biztosító alperes növényvédelmi szakembere, sem a repülésirányító és a kérdéses időben a helyszínen levő többi dolgozó nem vett észre szabálytalanságot. Tény azonban, hogy minimális vegyszerszóródást, illetőleg a vegyszer szagát a környező területeken akkor is lehet észlelni, ha a vegyszerezés során nem történik mulasztás.
A Legfelsőbb Bíróság rámutatott arra, hogy a fokozott veszéllyel járó tevékenységgel okozott kárért való felelősség szerződéses átvállalásakor az átvállaló köteles megtéríteni a harmadik személyeknek megfizetett kártérítés összegét a veszélyes tevékenységet folytató félnek, hacsak nem bizonyítja, hogy a kár az utóbbinak vagy az utóbbi munkavállalójának felróható magatartása folytán keletkezett. A felperes erre tekintettel jogosan követelte az alperestől a károsultaknak kifizetett kár megtérítését.
(BH 1983/204. számú jogeset)Vereckei Kálmán
