A brüsszeli közös kasszából – hét év alatt – 22,4 milliárd euróra számíthat Magyarország. Rengeteg pénzről van szó; érthető, ha a szakmai és társadalmi viták fókuszában az áll, hogy miként lehet hatékonyan elkölteni a fejlesztési forrásokat.
A milliárdok ígérete új perspektívákat nyit, egyszersmind ráirányítja a figyelmet a pénzfelhasználás mikéntjére, a kockázatokra is. Hogy mekkora a tét, az jelzi, hogy Brüsszel is éberen – és kellő szigorral – figyeli az Új Magyarország Fejlesztési Terv programjait. Az EU következetes számonkérése azt szolgálja, hogy egyetlen euró se vesszen kárba; a pályázati pénzek – jó programok révén – átlátható és ellenőrizhető módon hasznosuljanak. Noha Magyarországnak is ez az érdeke, a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség – a hazai koordináló intézmény – mégis kapott egy fekete pontot az Európai Bizottságtól, utóbbi ugyanis technikai, illetve intézményi hiányosságokat tárt fel a hazai rendszerben, ami a pályázatok késlekedését idézheti elő.
De nemcsak Brüsszel, hanem a hazai szakmai közvélemény, illetve a munkaerőpiac szereplői és érdekképviseletei is napirenden tartják az uniós pénzek lehetséges "útjait". Álláspontjuk szerint a stratégiai célok – a gazdasági növekedés és a foglalkoztatás bővítése – támogatandóak, azonban e hétezer milliárd forintot nem a költségvetési megszorításokat ellensúlyozó finanszírozásra, hanem a beruházási többlet elérésére kell fordítani. Ez utóbbi lehet a garancia arra, hogy a hazai vállalkozások résztvevőivé és haszonélvezőivé váljanak az uniós pályázatoknak, s ezzel erősödjék foglalkoztatási potenciáljuk. Tehát presztízsberuházások helyett versenyképesség-javító fejlesztésekre, térségi felzárkóztatásra, az innováció serkentésére s – az oktatás és a képzés "felpörgetésével" – a foglalkoztatás bővítésére van szükség.
A nemzetközi példák ugyanakkor arra intenek, hogy az uniós pénzek fialtatása során különösen igaz, hogy aki sokat markol, keveset fog. Vagyis: szelektív módon kell kijelölni a fejlesztési irányokat. Míg a versenyképesség megerősítése ott lehetséges, ahol ehhez megvan az alap – bővülni kész gyártók, szolgáltatók –, másutt meg kell elégedni azzal, ha egyáltalán új álláshelyek teremthetők. Tehát kinek-kinek (vállalkozónak, önkormányzatnak, civil szervezetnek) meg kell találnia a számára legmegfelelőbb kitörési pontokat.
Ez persze nem megy magától. Szükség van a valós igényekhez igazodó operatív programokra, a gyors és rugalmas közreműködő szervezetekre és háttérintézményekre, nem utolsósorban pedig a pénzkezelést érintő kultúraváltásra. Ez utóbbi hozadéka a bizalom, amely – hosszabb távon – pénztőkévé konvertálható.
