A globalizáció hatásait a világkereskedelem, a nemzetközi kommunikáció és a világméretű hálózatok kiteljesedése óta érzékeljük, jóllehet olyan következményeivel is szembesülni kellett, mint a korábban elképzelhetetlen pusztítással járó két világháború, vagy éppen a világméretű fegyverkezési verseny.
Fenntartható fejlődés
A világkereskedelem és a világgazdaság jelenlegi rendszere a földgolyót kaotikus viszonyok felé sodró ellentmondásokat termelt. Ezek tanulmányozása vezeti László Ervin professzort, a Római Klub tagját és szellemi örökösét arra, hogy 2012-re jövendölje a káosz várható bekövetkeztét. Nem véletlen e pesszimista forgatókönyv, hiszen – mint László Ervin írja – "az Egyesült Államok lakossága, noha a világ népességének csupán 4,1 százalékát teszi ki, a világ energiatermelésének mégis 25 százalékát fogyasztja el. Az átlag amerikai évi 5 tonna fosszilis üzemanyagot (szenet vagy olajat) éget el - szemben az átlag kínai 0,8 és az átlag német kissé szerényebb 2,9 tonnájával".
De nemcsak a Római Klub és követői buzdítanak cselekvésre, hanem a nemzetközi szervezetekben és a gazdasági élet szereplőinek körében is mindinkább terjed az a felismerés, hogy az emberiségnek a fejlődés olyan formáját kellene megélnie, amely a jelen szükségleteinek kielégítése mellett nem fosztja meg a jövő generációit saját szükségleteik kielégítésének lehetőségétől.
A fenntartható fejlődéshez az eszközök széles skálája áll rendelkezésre. Az elmúlt negyven évben számos világszervezet foglalkozott a globális előrejelzések valóságtartalmának vizsgálatával, valamint nyújtott megoldási javaslatokat azok esetleges negatív hatásai kivédésére. Mások mellett az Emberi Környezet ENSZ Konferenciája (1972), a Római Klub – A növekedés határai (1972), a Brundtland Bizottság – Közös Jövőnk (1983-1987), a Rio de Janeiróban megtartott ENSZ-csúcsértekezlet a környezetről és fejlődésről (1992), a Kiotói jegyzőkönyv (1997), a Millenniumi Nyilatkozat (2000), s nem utolsósorban az ENSZ Fenntartható Fejlődés Világ Csúcsértekezlet Johannesburgban (2002).
A makroökonómiai, világgazdasági jelenségek mind sürgetőbben vetik fel a fenntartható fejlődés problémáját. Az elsődleges célnak tartott hatékonyság és versenyképesség hajszolása időről időre produkál vállalhatatlan eszközöket a gyermekmunkától a kényszermunkáig, a munkaerő embertelen kizsákmányolásától a munkanélküliségig. A Millenniumi Nyilatkozat, majd nyomában a Johannesburgi Csúcsértekezlet számos célt fogalmazott meg a következő évekre.
Az önmérséklet morálja
E célkitűzések sorában – témánkhoz kapcsolódva – az alábbiak emelhetők ki:
– meg kell valósítani a környezetbarát termelési és fogyasztási mintákat, valamint meg kell őrizni a természeti erőforrásokat;
– ösztönözni kell az önmérséklet morálját a fogyasztásban;
– el kell érni, hogy mindenki elvégezze az általános iskolát, s meg kell valósítani a nemek egyenlőségét az oktatásban;
– el kell érni a Kiotói jegyzőkönyv céljait az üvegházgázok kibocsátásának csökkentésére;
– tovább kell fejleszteni, és teljesíteni kell a WHO irányelvein alapuló országos szabványokat a levegő minőségére vonatkozóan;
– meg kell akadályozni, hogy a természetes erdők összterülete tovább zsugorodjon;
– véget kell vetni a vízkészletek túlzott kimerítésének;
– a talaj eróziójának mértékét felére kell csökkenteni;
– az anyagráfordítás 4-10-szeres csökkentésére kell ösztönözni az ipari országokat;
– fel kell számolni az olyan szubvenciókat, amelyek a fosszilis tüzelőanyagok és a nyersanyagok kitermelését és használatát támogatják;
– erősíteni kell a kormányzatok, a gazdasági szektor és a civil társadalom együttműködését;
– be kell vezetni az országokban az olyan könyvelést, amely beépíti a környezeti költségeket is;
– a gazdasági növekedés GDP-ben kifejezett mutatóit helyesbíteni kell a társadalmi és környezeti költségekkel;
– számszerű vállalásokat kell tenni, hogy végre megvalósítható és számon kérhető programok jöjjenek létre (http://www.menszt.hu/magyar/milldecl.html).
Global Compact
Felismerve a saját erőforrásait mindinkább felélő fejlődés veszélyeit, Kofi Annan ENSZ-főtitkár 1999-ben meghirdette a Global Compact (Globális Kiegyezés) programját, melynek elveit később az ENSZ különböző szervezetei – kitüntetetten az ENSZ legrégebbi szakosított szervezete, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) – beillesztették saját cselekvési programjukba.
Érdemes felidézni a Global Compact témaköreit. Az elérendő célokat négy csoportba sorolták, és ezeken belül kilenc pontban foglalták össze a Globális Kiegyezés céljait. Ezek szerint:
– emberi jogok (a vállalatok támogassák és tartsák tiszteletben az emberi jogok nemzetközileg meghirdetett védelmét; ne vegyenek részt az emberi jogokat sértő cselekedetben);
– munkajog (a vállalatok védelmezzék a szervezkedés szabadságát és a kollektív alku jogának hatékony elismerését; ösztönözzék a gyermekmunka tényleges eltörlését, a kényszermunka minden formájának felszámolását; védelmezzék a hátrányos megkülönböztetés felszámolását a foglalkoztatás és a szakmák körében);
– környezetvédelem (a vállalatok bánjanak körültekintően az ökológiai kihívásokkal; valósítsák meg a környezettel való felelősségteljes bánásmód támogatására irányuló kezdeményezéseket; segítsék elő a környezetbarát technológiák fejlesztését és elterjesztését);
– korrupció elleni küzdelem (a vállalatok lépjenek fel a korrupció minden formájával szemben, beleértve a zsarolást és a megtévesztést is) (http://www.unglobalcompact.org/AboutTheGC/TheTenPrinciples/index.html).
Társadalmi felelősség
Ami tehát László Ervin, a tudós szemszögéből a káoszhoz vezető tendenciákat megváltoztató tudatos történelemformáló cselekvés, és ami az ENSZ főtitkára szemszögéből a globális megegyezés, az a vállalatok, a gazdaság szereplőinek nyelvére lefordítva a tevékenységért való társadalmi felelősségvállalás.
Ma még nagyon kevés vállalatról mondható el, hogy a társadalmi felelősségvállalás nem kizárólag "a lelkiismeret megnyugtatására" tett cselekedeteit hatja át, avagy e felelősségvállalás valóban megfelel a Global Compactban megfogalmazott kritériumoknak. Mégis, gyakran az eltéréseknek is örülnünk kell, mert azt mutatják, hogy az egyes szereplők saját nyelvükre, saját kihívásaik megoldására fordítják le a Global Compact vagy a társadalmilag felelős cselekvés eszméjét.
Nem véletlen, hogy egyre inkább elterjedtté, mondhatni divatossá válik a vállalati társadalmi felelősség (CSR) boncolgatása. Nem csak a hazai és a nemzetközi konferenciák elemzik e kérdéskört, de nemzetközi szervezetek folyamatos kutatásai, illetve irányelvei is egyre gyakrabban térnek ki a CSR témájára.
Örömteli szervezet
A vállalat társadalmi felelőssége elsősorban a környezettudatos gazdálkodásban, az ökológiai kihívások körültekintő kezelésében, valamint a vállalat társadalmi szerepének tudatos fejlesztésében érhető tetten. A modern szervezéstudomány szerint, amit a vállalat befelé irányultan, szervezetén belül tehet, az nem egyszerűen az emberi jogok tiszteletben tartása, vagy a munkajog szabályainak respektálása, hanem az örömteli szervezet megvalósítása, a társadalmi, a vállalati és az egyéni célokat, értékeket és törekvéseket összehangoló szervezet kialakítása.
A szervezeti elidegenedést mérséklő vagy leküzdő tendenciák térhódítását segíti az is, hogy míg a környezettudatosság, a munkajog vagy az emberi jogok felelős kezelése nemritkán erőforrásokat köt le a vállalatnál, addig az örömteli szervezetben dolgozók gyakran hatékonyabban és termelékenyebben végzik munkájukat, több hozzáadott értéket állítva elő, mint amennyibe az értéktöbblet termelésének e módja kerül.
A CSR máig használatosan legelterjedtebb definícióját a Green Paper alkotta meg 2001-ben. Eszerint a vállalati szociális felelősség (CSR) olyan koncepció, amelynek keretében a vállalatok – önkéntesen – társadalmi és környezeti szempontokat és megfontolásokat integrálnak üzleti működésükbe, s ezen elvek fényében alakítják kapcsolataikat mindazokkal, akiket ténykedésük érint, illetve akik hatással vannak az üzletmenetre, tehát a stake holderekkel.
A Zöld könyv a stake holdereket a lehető legtágabban értelmezi. Eszerint nemcsak tulajdonosok, részvényesek, munkavállalók tartoznak ide, hanem a teljes közösség, amely közvetlenül vagy közvetve érintett a vállalat működése által. Ilyenek lehetnek a munkavállalók, a fogyasztók, a szállítók, a helyi közösség érdekeltjei vagy értékhozói, gyakorlatilag bárki, aki a vállalat tevékenységével vagy termékeivel kapcsolatba kerül.
Más megközelítésben beszélnek erről – és talán nem véletlenül némi áthallással a marketingben oly sokszor hangoztatott 4P (product, place, price, promotion) mintájára – a 3P (people, planet, profit) koncepciójával jelölt felelősségi modellről.
A társadalmi felelősségvállalás – közvetlenül – nem minden esetben profitábilis a vállalat számára. Fontosak azonban azok a közvetett – sok esetben csak lehetőség szerint bekövetkező – előnyök is, amelyekkel az a vállalat számolhat, amely alkalmazza a CSR elveit és eszközeit. Ilyen előny lehet, hogy a cég vonzóbb lesz a munkaerő, ezen belül a képzett munkatársak számára. Ez nem csak új alkalmazottak felvételekor, de értékes dolgozók megtartásakor is előnyt jelenthet. Ezt a vállalati motivációt erősíti a Magyarországon immár évek óta meghirdetett családbarát munkahely mozgalom, amelynek keretében a munkáltatók abban versenyeznek, hogy milyen hasznos juttatásokkal tudják kiegészíteni, társadalmilag is vonzóvá tenni az egyes munkaköröket.
Vállalati arculat
A vállalat arculata összefonódik társadalmilag pozitív akcióival, s ez – a termékekre és a szolgáltatásokra is hatva – javítja a cég társadalmi elfogadtatását. Sokáig "a MÁV-szimfonikusok" az államvasutakat a kultúra ápolásával kötötte össze.
A társadalmilag felelős munkaadók egyre inkább mintegy kasztot alkotnak, számon tartják egymást, és így a cég esélyei is javulnak arra, hogy minőségi üzleti partnerekkel kerüljön kapcsolatba.
A CSR-rel foglalkozó vállalatok általában jobban kezelik a kríziseiket, illetve ritkábbak a humán erőforrással kapcsolatos konfliktusaik, válságaik. A javuló arculatú, társadalmilag felelős céget előnyben részesítik pályázatok, befektetési döntések és más üzleti elképzelések során is. Ez együtt járhat egyéb gazdasági előnyökkel, például alacsonyabb biztosítási díjakkal, kedvező hitelminősítési besorolással stb.
A kialakított pozitív kép a vállalat számára megsokszorozza PR-lehetőségeit. A jó imázzsal bíró társadalmilag felelős vállalat kedvező képe, elbírálása gyakran visszahat a hatóságokra is, nemcsak befektetési vagy egyéb döntések esetén, hanem különböző engedélyezések, viták vagy más hatósági kontaktusok alkalmával is.
Végül a vállalat számára hasznot jelenthet az "elmaradt kár" is. Elsősorban olyan esetekre gondolunk, amikor civil szervezetek teszik ki perbeli vagy más támadásoknak a vállalatot. Különösen a nemzetközi monopóliumok igyekeznek élni e lehetőséggel, leginkább olyan esetekben, amikor egyik vagy másik államban (vagy földrészen) respektusuk valamiért sérül.
CSR Magyarországon
A magyarországi vállalatok társadalmilag felelős tevékenységére ösztönző hatással vannak a tanácsadó cégek, mindenekelőtt a legnagyobbak. Például a Deloitte megalapította 2001-ben a vállalatok környezetvédelmi felelősségvállalását ösztönző "Zöld Béka-díjat".
Kétségtelen, a díj elsősorban a környezetvédelmi felelősségvállalás elterjesztését célozza – s ezen belül kitüntetett szerepe van a minél igényesebb fenntarthatósági jelentések elkészítésére való ösztönzésnek –, azonban ma már nem egy olyan cég van, amely e dokumentumokat – mintegy megfelelve a Global Compact elvárásainak is – a Global Reporting Iniciative (GRI) irányelvei szerint készítette el.
Figyelemre méltó az a kezdeményezés is, amely – a CSR elveit követve – a Fővárosi Önkormányzat által a Pályakezdő Cselekvési Terv koncepcióban testesül meg. Felmérette a fiatalok elhelyezkedését nehezítő tényezőket a fővárosban, valamint az ifjúsági munkanélküliség kiváltó okait. Felismerve és elismerve, hogy az ifjúsági állástalanság veszélyes, vállalhatatlan és káros egy város számára, komplex akciótervet dolgozott ki az ezt előidéző és erősítő tényezők leküzdésére, ellensúlyozására.
A csatlakozás hatása
A CSR tekintetében jelentős változásokat hozott Magyarország uniós csatlakozása. Egyrészt a jogharmonizációból fakadó követelmények, másrészt az európai gyakorlat (Acquis Communautaire) átvétele számos, idevonatkozó kötelezettséggel is járhat. Ezek közül kiemelnénk a 2003/51/EK irányelvet. Ez utóbbi újrafogalmazására 2003. június 18-án került sor; a 46. cikk első bekezdése fogalmazta meg az alábbiakat:
– az üzleti jelentésnek valós áttekintést kell adnia legalább a társaság üzletmenetének fejlődéséről és teljesítményéről, illetve helyzetéről, azon főbb kockázatok és bizonytalanságok leírásával együtt, amelyekkel a társaság szembesül. Az áttekintésnek a társaság üzletmenetének fejlődéséről és teljesítményéről, illetve helyzetéről kiegyensúlyozott és átfogó, az üzleti tevékenység terjedelmével és összetettségével összhangban álló elemzést kell nyújtania;
– a társaság fejlődésének, teljesítményének vagy helyzetének megértéséhez szükséges mértékben az elemzésnek tartalmaznia kell a pénzügyi, és adott esetben azon kulcsfontosságú, nem pénzügyi jellegű teljesítménymutatókat, amelyek lényegesek az adott üzleti tevékenység szempontjából, beleértve a környezetvédelem és a foglalkoztatás kérdéseire vonatkozó információt is;
– az elemzés során az üzleti jelentésnek adott esetben hivatkozásokat kell tartalmaznia, és további magyarázatokkal kell szolgálnia az éves beszámolóban közölt összegekre (EC, 2003).
Anélkül, hogy eltúloznánk ezen irányelv szerepét, megállapítható, hogy paradigmaszerű változtatást tartalmaz a "nem pénzügyi jellegű teljesítménymutatók" beemelésére a vállalkozások éves üzleti jelentésébe. A 2003 nyarán megfogalmazott EK-irányelvek integrálását Magyarországon 2004-ben a számvitelről szóló 2000. évi C. törvény vonatkozó paragrafusainak módosításával hajtotta végre a magyar Országgyűlés. A 2004. október 25-i ülésnapon elfogadott 2004. évi XCIX. módosító törvény 95. paragrafusa tartalmazza az alábbiakat:
"95. § (1) Az üzleti jelentés célja, hogy az éves beszámoló adatainak értékelésével úgy mutassa be a vállalkozó vagyoni, pénzügyi, jövedelmi helyzetét, az üzletmenetet, a vállalkozó tevékenysége során felmerülő főbb kockázatokkal és bizonytalanságokkal együtt, hogy ezekről – a múltbeli tény- és várható jövőbeni adatok alapján – a tényleges körülményeknek megfelelő, megbízható és valós képet adjon.
(2) Az üzleti jelentésnek a vállalkozó üzletmenetének fejlődéséről, teljesítményéről, illetve helyzetéről átfogó, a vállalkozó méretével és összetettségével összhangban álló elemzést kell tartalmaznia.
(3) A (2) bekezdés szerinti elemzésnek tartalmaznia kell – a vállalkozó fejlődésének, teljesítményének vagy helyzetének megértéséhez szükséges mértékben – minden olyan pénzügyi és – ahol szükséges – minden olyan kulcsfontosságú, nem pénzügyi jellegű teljesítménymutatót, amely lényeges az adott üzleti vállalkozás szempontjából.
(7) Az üzleti jelentésnek, ahol szükséges, hivatkoznia kell, és további magyarázatokat kell adnia az éves beszámolóban szereplő adatokra (OGY, 2004)."
Munkaügyi kapcsolatok
Természetesen el lehet meditálni azon, kellően szigorú-e a törvény, amikor a vállalatra bízza, hogy mi számít a vállalkozás méretével és összetettségével "összhangban állónak", "szükségesnek", "kulcsfontosságúnak", avagy "lényegesnek". Azonban – megítélésünk szerint – fontosabb maga az alapállás, miszerint a törvény "nyit" az ilyen mutatók felé azzal az egyelőre vállalati megfontolásra bízott passzussal, hogy erre csak ott kell sort keríteni, "ahol szükséges".
A pozitív fejlemények mellett érdemes kitérni néhány vitatható és különösen a munkáltatók által erősen bírált kezdeményezésre is. Például az Országgyűlés 2005 nyarán úgy módosította a közbeszerzési törvényt, hogy az állami támogatásokra való jogosultság feltételei között "a rendezett munkaügyi kapcsolatokra és az esélyegyenlőség betartására" vonatkozó követelmény is megjelenjen. E módosítás nyomán a törvény kizárja az ajánlattevők közül azokat (sőt, az alvállalkozók közül is!), akik öt éven belül "bírósági határozatban megállapított és munkaügyi bírsággal vagy befizetésre kötelezéssel sújtott jogszabálysértést követtek el".
Véleményünk szerint a munkaadói kritikák jogosak, hiszen e passzus életszerűtlen: tekintettel a magyar – különösen az építőiparban elterjedt – alvállalkozói gyakorlatra. De helytelen azért is, mert logikájában ellentétes a CSR általunk eddig tárgyalt elveivel, amelyek a társadalmi felelősségvállalást döntő mértékben erkölcsi-társadalmi kérdésnek tartják, és nem büntetőjogi vagy a szankcionált jogban kikényszerített kategóriának. Nem véletlen, hogy az OECD – csakúgy, mint az Európai Unió – elsősorban ajánlásokat és irányelveket fogalmaz meg e kérdésben, például 2004-ben, illetve 2005 szeptemberében az állami tulajdonban lévő cégekre. Hasonló elveket követve – a témába vágó ajánlások kidolgozására és koordinációjára – határozta el az EU 2004 októberében az "Európai Felelős Vállalatirányítási Fórum" felállítását.
Követendő példák
Nagyon helyesen ezt az európai trendet követte a Budapesti Értéktőzsde is, amikor 2003-ban megfogalmazta "Felelős vállalatirányítási ajánlások" című gyűjteményét, amely természetesen csak a budapesti tőzsdére bevezetett vállalatok számára fogalmaz meg irányelveket.
Ezen ajánlások négy területet ölelnek fel, szabályozva az igazgatóság és a felügyelőbizottság hatáskörét, a vállalatok átláthatóságát és nyilvánosságra hozatali gyakorlatát, a részvényesek jogait, illetve a stake holderek szerepét a felelős vállalatirányításban.
A magyar gazdasági érdekképviseletek – például a VOSZ vagy az MGYOSZ – eleddig nem érezték sürgető feladatuknak sem azt, hogy maguk állapítsanak meg CSR-ajánlásokat, etikai normákat, sem azt, hogy tagvállalataikat erre ösztönözzék. Nem így azok a Magyarországon tevékenykedő nemzetközi, illetve külföldi vállalatokat összefogó kamarák, illetve gazdasági és szakmai érdekszervezetek – például az American Chamber of Commers (AmCham) vagy a Hungarian Business Leaders Forum (HBLF), a Guard Council for Sustanaible Development (Üzleti Tanács a Fenntartható Fejlődésért), avagy a brit vállalatokat tömörítő CSR Task Force magyarországi tagszervezete –, amelyek mind felvették céljaik közé a társadalmi felelősségvállalás magyarországi terjesztését.
Önmagában az a tény, hogy a magyar vállalkozói érdekképviseletek expressis verbis kevésbé foglalkoznak a CSR-rel, még nem jelenti azt, hogy tevékenységükben, tartalmilag ne lenne kimutatható egy sor, e kérdéscsoportba tartozó akció. Amikor a VOSZ meghirdeti a "Kiváló vállalkozó" díjat, és megyei döntőket rendez, majd országos ünnepség keretében nyújt át 54 olyan vállalkozónak elismerő oklevelet, akiknek tevékenysége például állítható a többiek elé, nyilvánvaló mintát ad a társadalmilag felelős cselekvésre. Avagy amikor a kultúra támogatására Demján Sándor létrehozta – többmilliárdos kötelezettségvállalásával – a Prima Primissima Díjat, s ma már a helyi vállalkozók befizetett adományaira támaszkodva hat régióban osztanak helyi Prima Díjat, össztársadalmi hatásában többet tesz a Global Compact céljaiért, mint néhány formális, a cég PR-tevékenységébe illeszkedő Global Iniciative Report összeállítása.
E példák sora örvendetesen szaporodik, akár a vállalkozók által a fiatalok továbbtanulása érdekében létrehozott alapítványokra, akár a kultúra támogatására gondolunk. E kezdeményezéseket támogatni, népszerűsíteni kell, hogy egy idő után elmondhassuk: a magyar vállalkozói kultúra felzárkózott az európai követelményekhez, s a Global Compact elveinek való megfelelés, a vállalatok társadalmi felelősségvállalása áthatja az üzlet mindennapjait.
