Az egészségügyi kormányzat e célok jegyében készítette el az "Egészség Évtizede" programot, amely az egészségmegőrzés stratégiai feladatai mellett az ellátórendszer konszolidációs és modernizációs programját, illetve a finanszírozás reformját is tartalmazza.
Kedvezőtlen mutatók
A program első két elemét illetően az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium ez év elején több, az egészségügyi rendszer átalakítását, továbbfejlesztését érintő javaslatot készített el, amelyeket az Országos Érdekegyeztető Tanács szakbizottságában és a plenáris ülésén is megvitattak a szociális partnerek. Áttekintették az átalakított népegészségügyi programot – amely most az "Egészség Évtizedének Johan Béla Nemzeti Programja" nevet viseli –, illetve tájékozódtak az egészségügyi rendszer korszerűsítési koncepciójáról, az ágazatban dolgozók jogállásáról szóló jogszabályról, valamint "az egészségügyi szolgáltatókról és az egészségügyi közszolgáltatások szervezéséről" szóló törvényjavaslatról.
A munkáltatók szempontjából – az OÉT elé terjesztett négy anyag közül – ez utóbbi törvényjavaslat váltotta ki a legnagyobb figyelmet. A témák elemzése során a szociális partnerek közül senki nem vitatta az egészségügyi rendszer továbbfejlesztésének szükségességét. Annál kevésbé, hiszen általánosan ismertek azok a jelenségek, amelyek elodázhatatlanná teszik az átalakítás folytatását. Közismert, hogy a magyar lakosság egészségi mutatói kedvezőtlenek, az ellátás színvonala elmarad az igényektől, illetve a gyógyításhoz rendelkezésre álló orvosi műszerek és felszereltség nem képes követni az orvostudomány és technológia fejlődését.
Ugyancsak közismertek az egészségügy egyre súlyosbodó finanszírozási gondjai. Az idei költségvetés szerint az Egészségbiztosítási Alap tervezett kiadásai 1268 milliárd forintot, bevételei pedig 991 milliárdot tesznek ki. Vagyis a tervezett hiány 2003-ban eléri a bevételek közel 30 százalékát.
Finanszírozási feszültségek
A finanszírozási feszültségek annak ellenére erősödnek, hogy a munkáltatókra nehezedő, nemzetközi összehasonlításban is magas társadalombiztosítási járulékok nem mérséklődnek, illetve az ágazatban foglalkoztatottak bére – a példátlan mértékű, 50 százalékos rendkívüli keresetemelés ellenére is – elmarad a többi ágazatétól. De sürgetővé teszi az egészségügyi rendszer korszerűsítését uniós csatlakozásunk is, nevezetesen az EU-követelményeknek megfelelő egészségügyi szabványok érvényesítése, illetve – nem elhanyagolható szempontként – a hazai egészségügyi ágazat versenyképességének a javítása.
Az államháztartás alrendszerei (költségvetés, önkormányzatok, nyugdíj- és egészségügy) közül az egészségügyi rendszer reformja váratott magára a legtovább. Érthető ez, hiszen egy mindenkit közvetlenül érintő helyzetet kell/kellett volna kezelni: mégpedig átfogó kormányzati döntésekkel. Ezt nem, vagy csak vonakodva – a kis lépések taktikáját alkalmazva – vállalták a rendszerváltás utáni kormányok.
Tény azonban: az eddig végrehajtott változtatások hatására az egészségügy jelenlegi struktúrája és működése már több elemében is nagymértékben eltér a rendszerváltás előtti, szinte kizárólag állami tulajdonra és finanszírozásra épülő mechanizmustól. Még 1989-ben létrejött a formailag önálló társadalombiztosítási rendszer, majd 1990-ben – a költségvetésbe befizetett adók helyett – a munkaadók és a munkavállalók által befizetett járulékok váltak a finanszírozás fő forrásaivá.
Valamivel később, 1993-tól elkezdődött az egészségügyi szolgáltatások pénzügyi elszámolásánál felhasznált tarifák bevezetése, majd 2001-ben megszületett az úgynevezett kórháztörvény, amely lehetővé tette a magántőke megjelenését az egészségügyi rendszerben. Emellett az egészségügyi szolgáltatások több területén széles körben elterjedtek a magánvállalkozások.
Túlsúlyban az állam
Noha az eddigi intézkedések a korszerűsítés irányába mutattak, a rendszer működtetésében jelenleg is meghatározó az állam szerepe. Megmutatkozik ez – egyebek mellett – a vezetők kinevezése, a bérek meghatározása, a fejlesztések elhatározása és finanszírozása vagy a beszerzések korlátozása tekintetében. E rendszerben valójában egyetlen vevő van: az államtól nem igazán független OEP, ekképpen nincs igazi ösztönzés, illetve kényszer a hatékony gazdálkodásra. Mert a költségvetésnek – törvény szerint – kötelessége fedezni a társadalombiztosítás mindenkori hiányát.
A magánszektor szerepének erősítését célozta a 2001-ben elfogadott, az előző kormány szakminiszterének nevéhez fűződő, "Mikola-féle" kórháztörvény, amelynek végrehajtását azonban az új kormány felfüggesztette. Egyebek között azért, mert a jogszabály diszkriminatív módon kizárta a lehetséges befektetők köréből az egészségügyben dolgozókat. Mivel e kórháztörvény korrekciója túlságosan nagyszámú módosítást igényelt volna, ezért célszerűbbnek látszott két új törvényt készíteni helyette: immár különválasztva az egészségügyi szolgáltatók és közszolgáltatások szervezéséről, valamint az egészségügyi dolgozók jogállásáról szóló szabályozást.
Intézményi keretek
Az új törvény az egészségügyi ellátórendszer strukturális átalakításának – a 2001-es kórháztörvénytől eltérő – szervezeti-intézményi kereteit teremti meg. Míg a 2001-es jogszabály a gazdálkodó szervezeteket, köztük a profitorientált vállalkozásokat is "alvállalkozóként" engedte be az egészségügyi közszolgáltatások piacára, addig a mostani javaslat nem korlátozza az egészségügyi szolgáltatásokban, illetve a közszolgáltatásban közvetlenül részt vevő szervezetek tulajdoni, gazdálkodási, vállalkozási formáit.
Az egymásra épülő alvállalkozások bonyolult, szakmailag-pénzügyileg nehezen ellenőrizhető halmaza helyett tehát egységesen szervezett, a résztvevők sokszínűségére építő szolgáltatási struktúra megteremtésére nyílik jogi lehetőség.
A törvényjavaslat az egészségügyi közszolgáltatások területén is – amelynek szervezése és finanszírozása az állam feladata – a szektorsemleges szabályozás elvét követi, lévén azonos feltételeket, működési követelményeket ír elő a közszolgáltatásban részt vevők számára szervezeti és tulajdonosi formától függetlenül.
Hangsúlyozni kell azonban: a törvény csak lehetőséget teremt arra, hogy a jelenleg költségvetési intézményként működő egészségügyi létesítmények részben vagy egészben magántulajdonú gazdasági társaságokká alakuljanak. Nincs szó tehát újabb, államilag vezérelt kampányról, mint amilyen a kórházak érdekeit mellőző, rossz emlékű és kevés eredményt hozó kórházi ágyszámcsökkentési "akció" volt. Sőt, a kormányzat nem is számít a magánszektor tömeges megjelenésére az egészségügyi szolgáltatásokban, ami egyébként finanszírozási problémákat is okozna.
Az Országos Egészségügyi Pénztár vállalkozói kifizetései – a szaktárcától származó adatok szerint – 1995-től 2001-ig 15 milliárd forintról 60 milliárdra nőttek. Ennél sokkal gyorsabb ütemű növekedés akár el is lehetetlenítené az egészségügy költségvetését.
Bevonják a magántőkét
A munkáltatók egyetértésükről biztosították a kormányzatot abbéli törekvésében, hogy a magántőke bevonásával – szigorú garanciális feltételek mellett – bővítse az egészségügy fejlesztési, fenntartási forrásait. Az ágazat európai színvonalú felzárkóztatása ugyanis – számítások szerint – 1500 milliárd forintnyi befektetést igényelne, amit a magyar költségvetés belátható időn belül nem tud előteremteni. A magánszektor fokozott bevonását tehát elsősorban a forráshiány indokolja.
Ám nem ez az egyetlen mellette szóló érv. A magyar egészségügy számos ráfordítási mutatóját tekintve (orvosok, kórházi ágyak, kórházi ápolási napok száma stb.) megelőz több fejlett országot, ami arra utal, hogy a pénzfelhasználás hatékonyságával is bajok vannak. Ugyanakkor meglehetősen kusza az állami, önkormányzati tulajdonú egészségügyi intézmények vezetőinek helyzete és hatásköre is. Személyüket a tulajdonos nevezi ki, a finanszírozásban az OEP a meghatározó, beszerzéseiket, az alkalmazottak bérét központi előírások szabályozzák. Ilyen feltételek mellett az intézményeknek nincs igazi érdekeltségük a reális finanszírozásban. Hasonlóképpen a menedzsmentnek sincs lehetősége – és érdekeltsége – a gazdaságossági szempontok érvényesítésére.
A magánszféra erőteljesebb megjelenésétől mindenekelőtt az üzemgazdasági szemlélet érvényesítését, a menedzsment nagyobb önállóságát és ezzel együtt fokozott felelősségét, a szolgáltatók közötti versenyt, végül – mindezek eredményeként – az ellátás minőségének javulását és a gazdaságosabb pénzfelhasználást lehet remélni.
Az egészségügyi rendszer átalakítása során a munkáltatók alapvető szempontja, hogy az ellátás javítására irányuló törekvések, programok ne növeljék az élőmunka költségeit, sőt, lehetővé váljon annak fokozatos mérséklése. Ez további indok a magántőke fokozott bevonására, mivel a társadalombiztosítási járulékok emelése sem a jelenlegi finanszírozási feszültségek mérséklésének, sem a fejlesztéshez szükséges források bővítésének nem járható útja.
Részvétel az ellenőrzésben
Az egészségügyi rendszer átalakításának kétségtelenül a program harmadik eleme, a finanszírozási rendszer átalakítása lesz a legnehezebb része. A járulékfizetési rendszer változtatásáról szóló átfogó javaslat elkészítését ez évre tervezi a kormányzat. Ezzel összefüggésben a munkáltatók – és a szakszervezetek is – azt hangsúlyozták, hogy elengedhetetlennek tartják az országos érdekképviseletek részvételét a társadalombiztosítási alapok felügyeletében, ellenőrzésében. Ezt az egészségügyi rendszer javasolt átalakítása fokozottan indokolja. Ezért a – kormányprogramban is szereplő – társadalmi felügyeleti rendszer intézményét mielőbb ki kell alakítani.
Az egészségügyi reformmal kapcsolatos javaslatokat széles szakmai és társadalmi vita alapján szándékozik kialakítani a kormányzat. A munkáltatók azonban – elismerve, hogy a döntéshozatalhoz szükség van a társadalmi vitára – arra is felhívták a figyelmet, hogy ezt a vitát időben korlátozni kell, különben a jelen kormányzati ciklusban sem kerülhet sor a szükséges változtatásokra. Nincs az a kormány, amelyik a választási ciklus utolsó évében vállalkozna ilyen átfogó – és kétségtelenül számos érdeksérelemmel járó – reformlépésre. Az idő sürget, a változtatások tehát nem halogathatóak.
