A magyar oktatási rendszer jelentősen átalakult az utóbbi évtizedben: alapvetően kiszélesedett és átstrukturálódott az oktatás és képzés. Egyes kutatói megállapítások szerint Magyarországon még így is igen kevesen vesznek részt az oktatási rendszerben – nálunk kevesebben csak Portugáliában tanulnak az európai országok közül –, míg a szaktárca azzal érvel, hogy a ráfordítások csaknem megfelelnek a nyugat-európai országok szintjének. Ez nemcsak kulturális, de kifejezetten gazdasági kérdés is, hiszen a versenyképesség egyik meghatározó eleme a megfelelő képzettségű munkaerő.
A minőségi elvárások ellenére alapvető kérdés, hogy mennyi jut az oktatásra. Tavaly idehaza a GDP 3,9 százalékát fordították az oktatás finanszírozására – ez az arány 1990 és 1992 között még 5,9 százalékról 6,8 százalékra nőtt, majd folyamatosan csökkent a jelenlegi szintre. Ugyanakkor az OECD-országok a bruttó hazai össztermék 5-6 százalékát szánják évente erre a kulcsfontosságú területre. A források folyamatos csökkenése arra utal, hogy miközben az ágazatban alapvető átstrukturálódás ment végbe, a forrásokról nem mondható el ugyanez, ami előbb-utóbb minőségi problémákat fog eredményezni.
Emelkedő szint és képzési idő
A modern világ elvárása, hogy az iskolarendszert minél magasabb szintű ismeretekkel hagyják el a tanulók, és ez tükröződik az elmúlt évek szervezeti változásaiban is. A legjelentősebb változás a középfokú oktatásban figyelhető meg. Egy évtizeddel ezelőtt a középfokú oktatásban részt vevők 45 százaléka szakmunkásképzőbe járt, 48 százaléka gimnáziumba és szakközépiskolába. Tavaly viszont már 27 százalék volt a szakmunkásképzősök, és 69 a gimnazisták és szakközépiskolások aránya. Ez a tendencia egybeesik az OECD-országokban jellemző folyamatokkal.
A magyarországi sajátosságokhoz azonban hozzátartozik a kutatók szerint, hogy a 15-19 éves korosztálynak csupán 68,5 százaléka tanul valamelyik oktatási intézményben, míg Nyugat-Európában a 77,2 százaléka. És ebben a rangsorban Magyarország bizony a sor végén kullog. Az Oktatási Minisztérium ugyan számítási eltérésekre hivatkozik, s azt állítja, hogy a szakmunkástanulókat is beleszámítva a statisztikába az arány közel sem olyan rossz, a GDP-re vetített oktatási kiadások elérik az 5-6 százalékot is. Ez a ráfordítás pedig már megfelel az osztrák és német adatoknak.
Magyarországon a kötelező oktatás 16 éves korig tart, ámbár a közoktatási törvény a tankötelezettséget 18 éves korban határozta meg, ám ez csak azokra a fiatalokra vonatkozik, akik az 1998-99-es tanévben kezdték meg az általános iskolát. Eszerint tehát azok, akik most járnak iskolába, még 16 éves korukig kötelesek tanulni. A fiatalok tankötelezettségüknek az általános és a középfokú oktatási intézményekben tesznek eleget.
1996-97-ben az iskolák 92 százaléka a helyi önkormányzatokhoz tartozott, a tanulók 94 százaléka ezekben tanult. Az egyházi, az alapítványi és a magániskolák száma folyamatosan növekszik, arányuk azonban még mindig csekély, a 10 százalékot sem éri el, és ez feltehetően hosszabb távon is így lesz. A hetvenes évek demográfiai csúcsidőszaka nagy gondot okozott az oktatási intézményeknek, de legalább ekkorát az ezt követő, 1984-ig tartó csökkenés. Jelenleg az évfolyamonkénti létszám 119 és 125 ezer között ingadozik.
Az oktatási rendszer szerkezetében végbement jelentős változások körében megváltozott az egyes képzési szakaszok hossza és az egyes szintek közötti határvonal. A korábban tiszta, illetve vegyes profilú gimnáziumok több mint 55 százaléka indított 6 és 8 évfolyamos képzést is, ami alapvetően arra irányult, hogy a kötelező oktatás szakaszán belül továbbhaladási lehetőségeket biztosítson.
Ezek az osztályok versenytársként jelentek meg az általános iskolák felső évfolyamai számára. Ez a fajta szemlélet egyébként terjed, mivel kedvező a tanuló számára a későbbiekben, ám aránya az oktatásban még mindig alacsony. Az iskolarendszer szerkezetváltása az utóbbi években lelassult, a szerkezetváltó iskolák iránt csökkent a szülők érdeklődése.
Verseny az oktatásban
A szerkezetváltás lecsengésének nemcsak az az oka, hogy változott a törvényi szabályozás, hanem az is, hogy egyfajta verseny indult el az iskolák között, amelynek voltak nyertesei és vesztesei, továbbá a szerkezetváltás az iskolák és fenntartóik számára sok, váratlan konfliktust és terhet hozott.
A statisztikák szerint öt évvel ezelőttig az azt megelőző tíz évben az általános iskola után továbbtanulók aránya 93,6 százalékról 99,3 százalékra nőtt, majd azt követően bizonyos visszaesés következett be. Az utóbbi időszakban folyamatosan és nagymértékben nőtt azoknak a száma, akik olyan szakközépiskolai oktatásban vettek részt, ahol érettségihez is juthattak, egyidejűleg csökkent a szakmunkásképző intézményekbe belépők száma. A gimnáziumban tanulóké már 1996-ban meghaladta az összes végzős egynegyedét, a szakközépiskolába belépőké pedig az egyharmadát.
Az 1996-97-es tanévben már nem a szakmunkásképző intézetek fogadták az általános iskolákból kikerülők nagyobbik részét, hanem a szakközépiskolák. A 14 évesek 62 százalékát ekkor már a gimnáziumok és a szakközépiskolák fogadták be.
A szakmunkásképzőkben továbbtanulók aránya ugyan még mindig elég magas, ám 1989 óta folyamatosan csökken. Ezt a folyamatot kiegészíti egy másik tendencia: növekszik azoknak a száma, akik nem közvetlenül az általános iskolát befejezve fognak bele a továbbtanulásba, hanem annál később. Ez noha mindhárom iskolatípusnál megfigyelhető, leginkább a szakképzésben jellemző.
Érettségi mellett szakma is
Az adatok szerint az iskolák kiválasztásánál ma is a szakmát nyújtó oktatási intézmények a legvonzóbbak a gyermekeik számára iskolát választó szülők számára. Továbbra is tartja magát ugyanis az a vélemény, hogy nagyobb eséllyel lesz munkanélküli egy gimnáziumot végzett ember, mint az, aki szakközépiskolát, vagy akár szakmunkásképzőt végzett. Ezt a tapasztalatot alátámasztották a rendszerváltás körüli időszak munkanélküliséggel kapcsolatos adatai is, hiszen a szakma nélküli, csak gimnáziumot végzettek munkanélkülisége közismert és meghatározó volt az első években.
Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a gyerekek és szüleik valamelyest eltérő módon ítélik meg a különböző iskolatípusok által kínált perspektívákat. Sok gyerek például szívesebben választaná a gimnáziumot, miközben szülei a szakközépiskolát perspektivikusabbnak találják. Legszembetűnőbben egyébként a szakmunkásképzés és a gimnáziumi képzés kínálta perspektívák megítélésében mutatkozik különbség.
Az átalakult magyarországi iskolarendszerben a középfokú oktatást úgy határozzák meg, hogy felkészít-e az érettségire, illetve különbséget tesznek ezen belül aszerint, hogy általános vagy szakképzést nyújtanak-e. Az érettségire hagyományosan felkészítő iskolatípus a gimnázium, amelynek megfogalmazott feladata, hogy előkészítsen a felsőoktatásra, bár az utóbbi években sok közülük felvette céljai közé, hogy támogassa a munkaerőpiacra való belépést is.
A szakközépiskola, amely részben szakmai képzést nyújt, részben lehetővé téve a továbbtanulást, felkészít az érettségire is, három egymástól eltérő képzési célú tanintézetet takar. Ezek közül az egyik a középfokú műszaki szakembereket, a technikusokat képző, ötéves műszaki középiskola. A második a korábban főleg négyéves, de ma már gyakran ötéves szakközépiskola, amely elsősorban a szolgáltatási szféra foglalkozásaira készít fel. A harmadik a kifejezetten szakmunkásképzést, emellett érettségit nyújtó, négyéves szakközépiskola.
Visszaszorulóban a szakiskolák
A középfokú oktatás harmadik lépcsője az érettségire fel nem készítő szakmunkásképzés, amely továbbra is három évre szorítkozik. Korábban ez az iskolatípus fogadta be a legtöbb fiatalt, ám a statisztikák tanúsága szerint szerepe visszaesett. Azonban jelentősége még mindig nagy az általános iskolából kikerülők körében. A szakmunkásképző által nyújtott kurzusok közül csökken az érdeklődés a kétéves gép- és gyorsíró, valamint a hároméves egészségügyi oktatás iránt.
A középiskolák fejlődésének legdinamikusabb időszaka 1985 és 1996 közé tehető, amikor számuk 560-ról 980-ra, vagyis 75 százalékkal emelkedett országszerte. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ennyivel szaporodtak volna a működő oktatási intézmények, sok intézmény inkább csak új profilt is felvett, hogy megőrizze helyét a versenyben. Érdekes jelenség, hogy miközben tanulólétszámuk csökkent, a szakmunkásképző intézmények száma emelkedett. E mögött az áll, hogy nem egy szakközépiskola indított speciális programot követő osztályt is.
Az érettségit adó szakközépiskolákban 1985-höz képest a mostani évtized végére 68 százalékkal, míg 1990-hez képest 25 százalékkal nőtt az osztályok száma. Ugyanakkor a szakmunkásképző osztályok száma 1992 óta folyamatosan csökken, 1992 és 1997 között 18 százalékkal lett kevesebb.
Az összes középfokú intézményben egyébként a tanulók száma 1992-ig növekedett, azóta kismértékben csökken. Ebben a demográfiai ok mellett – egyre kevesebb tanuló érkezik a rendszerbe – kismértékben az is szerepet játszik, hogy lelassult a beiskolázási arányok növekedése. A legnagyobb mértékben az elmúlt években a szakközépiskolások száma nőtt, 1990-hez képest meghaladva a 40 százalékot. A rendszerváltás utáni gazdasági állapotokat jól tükrözi, hogy a szakközépiskolákban a legnagyobb mértékben a gazdasági szakmák iránt nőtt az érdeklődés, például a kereskedelmi, közgazdasági, vendéglátó szakok iránt, eközben más szakmák, mint az óvónőképzés, gyakorlatilag leépültek.
A szak- és általános képzés közeledése
A középfokú oktatásban a tanulók továbbtanulása, illetve az intézmények hierarchiája alapján meg lehet különböztetni elsőként a tiszta gimnáziumokat, amelyek kifejezetten az elitoktatást tűzték ki célul, valamint a világbanki szakközépiskolák egy részét is ide lehet sorolni. A második csoport a vegyes profilú intézményeké és az új szakképzési modellt követő iskoláké. A harmadik a szakmunkásképzők és szakképző intézmények csoportja, amelyek egyrészt szakmai képzést adnak, másrészt a hátrányosabb helyzetű, gyengébb képességű tanulók számára nyújtanak továbbtanulási lehetőséget. A szakképzés és az általános képzés közeledését mutatja, hogy terjednek a vegyes profilú intézmények, a gimnáziumokban fakultációk kapnak helyet, illetve az új szakképzési modell törekszik az emelt szintű általános képzésre.
A középfokú intézmények lehetőleg egyszerre többféle programot indítanak, ez a piacon maradásukat is segíti. Az általános és a szakképzés közeledését jól jellemzi, hogy terjednek a világbanki szakközépiskolák. Ezt a modellt még a 90-es évek elején világbanki hitelből és támogatással vezették be. A képzés szerkezete úgy alakul, hogy az első két év gyakorlatilag konform a Nemzeti alaptantervvel, a következő két év pedig elsősorban a szakmai megalapozásé: az órák 40 százaléka ezt szolgálja. A befejező szakaszban pedig a speciális képzés kerül előtérbe. A programban való részvételre kezdetben 61 iskola kapott lehetőséget, de a forma azóta is gyorsan terjed. A szakközépiskolai oktatást végző intézményeknek egyharmadánál van világbanki osztály.
A szakközépiskoláknál a tanulók száma viszonylag stabil, nincs nagy elmozdulás a szektorok alapján sem. Hasonló a helyzet a szakmunkásképzők körében is. Az ipari képzésben az utóbbi években leépültek a gyáripari-nehézipari szakmák, és helyüket többnyire elfoglalták a kisvállalkozásban űzhető, szolgáltatóipari jellegű területek. Hasonlóan gyors átrendeződés figyelhető meg a technikusi képzésben: előtérbe kerülnek azok a szakmák, amelyek a modernizációhoz kapcsolódnak, ilyen például az ipari környezetvédelem. A szakmunkásképzők számára még mindig gondot okoz a képzési színvonal. Sok példa van arra, hogy nem tudják biztosítani a piaci alapú képzést.
A szakmunkásképzőket súlyosan érintette, hogy a rendszerváltás időszakában a nagyvállalatok átalakultak, sokuk felszámolás alá került, és ezzel tanműhelyhiány keletkezett. Emiatt az utóbbi évekre jellemző, hogy a gyakorlatot az iskolai tanműhelyekben, illetve kisvállalkozóknál végzik el a tanulók.
A nagyobb cégek ódzkodnak attól, hogy a saját munkaerő-utánpótlásukon túl foglalkoztassanak tanulókat. Az önkormányzatok az utóbbi időszakban egyre több pénzt fordítottak az iskolai tanműhelyek működtetésére és a jelenlegi helyzet stabilizálódása várható abból a szempontból, hogy a szakoktatásban érintettek – az önkormányzatok, a nagy- és kisvállalkozók – valamennyien részt akarnak venni ebben a tevékenységben, ám egyikük sem akarja vállalni a főszerepet sem a felelősség, sem a költségek tekintetében.
Az Országos Képzési Jegyzék szerinti képzésre történő átállást és az oktatás minőségét is az szolgálná, ha a munkamegosztás funkcionális lenne. Ez alatt azt kell érteni, hogy az iskolák inkább az alapképzésben vennének részt, míg a tanműhelyek, képzési központok a technológiák megismertetését, a gyakorlati képzést szolgálnák.
Működik még az iskolarendszerben a speciális szakiskola, amely eredetileg a demográfiai hullámot volt hivatott levezetni, később pedig a szakmunkásképzés fogyatékosságainak enyhítésére használták. Ezek többnyire az általános iskolákhoz, illetve a szakmunkásképzőkhöz kapcsolódva működnek.
A 10 évfolyamos kötelező alapoktatást a NAT bevezetése óta az alapműveltségi vizsga zárja le. A magyar közoktatásban ugyanakkor a legfontosabb vizsga az érettségi. A maturáltak száma folyamatosan nő, annak ellenére, hogy az évjáratok lélekszáma csökken. Ez arra utal, hogy Magyarországon a középiskolai végzettség tömegessé lett.
A szakképzés területén a kimenetet az Országos Képzési Jegyzék, illetve az ez alapján szervezett vizsgák zárják le. A szakképzésbe való belépés lehetséges feltétele öt iskolafokozat megszerzése. A szakmák legnagyobb részénél ez a középiskolai végzettség, és csak kevés kötődik az alapműveltségi vizsgához. A képesítések fele középfokú végzettség után, fele alapfokú végzettséggel szerezhető meg. Kevés olyan szakma van, amely előképzettség nélkül megszerezhető, ez hátrányos abból a szempontból, hogy nem segíti a peremhelyzetűek bejutását a munkaerőpiacra.
A középfokú oktatásban meghatározó jelentősége van annak, hogy az egyes iskolatípusok nyújtanak-e lehetőséget a korábbi döntések megváltoztatására. Ennek akkor van szerepe, ha a tanuló a munkaerőpiac igényeihez jobban szeretne igazodni, és ezért más képzési lehetőségeket keres. Különösen a szakképzésben részt vevők számára égető ez a kérdés, mert több felmérés is azt bizonyítja, hogy ezek a tanulók gyakran választanak szakmát különböző kényszerhelyzetek hatására, ezért esetenként a piac nem igazolja választásukat. A megkérdezettek fele nyilatkozott úgy, hogy nem választaná ismét szakmáját, ha erre lehetősége lenne.
Felnőttek az iskolapadban
A középfokú oktatásban a felnőttoktatás intézményei is helyet kapnak. A formák változatosak: köztük van a dolgozók gimnáziuma, a szakmunkások szakközépiskolája, intenzív nappali oktatás, tanfolyami oktatás, szakmunkásképző általános iskolát végzettek számára, kiegészítő szakközépiskolai képzés érettségizetteknek. A szakközépiskolák elsősorban a szakmunkás-bizonyítvánnyal rendelkezőknek nyújtanak kiegészítő képzést. A felnőttoktatási intézetek középfokon is valamelyik anyaiskola részeként működnek. A középfokú felnőttoktatás jelentősége a következőkben várhatóan növekszik.
A középfok megszerzése utáni továbbtanulás területe az utóbbi 10 évben jelentősen differenciálódott és átalakul. Nemcsak a hagyományos intézmények alakultak át, hanem kibontakozott egy új szféra, amely iránt az érdeklődés egyre nő, a középfokú intézményrendszerből kikerülők egyre nagyobb hányada jár ide. Ez az úgynevezett félfelsőfokú oktatás, amely iránt a keresletet mutatja, hogy minél többen szeretnének részt venni a felsőoktatásban.
Középiskola után
Az egyetemekre és a főiskolára a kilencvenes évek közepén már a középiskolát végzettek mintegy 60 százaléka jutott be, ez jóval meghaladja a korábbi 13-15 százalékos arányt. A felsőoktatásban részt vevők aránya még így is elmarad a fejlettebb országok mutatóitól. A felsőoktatási képzés igénye 1995-ig fokozatosan növekedett, ez azonban nem egyformán érintette a különböző területeket. A legjobban a gazdasági területek iránt nőtt az érdeklődés.
A középfok utáni szakmai irányultságú, azaz a posztszekunder képzés intézményrendszere már kiterjedt Magyarországon. Ez a képzési forma a középfokú szakképzés, a felsőoktatás és a munkaerő-piaci képzés határán helyezkedik el, mind a három szektor érdekelt a fejlesztésében, bővítésében. A képzési forma iránti keresletet az érettségit szerző, de a felsőoktatásba be nem jutók száma jelzi: évente több 10 ezer fiatal nem jut be – szándékai ellenére – a felsőoktatásba. Közülük a gimnáziumban érettségizettek szakképzetlennek számítanak a munkaerőpiacon, eközben lenne kereslet irántuk, ha jártasak lennének például az információtechnika, a kommunikáció és az ehhez kapcsolódó szolgáltatások területén.
A posztszekunder oktatást nagyrészt a felsőoktatás berkein belül szervezik. Jelenleg ez még a hagyományos képzésbe nem sorolható programok spontán rendszere, amely nem kormányzati kezdeményezésre indult el. Emiatt azonban követni tudja rugalmasan a helyi, esetenként a hivatalos szakmajegyzékkel le sem fedett munkaerőigényeket. A felsőoktatási intézményekben posztszekunder programokban részt vevők száma 1995-ben már elérte a hagyományos felsőoktatásban részesülők számának 20-25 százalékát. Ezek a programok piaci árakhoz közeli, magas tandíjakkal működtek.
