Az érintettség és a reprezentativitás elvének érvényesülését tartja kiemelten fontosnak Herczog László, a leköszönő kormány munkaügyi helyettes államtitkára az Érdekegyeztető Tanács működésében. A szakember úgy látja: a jövőben olyan formában kell átalakulnia az érdekegyeztetés rendszerének, hogy a jelenleginél kisebb fórumokon, viszont a leginkább érintettek üljenek tárgyalóasztalhoz.
Hogyan vonná meg a munkaadók és a munkavállalók elmúlt négyéves kapcsolatának, együttműködésének mérlegét? Milyen szerepet játszott ebben a viszonyrendszerben a kormány?
– Ha mérleget akarunk vonni, akkor ahhoz mértékegységet is találnunk kell. Meg kell határozni, hogy miért tartunk valamit jónak vagy rossznak. Az érdekegyeztetés hatékonyságát nem csak a megállapodások számával lehet mérni, bár azt hiszem, e téren sincs szégyenkeznivalónk. Mindig fontosnak tartottam, hogy az érdekegyeztetés információcsere is legyen. Az érdekképviseletek például megismerhetik, milyen elképzelései vannak a kormányzatnak a különféle témakörökben. Nagyon hasznos, hogy az érdekegyeztető tárgyalások során kialakulhat olyan vita, ahol a kormánynak érvelnie kell, meg kell magyaráznia, mit miért akar. Egyfelől válaszolnia kell a szociális partnerek kérdéseire, másfelől megismeri a partnerek álláspontját. Ez egyrészt szakmai szempontból hasznos, hiszen a munkaadók és a munkavállalók egészen más közegben mozogva más nézőpontból tudnak a kormány javaslataihoz szakmailag használható észrevételeket hozzáfűzni. Másrészt arról is információt kap a kormány, hogy a tervezett intézkedéseknek mi a várható hatásuk. És végül, de nem utolsósorban, a vita során kialakulhatnak közös álláspontok, megállapodások.
Milyen fontosabb változásokon ment keresztül a szociális partnerekkel való kapcsolattartás a közelmúltban?
– Úgy gondolom, hogy az érdekegyeztetés rendszere az elmúlt időszakban is fejlődött. Sokan elfogadják, hogy – ha nem is tökéletes, de – nagyon hasznos szerepet tölt be a jogalkotásban, a társadalmi párbeszédben. Azt hiszem, az előrelépés egyrészt természetes, hiszen a partnerek az idő múlásával egyre jobban megismerték egymást. Hasznos volt az is, hogy változtak az érdekegyeztetésen belül a súlyok: 1994-ig elsősorban a plenáris ülésekre koncentráltunk, mostanában viszont nőtt a bizottságok szerepe. A bizottságoknak a szakmai előkészítésben van jelentőségük: a jól előkészített plenáris ülés rendszerint hatékony. Másfelől az az informális gyakorlat, amit egyébként sokan kritizálnak, előnyére vált az érdekegyeztetésnek.
Mi légyen az informális gyakorlat?
– Az informalitásnak az a célja, hogy már akkor jöjjön létre párbeszéd, amikor még a kormány, illetve az adott minisztérium sem dolgozta ki a javaslatait. Ebben az időszakban tapogatózva jelezzük, hogy milyen elképzeléseink vannak. Ilyenkor a szociális partnerek nem valamilyen szervezeti álláspontot képviselnek, ők is csupán reflexiókat közölnek. Az ÉT-ben a szociális partnereknek mindig az volt a kívánságuk, hogy ne kész törvénytervezetek kerüljenek eléjük, hanem már a kidolgozás kezdeti időszakában kezdődjön meg a párbeszéd.
A leköszönő kormány tervezte, hogy létrehozza az úgynevezett társadalmi-gazdasági megállapodást. Ez azonban többszöri nekifutásra sem jött létre. Miért?
– Utólag azt lehet mondani, hogy túl sokat vállalt a kormány, túlságosan nagy volt a csomag: egyszerre voltak benne bérügyi, foglalkoztatáspolitikai, adóügyi, társadalombiztosítási és szociális elképzelések. A technológia nyelvére úgy tudnám lefordítani, hogy egy autó akkor kész, amikor az utolsó alkatrész is a helyére került. Voltak a megállapodásban olyan részügyek, amelyeket meg lehetett oldani egy-két hét alatt, de hamarosan kiderült: van olyan is, amelynek elintézéséhez több év is kell. Nekem ugyanakkor mindig volt egy olyan benyomásom, hogy a szociális partnerek – többé-kevésbé joggal – úgy vélték: mivel a kormánynak fontos a társadalmi-gazdasági megállapodás – hiszen ehhez politikai érdeke fűződik –, felsrófolhatják az árat. Végül elszakadt a kötél. A harmadik, általános problémának érzem, hogy noha nagyon sok jó szándékú elképzelés volt, a megvalósítási program azonban hiányzott. Semmiképpen sem gondolom ugyanakkor, hogy a tgm sikertelenségét bárkire rá lehetne fogni. Ebben mindhárom szereplőnek megvolt a – több-kevesebb – része.
Sokszor emlegetett téma volt a bérmegállapodások ügye is. Több szakember – köztük a jegybank elnöke – vallja, hogy a bérmegállapodások betartásával sikeresebb lehetne az infláció elleni küzdelem. Ön egyetért ezzel?
– Az infláció tényleges alakulása és az inflációs várakozások szoros kapcsolatban vannak. A várakozások természetszerűleg befolyásolják a tényleges inflációt: ha valaki 20 százalékos inflációra számít, akkor a reálbér megőrzése érdekében 20 százalékos nominálbér-növekedést akar, 15 százalékos várakozás esetén pedig 15 százalék lesz a követelése. Tudnunk kell azonban, hogy a Nyugat-Európában szokásos kollektív tárgyalások és a magyar gyakorlat között nagyon nagy különbség van. Nyugaton a bérmegállapodások sokkal többet mondanak, sokkal határozottabban nyilatkoznak a bérekről, mint Magyarországon. A magyar kollektív szerződések óvatosan fogalmaznak a béreket illetően, nincsenek olyan jól megformált bértarifarendszerek, mint a nyugati gazdaságokban. Másfelől a kollektív szerződések száma is sokkal nagyobb, szélesebb a lefedettség Nyugat-Európában, mint Magyarországon. Nálunk ezt az ÉT bérmegállapodásai próbálják pótolni, viszont az ÉT-től nem lehet ugyanazt elvárni, amit a kollektív szerződésektől. Az ÉT ugyanis nem határozza meg a béreket, hanem csak ajánlást tesz arra, hogy a helyi, illetve ágazati szintű bérmegállapodásokon mit tartanak a szociális partnerek követendőnek. Ha az ÉT érdemben befolyásolni tudná a béreket, akkor visszatérnénk a központi bérmeghatározásra, majdnem arra a gyakorlatra, amit a '90-es évek elején magunk mögött hagytunk. Nem hiszem, hogy makroszintű bérmegállapodásokon keresztül meg lehet fogni az inflációt, azzal együtt, hogy van jelentősége azoknak az ajánlásoknak, amelyek az ÉT-ben születnek: ezek jó alapot teremtenek a helyi tárgyalások számára. Betartható bérmegállapodásokhoz azonban a mainál jóval nagyobb számban születő kollektív szerződések kellenek.
Milyen változtatások várhatók, illetve szükségesek az érdekegyeztetés rendszerében?
– 1996 májusában megállapodás jött létre a kormány, a szakszervezetek és a munkáltatók között az érdekegyeztetés továbbfejlesztéséről, amely arról szólt, hogy országos szinten is meg kell teremteni az érdekképviseletek reprezentativitását a különböző intézményekben. A Munkaügyi Minisztérium azóta is napirenden tartja a kérdést, azonban egyelőre viszonylag kevés előrejutás tapasztalható. A munkavállalói oldalon ugyan született ÉT-megállapodás, és ennek alapján törvény, amely szerint az üzemi tanácsi választásokat országos szinten kell értelmezni: akár egy ágazatot, akár egy megyét vagy egy várost tekintünk, az abban működő szakszervezetek támogatottságát az üzemi tanácson keresztül kell mérni. A munkáltatói oldalon viszont gyakorlatilag nem történt semmi, jobbára csak arról nyilatkoztak az érintettek, hogy ezt a problémát nehéz megoldani. A reprezentativitás meghatározása nem azért fontos, hogy bármely érdekképviselet is kiszorulhasson az érdekegyeztető tárgyalásokból, hanem azért, hogy erősítsük ezeknek a fórumoknak a legitimitását. Ha azt akarjuk, hogy az Érdekegyeztető Tanácsnak az eddigieknél több jogosítványa legyen, akkor fontos szempont az elfogadottság az érintettek részéről.
Mi a véleménye azokról az álláspontokról, amelyek az érdekegyeztetés folyamatára úgy tekintenek, mint a kormány, illetve a parlament hatáskörének megnyirbálására?
– Teljesen elhibázott felfogásnak tartom az ÉT-ben azt a veszélyt látni, hogy az intézmény működése indokolatlan felelősségmegosztás, és a parlament szerepének csökkenését eredményezi. Az érdekegyeztetés jelentősége a döntés-előkészítésben rejlik, a jogszabályokat a parlament alkotja meg. Az ÉT-ben zajló információ- és véleménycsere, a különböző nézőpontok, álláspontok megismerése rendkívül fontos ahhoz, hogy konszenzuális demokrácia működhessen. Szó sincs arról, hogy csökkenne a parlament szerepe, hiszen a honatyáknak mindig lehetőségük van az érdekegyeztető fórumok megállapodásait felülbírálni. Sok esetben ráadásul – például a Munka Törvénykönyvénél – a parlament nyugodt lehet a törvényjavaslat elfogadásánál, hiszen egy olyan fórum értett egyet az előterjesztéssel, amelynek szereplői a jogszabály alanyai. Az ő támogatásuk tehát nagyon nagy biztosítékot jelent a képviselők számára döntésük helyességét illetően.
Milyen szerep várhat az Érdekegyeztető Tanácsra a jövőben?
– Személyes véleményem szerint az ÉT a jövőben is működni fog, illetve egyre több érdekegyeztető fórum jön létre, amelyekben az érintettek vesznek részt. Nem vagyok híve annak, hogy egy nagy érdekegyeztető tanácsot csináljunk, és abba rengeteg szervezetet és témát zsúfoljunk. Például a megváltozott munkaképességűek fórumán az őket foglalkoztató munkáltatók, munkavállalói érdekképviseletek és az illetékes minisztériumok ülnének a tárgyalóasztalnál. Tehát úgy gondolom, hogy az érdekegyeztető fórumok hálózatában kell gondolkodnunk, amely mindig az adott témában érintettek problémáira összpontosít. Számomra kulcsszó az érintettség. Ebbe azt is beleértem, ha valaki egy témában nem érintett, akkor abba ne is szóljon bele. Nem szeretem az általános érdekképviseleteket, amelyek illetékesnek érzik magukat a véleménynyilvánításra, akármi is történjék az országban. Ha azonban valaki a fogyatékosok, illetve a megváltozott munkaképességűek érdekeit kívánja képviselni, és a kitűzött célt megfogalmazta a szervezet alapszabályában, akkor engedjük ezt a tevékenységét gyakorolni. Ez nemhogy gyengíti, inkább erősíti a parlamentáris demokráciát.
