A jól, de legalábbis kielégítően működő piacgazdaságok sajátja a verseny és az együttműködés fenntartása. Bár a legnagyobb deficit – még Európa fejlettebb felén is – éppen ebben mutatkozik, az érdekegyeztetés – mint a kívánatos egyensúly megteremtésének intézményesült formája – hathatós eszköz lehet az érdekellentétek feloldására. Különösképpen így van ez a munka világában.
A szabályozott munkaügyi kapcsolatokat nálunk is értéknek, az ágazati és a helyi kollektív szerződéseket pedig afféle "értékmérőnek" tekintik a munkaadók és a munkavállalók. Ez érthető is, hiszen a munkahelyek sajátos viszonyait (munkaidőkeret, munkarend, munkaközi szünet, pihenőidő, tanulmányi munkaidő-kedvezmény, a munkabér kifizetésének napja, a túlmunka felső határa, a különböző pótlékok mértéke stb.) csak a helyi szereplők képesek átlátni, tisztázni és – az alku során – rendezni; erre a Munka Törvénykönyve önmagában nem képes. Mégis: annak ellenére, hogy a kollektív szerződések megkötésének gyakorlata kiforrott a hazai munkahelyeken, e dokumentumok tartalma meglehetősen szegényes. Gyakran csak az Mt. paragrafusait idézik, s elvétve fordul elő, hogy a különböző konfliktusok kezelésének mechanizmusait rögzítenék. Pedig ez a munkabéke szempontjából lényeges lenne, hiszen egy esetleges sztrájkhelyzetben ezen eljárások kidolgozására nemigen kerülhet sor.
De nem csak a tartalommal van baj, az utóbbi években csökkent a megkötött kollektív szerződések száma is. Ennek egyik oka az lehet – mondják szakértők –, hogy a kisebb munkahelyeken nincs szakszervezet, illetve a munkáltatók sem érdekeltek kellően a szerződések megkötésében. Pedig e dokumentumok révén jóval nagyobb mozgástér nyílna a helyi viszonyokat tükröző szabályozásra, az eltérésekben történő megegyezésre, vagyis a munkaadók számára is létfontosságú kiszámíthatóság megteremtésére.
A munkaadók ugyanis legfőképpen a biztonságos és tervezhető piaci-munkahelyi viszonyokban érdekeltek. Mert bár a konfliktusok kikerülhetetlenek, a kollektív szerződésekben éppen ezek megoldási lehetőségei rögzíthetők. Nem véletlen, hogy a viszonylag új keletű középszintű – ágazati – kollektív szerződésektől sokat várnak a munkapiaci szereplők, ugyanis ezekkel, illetve ezek kiterjesztésével korrekt módon artikulálható az ágazat munkahelyeinek egyedisége.
Ezzel együtt sem állítható, hogy egy jó kollektív szerződés – amely megnyugtató válaszokat ad a munkahelyi közösség problémáira – könnyen tető alá hozható. A tapasztalatok tanúsága szerint "meg kell szenvedni érte". De megéri, mert a modern piacgazdaság akkor működhet jól, ha kereteit a kiszámíthatóságon alapuló verseny és a bizalomból táplálkozó együttműködés jelöli ki.
