A több mint kétéves előkészítő munkában formálódó – számos fórumon megvitatott – törvényjavaslat alapvető célja, hogy átlátható helyzetet teremtsen a felnőttképzésben. Miután az elmúlt években új programok tömege indult és számos, a felnőttképzéssel érintkező intézmény jött létre, így halaszthatatlan e nehezen kezelhető rendszer rendbetétele. Különösen fontos a transzparencia, azaz az átláthatóság megteremtése, a minőségelv biztosítása, illetve a rendelkezésre álló források bővítése.
Igények szerint
Mint az a törvény indoklásában is szerepel, kerettörvényről van szó, amely kiegészítő jelleggel kötődik a hatályban lévő oktatási szaktörvényekhez. Valójában tehát nem arra irányul, hogy gyökeresen megváltoztassa a felnőttképzést, azt viszont határozottan megcélozza, hogy a gyakorlati élet és a változó gazdaság igényeihez szabja a felnőttek oktatásának egész menetét és rendszerét.
A szociális partnerek e célokkal messzemenően egyetértenek, azt azonban erősen vitatják, hogy a törvényjavaslat – jelenlegi formájában – képes megfelelni mindezen követelményeknek.
A munkaadók kételye mindenekelőtt abból fakad, hogy a törvény végrehajtása és alkalmazása számos egyéb jogszabály korrekcióját is feltételezi, ám az előterjesztett tervezet mindezen konkrét változtatásokról nem, vagy csak érintőlegesen szól. Ezek ismerete nélkül pedig aligha értelmezhető, hogy miként működik majd a finanszírozás új rendszere, vagy hogyan képzelhető el a felnőttképzés mechanizmusa. Ez már csak azért is lényeges kérdés, hiszen a kapcsolódó jogszabályváltozásoknak egyelőre csupán a koncepciója formálódik, és 2003. előtt nem várható, hogy minden "összeáll", azaz a felnőttképzéssel érintkező törvények – egyebek közt az adójogszabályok – módosulhatnak.
Tisztázatlan szerepek
A törvény tehát keretet és elveket jelöl ki, ám ezeket sem tudják egyértelműen támogatni a szociális partnerek. Komoly hiánya a javaslatnak, hogy a felnőttképzési rendszerben nincsenek tisztázva a munkaadói és a munkavállalói szerepek, nem egyértelmű, hogy a támogatás miként valósul meg, de legfőképpen az nem világos, hogy az intézmények és a programok akkreditálásának rendszere miként felel meg a gyakorlati igényeknek.
Ami a felnőttképzés támogatását illeti, e tekintetben kettős irányt jelöl ki a törvényjavaslat: egyfelől a képzőhelyek és a programok normatív támogatását, illetve – önköltséges képzési formák esetén – az adókedvezménnyel történő segítést. Bár a javaslat előterjesztői a források folyamatos bővítésének fontosságát hangsúlyozzák, azért azt is leszögezik: mivel a támogatásra költségvetési pénzek mobilizálhatók, így igen nagy körültekintéssel és óvatossággal kell a forrásokat megtervezni, kiosztani, s persze ellenőrizni. Remények szerint a 2003. évi költségvetés, illetve a személyijövedelemadó-törvény módosítása biztosíthatja a szükséges anyagiakat. Miután azonban állami pénzről van szó, felhasználását és ellenőrzését a költségvetési logika hatja át.
A munkaadók – de a szakszervezetek is – az egyik legkényesebb kérdésnek éppen a finanszírozást tartják. Meggyőződésük szerint ugyanis a többcsatornás rendszer működésében nehezen tekinthetők át az egyes elemek, holott ezeket nemcsak a törvényalkotóknak, de a jogszabály végrehajtóinak, sőt: maguknak a felnőttképzésben részt vevőknek is tisztán kell látniuk. Az alkalmazást tehát egyértelművé kell tenni, aminek egyik feltétele az lenne, hogy a csatlakozó rendeletek és jogszabályok módosításának előkészületeibe bevonják a munkaadói és munkavállalói szervezeteket.
Megoldatlan képviselet
Az együttműködésre igen nagy szükség lenne mindazokban a bizottságokban is, amelyek meghozzák a felnőttképzéssel kapcsolatos döntéseket. A munkaadók szerint különösen érzékeny terület az akkreditációs bizottságok működése, a munkáltatók ugyanis e testületekben – mind ez ideig – nem képviseltethetik magukat kellő súllyal. Ebből következően maga az akkreditáció sem tölthette be a hozzá fűzött reményeket: hiszen akik egy-egy intézmény képzési jogosítványáról, illetve a felnőttképzési programokról döntést hoznak, kevéssé érzékelik a gazdaság praktikus igényeit. Emiatt – például – a kisvállalkozások jelentős része képtelen munkatársait felnőttképzésre küldeni, hiszen az akkreditált intézmények olyan képzéseket és programokat indítanak, amelyek a kisvállalati kör igényeit egyáltalán nem elégítik ki.
Hasonlóan gondot okoz, hogy a programok akkreditálása hosszú folyamat, így amire egy projekt zöld utat kap, a gazdaság igényei már messze "elszaladtak". E helyzeten csak az változtathat, ha az érdemi döntésekre hivatott testületekben kellő súllyal képviseltethetik magukat a munkáltatói szervezetek. Valójában éppen azok a piaci felhasználók nem tudják érvényesíteni érdekeiket, akikért pedig maga a rendszer működik. Ahhoz képest, hogy maga a módosítási javaslat is a változó gazdasági igényekhez való rugalmas alkalmazkodást jelöli meg a kerettörvény legfontosabb feladatának, leginkább a rugalmasságot nem garantálja.
Piacképes ismeretek
Kifogásolható az is, hogy az akkreditációs intézmények és a programok elsősorban a hátrányos helyzetűekre, illetve a munkanélküliekre koncentrálnak, holott a hazai gazdaság versenyképessége azon múlik, hogy a felnőttképzés miként képes hozzájárulni a korszerű és piacképes szakmai ismeretek bővítéséhez. Míg az Európai Unióban messzemenően érvényesül e gyakorlatias szemlélet, Magyarországon csak kevéssé. Ez pedig – a munkaadók szerint – csak arra vezethető vissza, hogy akik döntési helyzetben vannak, nem képesek a gazdaság valós igényeit, közeli és távlati fejlődési tendenciáit mérlegelni.
Bár a törvényjavaslat tartalmának érdemi megváltoztatására nincs lehetőség, az azonban még elképzelhető, hogy a munkaadók és a munkavállalók észrevételei – a parlamenti vita során – módosító javaslatként némiképpen finomítják majd a jogszabályt. Arra pedig a szociális partnerek konkrét ígéretet kaptak, hogy a kapcsolódó jogszabályok kidolgozása során őket is bevonják az előkészítés folyamatába. Ez talán segít abban is, hogy a felnőttképzési törvény jól végrehajtható, a gazdaság érdekeit szolgáló szabályozóvá váljon.
