Ágazati párbeszédek fóruma

Magyarország európai csatlakozásával lehetőség nyílik az európai szintű, s azon belül az ágazati jellegű konzultációban való részvételre és a születő állásfoglalások befolyásolására. Történelmi hiba lenne, ha felkészületlenül, az ott kialakult struktúrák ismerete és azokhoz való alkalmazkodás nélkül érné Magyarországot a csatlakozás – állítják a szakértők.

Sokoldalú érdekeltség

Az európai szociális partnerek a kétoldalú (bipartit) felépítésű, úgynevezett Ágazati Párbeszéd Bizottságokban egyeztetik érdekeiket, cserélik ki véleményüket, ezzel is befolyást gyakorolva az Európai Unió döntéshozóira. E bizottságok tagjai az európai ágazati szociális partnerszervezetek képviselői, s ennek megfelelően egy-egy ágazat problémáival foglalkoznak. E testületek feladata az is, hogy kiépítsék és elősegítsék az ágazati szociális párbeszédet.

Ahhoz természetesen, hogy a hazai ágazati bizottságok kialakuljanak, s működőképessé váljanak, nem csupán elhatározás szükséges, hanem meg kell teremteni a résztvevők sokoldalú érdekeltségét. Azaz, a PHARE-projektben nem csupán az ágazati szintű munkavállalói és munkaadói szervezetek részvétele fontos, hanem annak tudatosítása is, hogy az ágazati párbeszéd bizottságok munkájával az országos szintű egyeztetés is olajozottabbá válhat. Az ágazati párbeszéd sikerében a kormányzati oldalnak kiemelt szerepet kellene vállalnia: mindenekelőtt a jogi és pénzügyi feltételek megteremtésének támogatásával.

Ahhoz azonban, hogy a hazai ágazati párbeszéd rendszerének kialakítása, felépítése eredményes legyen, tisztában kell lenni a hazai társadalmi párbeszéd mind a négy szintjének (vállalati, ágazati-területi, országos, európai) múltjával, jelenlegi szerepével, helyzetével, jövőbeli lehetőségeivel. Ezúttal a munkaadói oldal, azon belül is a kis- és középvállalkozói érdekképviseletek szempontjából elemezzük a magyarországi helyzetet. A vizsgálódás középpontjában elsősorban a Kis- és Középvállalkozói Érdek-képviseleti Szövetség (KÉSZ) tagszervezeteit (ÁFEOSZ, IPOSZ, KISOSZ, OKISZ) érintő kapcsolatok, illetve e szervezetek gazdasági-munkaügyi helyzete, jellemzői állnak.

Strukturális jellemzők

A rendszerváltás alapvető átrendeződéssel járt nem csupán a gazdálkodó szervezetek, de azok képviseletei között is. Új, magukat a régieknél legitimebbnek tekintő szervezetek alakultak meg, illetve régi, központilag létrehozott szövetségek alakultak át önkéntes tagságú szerveződésekké. (Hasonlóan alakult a helyzet a munkavállalókat képviselő szervezetek esetében is.) A magánkézbe került nagyvállalkozások egy része, illetve az új, de dinamikusan fejlődő nagyobb vállalkozások megalakították a Gyáriparosok Országos Szövetségét (GYOSZ), illetve a Vállalkozók Országos Szövetségét (VOSZ), a kisebb mezőgazdasági vállalkozások, magángazdák pedig a Magyar Agrárkamarát. Bár ezek az érdekképviseletek sem létszámban, sem szervezettségben nem érték el a rendszerváltás előtt is létező szerveződések szintjét, megalakulásuk legitimitása okán természetszerűleg bekerültek az Országos Érdekegyeztető Tanács (OÉT) utódjaként létrehozott Érdekegyeztető Tanácsba (ÉT). Az új egyesülési törvény szabályai szerint átalakuló többi munkaadói szervezet – tekintettel arra, hogy tagszervezeteik számának csökkenése után is meghatározóak maradtak az adott gazdasági ágazat képviselete terén – az ÉT-ben is képviselhették a munkaadókat. (Az átalakulás több szervezetnél névváltoztatással is járt. A SZÖVOSZ-ból ÁFEOSZ, a KIOSZ-ból IPOSZ, a TOT-ból MOSZ lett. Az OKISZ rövidítés megmaradt, de a szervezet hivatalos neve Magyar Iparszövetségre változott. A KISOSZ elnevezése a régi maradt.)

Igen sok újonnan létrejövő gazdálkodó szervezet ugyanakkor nem tartotta – ma sem tartja – fontosnak, hogy érdek-képviseleti tagként érvényesítse elgondolásait, vagy hogy valamely munkaadói szervezet tagjaként valósítson meg párbeszédet munkavállalóival, illetve azok szervezeteivel. Ebből következően az új vagy átalakult munkaadói szervezetek tagsága – annak ellenére, hogy a gazdálkodók száma folyamatosan bővült – a rendszerváltás előtti szervezettségnél jelentősen kisebb lett. (Természetesen az érdekképviselet minősége – abból következően, hogy önszerveződésről van szó – lényegesen javult.)

Idővel a munkaadói szervezetek között is megkezdődtek az átrendeződések. A Magyar Munkaadói Szövetség (mint a Magyar Gazdasági Kamara jogutód szervezete) egyesült a Gyáriparosok Országos Szövetségével (GYOSZ-szal), s Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége (MGYOSZ) néven létrehozta a nagyvállalkozások vitathatatlanul legjelentősebb szervezetét. Ugyanakkor megalakult – és némi központi segítséggel a munkaadói oldalhoz csatlakozott – a STRATOSZ (Stratégiai és Közszolgáltató Vállalatok Országos Szövetsége), melynek állami, vagy túlnyomó többségben állami tulajdonlású társaságok a tagjai. De néhány éve a STRATOSZ és a VOSZ is egyeztetett módon működik, s törekednek együttműködésük formalizálására is.

Többségben a "kicsik"

A volt szocialista nagyvállalatok szétesésével, a privatizációval, a vállalkozás szabadságának kiteljesedésével a cégek többsége jellemzően mikro-, kis- és középvállalkozás lett. A kifejezetten ezek képviseletét ellátó országos munkaadói szervezetek – mint a fogyasztási szövetkezetek, az ipartestületek, a kereskedők és vendéglátók szövetsége, valamint az ipari szövetkezetek (ÁFEOSZ, IPOSZ, KISOSZ, OKISZ) – 1998-ban alapították meg a Kis- és Középvállalkozók Országos Szövetségét (KÉSZ), melynek keretei között a négy tagszervezet egyezteti érdek-képviseleti és munkaadói képviseleti tevékenységét.

A társadalmi párbeszéd rendszerének 1999-es átalakítása után a tripartit struktúrákban (OMT, ILO Tanács stb.) a munkaadói oldalt továbbra is 9 országos munkaadói szervezet képviseli. Ezzel kapcsolatban folyamatos kritika éri – elsősorban kormányzati oldalról – a munkaadói oldalt, hogy túlságosan diverzifikált, ami megnehezíti a tárgyalásokat. E bírálat annak ellenére megfogalmazódik, hogy a munkaadói oldal az esetek túlnyomó többségében egységes, egyeztetett álláspont szerint tárgyal. Az e véleményt hangoztatók azzal érvelnek, hogy az uniós országokban általában jóval kevesebb – jellemzően 2-3 – munkaadói szervezet vesz részt az országos konzultációkban. Azt azonban ritkán említik, hogy ez az állapot többnyire hosszabb történelmi folyamat eredményeképpen alakulhatott ki, s nem állami nyomásra. Vélhetően a munkaadói érdekképviseleteket is ösztönözni lehet arra – természetesen a politikai szempontok teljes kizárása mellett –, hogy a valós gazdasági súlyuknak megfelelő, s szervezetileg is koncentráltabb formában képviseljék tagjaikat.

Csökkenő taglétszám

A Kis- és Középvállalkozók Érdek-képviseleti Szövetsége – melyet 1998-ban alapítottak – négy országos vállalkozói érdekképviseletet tömörít. A szervezet létrehívásának célja az volt, hogy a magyar gazdaságban számbelileg döntő többséget képviselő kis- és középvállalkozói kört súlyának megfelelően kezelje mind a kormányzat, mind a gazdasági és társadalmi közélet. Az adatok tanúsága szerint 2000-ben összesen 1 175 480 regisztrált vállalkozás volt, ebből 7516 szövetkezet és 682 925 egyéni vállalkozás. A mikro-, kis- és középvállalkozásokban az összes foglalkoztattak 68,1 százaléka dolgozott, ugyanezen vállalkozások nettó árbevétele meghaladta az összes vállalkozói árbevétel 40 százalékát.

A KÉSZ létrehozása nem érinti a szövetségbe tömörülő egyes szervezetek önállóságát, függetlenségét. Közös sajátosságaik predesztinálják őket arra, hogy tagságukat egyeztetett vélemény alapján is képviselhessék, mindemellett a KÉSZ szervezetei a társadalmi párbeszéd fórumain megtartották önálló státusukat. Noha a négy szervezet rendszerváltás előtti jogelődjei kötelező tagsággal és kötelező tagdíjjal működtek, az 1990-es átalakulás legitimálta, s önkéntes tagságon alapulóvá változtatta a szervezeteket. Ez a változás egyben – természetszerűleg – a taglétszám csökkenését és a rendelkezésre álló anyagi eszközök – ebből következően a szakértő apparátus – visszaszorulását is jelentette. Ezzel együtt megállapítható, hogy a négy országos kis- és középvállalkozói szervezet – az agrárágazatot leszámítva – országosan a legnagyobb arányban képviseli e vállalkozásokat. Jellemző, hogy az érdekképviseletek tagjai között ma már nagy számban találhatók más vállalkozási formákban (bt.-k, kft.-k) működő szervezetek is.

Megőrzött struktúrák

Az országos munkaadói szervezetek közül azok rendelkeznek jól kiépült, tagolt országos rendszerekkel, melyek még a rendszerváltást megelőző időkben is működtek. Ezek többsége még 1945 előtti jogelőddel is rendelkezett. E szervezetek (a négy kis- és középvállalkozói érdekképviselet, valamint az MGYOSZ és a MOSZ) a kötelező tagság éveiben felhalmozódott vagyon – általában ingatlanok – felhasználásával mindeddig képesek voltak fenntartani struktúrájukat és sokrétű tevékenységüket. Az újonnan létrejött szervezetek nehezebb helyzetben voltak, hiszen nem csupán a fennmaradást, hanem magának a struktúrának a kiépítését is biztosítaniuk kellett. Mindez nem is ment zökkenők nélkül. Nem véletlen, hogy a "szövetségek szövetsége" típusú szerveződés a nagyobb múltú szervezeteket jellemzi.

Az ágazati elem valamilyen formában az országos érdekképviseletek többségénél működik. Az MGYOSZ 44 szakmai szövetségének túlnyomó része ágazati jellegű, az IPOSZ 31 országos szakmai szövetségének mindegyike az. Az ÁFEOSZ és a KISOSZ tagszervezeteinek abszolút többsége a kereskedelemben és vendéglátásban, az Agrármunkaadói Szövetség és a MOSZ a mezőgazdaságban érdekelt. Az OKISZ 4 szakmai szövetsége közül kettő ágazati, ebből az egyik a könnyűipari, amely a Magyar Iparszövetséghez tartozó vállalkozásokon belül meghatározó ágazat.

A STRATOSZ-nál ugyan nem működnek formális ágazati szerveződések, de tekintettel arra, hogy egy-egy tagvállalkozásuk szinte egész ágazatot lefed (például a MÁV és a GYSEV együtt lényegében a vasúti közlekedést jelenti), az ágazati párbeszédhez való kapcsolódás megoldható. Természetesen a dialógust segítő szervezeti feltételek további javítása elodázhatatlan feladat, még a kiépültebb struktúrákkal rendelkező országos érdekképviseleteknél is.

Eltérő érdekek

Az egyes munkaadói szervezetek közötti együttműködés – az elmúlt évek során – komoly konfliktusoktól jutott el a relatíve kooperatívabb hozzáállás felé. Bár az egyes szervezetek közötti, esetenkénti nézetkülönbségek ma is fennállnak, s a szervezetek egyéni érdekérvényesítése – külön csatornákon – ma is létezik, de a társadalmi párbeszéd keretein belül számos esetben akkor is kompromisszumos megoldásban egyezik meg a munkaadói oldal, ha az egyes szervezetek érdekei kisebb-nagyobb mértékben sérülnek. A szervezetek közötti egyeztetés – a munkaadói oldal egészét tekintve – azonban csak azokban a témákban rendszeres, amelyeket a társadalmi párbeszéd aktuális eseményei indokolnak. Az egyes szervezetek közötti konzultáció – leszámítva az olyan formalizált együttműködést, mint például a KÉSZ-en belüli egyeztetések vagy a STRATOSZ-VOSZ kooperáció – esetleges.

Az érdekképviseletek működésének számos gyenge pontja van. Így például a képviselendő vállalkozások egy része nem tulajdonít kellő jelentőséget a hatékony munkaadói érdekképviseletnek, ebből következően nem törekszik tagságra, rontva ezzel az érdekképviseletek legitimitását. Másfelől viszont problémát okoz, hogy az egyébként érdek-képviseleti tagságra törekvő vállalkozások egy része nem képes vállalni az ezzel járó tagsági díj terheit. Mindez persze azt is jelenti, hogy az érdekképviseletek tagkörbővítésének még komoly tartalékai vannak.

Ugyancsak gondot okoz, hogy az érdekképviseletek anyagi ereje – amellyel a jövőben, az ágazati kapcsolatok fejlesztésével igen komoly szervezetfejlesztést kellene elérni – sajnálatosan korlátozott. A feladatokhoz képest a szakértői bázis is szűk, illetve az egyes szervezeteken belül az ágazati kapcsolódás eddig nem körvonalazódott elég markánsan. Végül pedig a munkaadói oldal szervezetei nem gondolták át együttesen és komplex módon az oldal helyzetét, kilátásait és céljait. Mindezen problémák azonban következetes munkával kiküszöbölhetők.

Hasonlóképpen a makroszintű társadalmi párbeszéd működése sem optimális. Igaz, ez legalább létezik: mégpedig kiépült infrastruktúrával, szervezeti és kapcsolatrendszerrel, relatíve állandó működési rendben. Körülhatároltak a rendszeren belül betöltött szerepek is, hiszen minden résztvevő számára világos, hogy ki, mire vonatkozó, milyen megállapodásokat köthet – különös tekintettel arra, hogy a vonatkozó szabályok jelentős részét törvény(ek) is rendezi(k). Még ennél is tisztább a helyzetkép a vállalkozási szintű megállapodások esetében, hiszen itt még kompetencia (reprezentativitási) kérdések sem befolyásolják a viszonyokat.

Régiós szemlélet

A középszintű érdekegyeztetés azonban meglehetősen kaotikus képet mutat. Mindenekelőtt kiemelendő, hogy a középszint nem csupán a gazdaság vertikális struktúrájában elfoglalt helyet – azaz ágazati besorolást –, hanem horizontális, területi jellegű elhatárolást is jelent. Mivel az európai csatlakozással együtt jár a regionális fejlesztés és finanszírozás, így a jövőben előtérbe kerül, hogy a területi dimenziót miként lehet beilleszteni a szociális párbeszéd, azon belül a szerződéses munkaügyi és bérmegállapodások rendszerébe. Tekintettel arra, hogy jelenleg az ágazati párbeszéd kialakítása került napirendre – s ennek kezelése sem kis feladat –, így célszerű a területi problémák beható tárgyalásától eltekinteni. Annyiban azonban érdemes figyelembe venni, hogy az ágazati szint kialakításával együtt járó jogszabályi változtatások során lehetőséget kell teremteni a területi vonatkozások megfogalmazására is.

Ugyanakkor azt is el kell fogadni, miszerint nem a tudományos statisztikai besorolás, hanem a lehetőségek és a gyakorlat dönti el, hogy a középszintű társadalmi párbeszéd rendszerében mi tekinthető ágazatnak. Az Európai Unió gyakorlata is ezt igazolja, hiszen az ágazati párbeszéd bizottságok sem igazodnak semmiféle tudományos vagy adminisztratív definícióhoz. S a hazai gyakorlat is azt jelzi, hogy sem a munkavállalói érdekképviseletek, sem a munkaadók nincsenek abban a helyzetben, hogy szabványos besorolás szerint kimutathassák reprezentativitásukat. (Normális konzultációs gyakorlattal rendelkező országok esetében erre kísérlet sem történik.) Ez annál is nehezebb, mivel az egyes vállalkozások besorolása – az esetek többségében – nem fedi le teljes tevékenységüket. A piaci verseny éleződésének korában a profilváltás messze nem olyan ritka, hogy éles és megváltoztathatatlan határokat lehetne vonni a vállalkozások működési területei között. Ennek ellenére megállapítható, hogy a jelenlegi szakmai érdekképviseletek száma a valóságos szakmai tagozódáshoz mérten csekély, reprezentativitásuk nem felmért, a szociális párbeszédben való részvételük pedig egyenetlen.

Megosztott feladatok

A társadalmi párbeszéd egyes szintjei között kialakítandó feladatmegosztás nem csupán a körülményektől, de a céloktól is függ. Más a helyzet ugyanis akkor, ha az ágazati szint feladataként kizárólag a kollektív alkut és szerződéskötést jelöljük meg, s megint más, ha konzultációs fórumként is funkcionálhatnak a középszinten kialakítandó bizottságok.

Tekintettel arra, hogy az érdek-képviseleti tagság ma már önkéntes alapon, szuverén szervezetek döntése nyomán jön létre, így nem lehetséges a "föntről" való befolyásolás arra nézve, ki, mikor, kivel és miről állapodjon meg. Az országos és ágazati szintű szerveződések közötti kompetenciát egyértelműen el kell határolni, de ennek jogi megfogalmazásába be kell vonni az érintetteket is. Meglehetősen halvány az a remény, mely az ágazati szociális párbeszédet a munka világán kívüli témakörökre – gazdasági, gazdálkodási – is kiterjesztené. Ebből következően a társadalmi párbeszéd makroszintű fórumai és az ágazati szociális párbeszéd intézményei közötti kapcsolat értelemszerűen a munka világára korlátozódik, illetve egyéb témakörökben az ágazati vélemények egyelőre az országos szinten keresztül artikulálódhatnak csupán. Ezt a helyzetet csak az változtathatná meg, ha a már említett eredeti célkitűzés tartalmazná a gazdasági célú ágazati konzultáció lehetőségét is.

Átrendezett viszonyok

Az ágazati szint megjelenése, illetve megerősödése a társadalmi párbeszéd rendszerén belül nagy valószínűséggel átrendezi az érdek-képviseleti viszonyokat is. Noha eddig is létezett középszintű társadalmi párbeszéd, azonban egyfelől nem eldöntött, hogy a kik legyenek a résztvevők, s az sem, hogy milyen tárgykörben folyjon a párbeszéd.

Eredetileg 1992-re datálható az ágazati érdekegyeztetés rendszerének kiépítése. Erre akkor azért volt szükség, hogy az egyes ágazatokhoz kötődő problémák ne váljanak országossá. A "mezoszintű" érdekegyeztetés lényegében "háromrétegű", így megkülönböztethetünk tárcaszintű fórumokat, egyes ágazatokat érintő kollektív megállapodásokat, illetve területi szintű érdekegyeztetést.

1998-ban még kilenc minisztérium mellett működött érdekegyeztető fórum (Belügyminisztérium, Földművelésügyi Minisztérium, Honvédelmi Minisztérium, Igazságügyi Minisztérium, Ipari, Kereskedelmi és Idegenforgalmi Minisztérium, Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium, Művelődési és Közoktatási Minisztérium, Népjóléti Minisztérium), továbbá négy területen tevékenykedtek civil szervezetek részvételével működő szakmai érdekegyeztető fórumok. A tárcaszintűek a minisztériumok kezdeményezésére jöttek létre, jellegük szerint konzultatív testületek, viszonylag széles körű érdek-képviseleti részvétellel. A kormányzati rendszer átalakulásával e fórumok egy része "elhalt", másik részük nem, vagy alig működik. A kormány részvételével megalakult ágazati fórumok jó része (IKÉT, Élelmiszer-ipari Érdekegyeztető Tanács) még csak nem is tripartit, hanem négyoldalú volt (a negyedik oldalt az önkormányzatok, illetve a hivatásrendi szervezetek képviselték). A felelősségi és hatáskörök lényegében tisztázatlanok voltak. A kormányoldal számos lényegi kérdésben nem rendelkezett döntési kompetenciával, a munkaadói és munkavállalói oldalon pedig – tekintettel a témakörök sokféleségére és a sok résztvevőre – még csak ki sem alakult a releváns döntési, egyeztetési rendszer.

A középszintű érdekegyeztetésnek ugyancsak részét kellene hogy képezze a versenyszféra ágazati szintje. E területen azonban állandó jellegű érdekegyeztető fórum nem található, noha ágazati, alágazati jellegű kollektív szerződések létrejöttek. Múlt év március végéig a versenyszférában 57, a munkaadók, illetve 17, a munkaadói szervezetek által kötött, több munkaadóra kiterjedő kollektív szerződést vettek nyilvántartásba. A tervezett ágazati párbeszéd bizottságok (a közszolgálati szférával kiegészítve) egyértelműen a középszintű társadalmi párbeszéd e szegmensét hivatottak fejleszteni.

A megyei munkaügyi tanácsok foglalkoztatásra vonatkozó tevékenységét ugyancsak a területi hatályú középszintű társadalmi párbeszéd részének lehet tekinteni. E sajátos tripartit szervek összetételét és jogkörét a foglalkoztatási törvény rögzíti. Ugyanakkor – elvileg – szintén a középszintű társadalmi fórum szerepét töltötték be a megyei regionális tanácsok is, noha e fórumok törékenységét jól jelzi, hogy azok párbeszéd jellegét lényegében egyetlen tollvonással meg lehetett szüntetni. Valódi, területi jellegű középszintű fórum működéséről egyelőre nem lehet számot adni.

Korlátozott hatókör

Egyáltalán nem tekinthető véletlennek tehát, hogy a középszintű társadalmi párbeszéd egyes szegmensei életképtelennek bizonyultak, illetve hatókörük rendkívül korlátozott. Életképes rendszer ugyanis csak akkor alakulhat ki, ha a résztvevők tudják, hogy tárgyalnak-e vagy konzultálnak, s tisztázottak azok a témakörök is, melyekben a párbeszéd zajlik. Lényeges feltétel továbbá, hogy a párbeszéd szereplői gazdasági (anyagi) háttérrel rendelkezzenek, azon a szinten tárgyaljanak, amelyen a döntések születnek, illetve a végrehajtásért garanciát tudjanak vállalni. Végül, de nem utolsósorban a párbeszédet valós igény, ne pedig elhatározás involválja. Tekintettel arra, hogy az eddig létező középszintű fórumok e kritériumoknak – többségükben – nem feleltek meg, ezek jó részének megszűnése nem lehet meglepetés.

Mivel az ágazati, szakmai szövetségek rendszere meglehetősen változatos – nem csupán a tagság számbeli és gazdasági súlya, hanem a szerveződések szakmai tagozódása szerint is –, így a kapcsolattartás nem csupán a konföderációk és az ágazati szövetségek, hanem az azonos szakmán belüli szövetségek között is problémás lehet. Gondot jelenthet továbbá, hogy igen jelentős ágazatoknak nincs megfelelő súlyú szakmai szövetsége, vagy ha van is, nem tartozik országos konföderációhoz. Ráadásul az országos és az ágazati szint közötti kapcsolatot ronthatja, hogy az azonos szakmákban működő más-más ágazati szervezetek különböző országos konföderációkhoz tartozhatnak. Nem ritka, hogy egy-egy ágazati, szakmai szervezet több országos szervezetnél is tagságot létesít, s az ágazati érdekképviselet és az országos konföderáció véleménye adott kérdés(ek)ben eltérhet.

Az ágazati párbeszéd bizottságok létrejöttével a makroszintű társadalmi párbeszéd konzultációs jellege erősödhet, elsősorban annak következményeként, hogy a munkaügyi és a bérmegállapodások fő színterévé várhatóan a középszint válik. Nagyon valószínű, hogy – elsősorban a bértarifa-megállapodások témakörében – a vita és az alku súlypontja áttevődik az ágazati szintre. E súlyponteltolódás egyszersmind azt is jelenti, hogy közvetlenebb érdekviszonyok közé helyeződik a problémák feldolgozása, illetve: gondoskodni kell az országos szinten már megtárgyalt – esetenként megállapodásokkal is alátámasztott – tárgyalási anyag továbbviteléről. Ez a folyamat tehát az országos szintű társadalmi párbeszédben is változásokat kelthet.

Hiányzik a bizalom

Az állam érdekeltsége az ágazati párbeszéd fenntartásában mindeddig annyiban mutatkozott meg, amennyiben egyáltalán fenntartotta a középszintű fórumokat. A társadalmi párbeszéd nemzetközi és hazai történetének, valamint jelen viszonyainak elemzői megállapítják, hogy "a makroszintű konzultáció valódi lényegét, érvényesülését természetesen nem az intézmények struktúrája, jogosítványaik kiterjedtsége, kiadott dokumentumaik száma határozza meg. Ennél sokkal lényegesebb a munkaadók, a munkavállalók, a többi részt vevő érdekképviselet és a kormány politikai akarata, állandó törekvése arra, hogy kölcsönös nyitottsággal, egymás tiszteletben tartásával, pragmatikus módon, kompromisszumokat is vállalva működjenek együtt. Ez azonban a bizalom egy bizonyos szintjét feltételezi..." (Ladó-Tóth: A konzultáció és intézményei az Európai Unióban, tagállamaiban és Magyarországon, kiadta a "Közösen a jövő munkahelyeiért" Alapítvány, Budapest, 2001).

Ez a bizalom kevésbé mutatkozik meg a társadalmi párbeszéd jelenleg működő fórumainak munkájában, a kormány és a szociális partnerek kapcsolatában. Egyelőre annak jelei mutatkoznak, hogy az ágazati társadalmi párbeszéd gazdaságban, gazdaságpolitikában, a munka világában nem tölt be kitüntetett szerepet, de az állami gondolkodásban sem.

Ennek természetesen ellentmondani látszik magának a vonatkozó PHARE-programnak a léte. Ez önmagában igaz, de az ágazati párbeszéd bizottságok létrehozását célzó projektben való állami kötelezettségvállalás egyelőre csak a projekt időtartamára terjed ki. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a jövőben ilyen kötelezettségvállalás nem történhet.

A projekt állami támogatására számos lehetőség nyílna. Egyebek közt a költségvetési forrásokból, a Munkaerő-piaci Alapból, illetve az e célra létrehívott alapítványból lehet az ágazati bizottságok titkárságainak létrehozását és működtetését támogatni, de adókedvezményeket is lehetne nyújtani a bizottságok munkáját támogató szervezetek számára. Hasonlóképpen támogatni lehetne az ágazati párbeszéd résztvevőinek képzését, továbbképzését, s célszerű lenne közvetíteni a nemzetközi tapasztalatokat is.

Mint ahogyan hozzá lehetne járulni a bizottságok és az uniós ágazati párbeszéd bizottságok közötti kapcsolatok fenntartásának költségeihez stb. A segítségnyújtás természetesen nem jelenti azt, hogy az állam be kíván avatkozni az autonóm ágazati párbeszéd folyamatába, és azt sem, hogy az ágazatok és bizottságaik, illetve a részt vevő szociális partnerek ne mozgósítsák saját erőiket, anyagi és szellemi bázisukat.