Bérviszonyok az Európai Unióban

A tavaly csatlakozott uniós országokban élő munkavállalók és az érdekeiket képviselő szakszervezetek gyakran teszik fel a kérdést: vajon mikor éri el országaik bérszínvonala a régi uniós tagállamokét? A szakemberek pesszimista válasza általában így hangzik: harmincöt-negyven év múlva, vagy talán sohasem. Jóllehet az új tagországok többségében 2003-ban a régiekéhez képest jóval nagyobb arányban emelkedtek a nominális keresetek, lemaradásuk olyan nagy, hogy alig érezhető a közeledés -derült ki az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány (OFA) által támogatott kutatásból, amely az új belépők kereseti viszonyait és bérfelzárkózási törekvéseit vizsgálta még az EU-tagság elnyerése előtt.

A csatlakozó országok keresetei 1995-ben az Európai Unió bérszínvonalának 8,7 százalékát, 2003-ban pedig 19,5 százalékát érték el, azaz a bérfelzárkózás terén történt némi előrehaladás, de a távolság még mindig óriási. Például a magyar alkalmazottak euróban mért bruttó keresetének akár a 6-8-szorosát is megkeresheti a 15 uniós tagállam valamelyikében foglalkoztatott munkavállaló. (Vásárlóerő-paritáson mérve a különbségek nagyjából megfeleződnek.)

Szlovénia az élen

Szlovéniában mind a bruttó, mind a nettó átlagkeresetek jóval magasabbak, mint a többi új tagállamban, ezáltal ez az ország jelentősen emeli a csatlakozók átlagát – derül ki az OFA kutatásában résztvevő Berki Erzsébet munkaügyi kutató elemzéséből. (Dél-nyugati szomszédunk gazdasági fejlettségét tekintve is az első helyen áll az új belépők között ugyanúgy, mint a maastrichti kritériumok teljesítésében.) A többi csatlakozónál ugyanakkor az átlagnál is alacsonyabb kereseti szinteket találunk. Akár vásárlóerő-, akár valutaparitáson hasonlítjuk össze a fizetéseket, a szlovén és a cseh bérszínvonal jóval közelebb van az EU15-ökéhez, mint a többi országé, míg a két szélső érték közötti különbség közel azonos a legmagasabb színvonalú vizsgált ország és az EU közötti különbséggel.

Magyarországon a bruttó átlagkereset egy kicsit magasabb a többiekénél, a nettó tekintetében ugyanakkor Csehország megelőz bennünket. Ám korántsem állunk ilyen jól, ha az átlagszámok mögé is betekintünk, vagyis megnézzük a keresetek szerkezeti megoszlását is. A magyar, a cseh és a lengyel javadalmak egybevetése során ugyanis kiderül, hogy a legtöbb összehasonlításban inkább a magyar munkavállalók irigykedhetnek a többiekre, és nem fordítva. Magyarországon 2002-ben a havi 50 ezer forintos minimálbér és a 75 ezer forint közötti (200-299 euró) keresetből élt az összes alkalmazott 34 százaléka, miközben Lengyelországban 16, Csehországban pedig csupán 9 százalék ez az arány.

Hátrányban a diplomások

Az összehasonlításból az is kitűnik, hogy a magyar és a lengyel fiatalok egymásra nem, cseh társaikra viszont nagyon is irigykedhetnek: a 20-29 éves korosztály ugyanis Magyarországon és Lengyelországban jellemzően 200-300 euró között keresett, Csehországban 400-500 eurót, vagyis a cseh fiatalok majdnem 30 százalékkal többet vihetnek haza. Emellett a diploma is sokkal jobban megtérül Csehországban, mint Magyarországon, hiszen a cseh felsőfokú végzettségűek átlagkeresete szintén nagyjából 30 százalékkal haladja meg a magyarokét.

Az alapfokú iskolai végzettséggel rendelkező szakképzetlen dolgozó szintén mind Csehországban, mind Lengyelországban 30 százalékkal jobban keres, mint Magyarországon. Ráadásul lényegesen nagyobb arányban is foglalkoztatják őket, mint hazánkban, itthon viszont a középfokú végzettségűek iránt nagyobb a kereslet. A vezető beosztásban tevékenykedők átlagkeresetei pedig Lengyelországban a legmagasabbak. Ágazati bontásban már több a hasonlóság, mint a különbség. Csehországban és Magyarországon a pénzügyi szektorban a legmagasabb a kereseti átlag, Lengyelországban viszont a bányászati dolgozók átlagjavadalma valamivel megelőzi a bankszféráét. A mindhárom országban legrosszabbul fizető építőiparban a cseh átlagkereset 1,5-szerese, a lengyel pedig 1,3-szorosa a magyarnak.

A nettó bérek tekintetében 2003-ban már csak Szlovákia és Lengyelország múlta alul Magyarországot, miközben Csehországban jelentősen csökkentek az állami elvonások. A bérfolyamatokat még inkább tükröző reálkeresetek a csatlakozó országokban 2002-2003-ban viszonylag gyors ütemben emelkedtek: az egy főre jutó reálbér-növekedés Csehországban 5,2 és 6,9 százalék volt e két évben, Magyarországon pedig 13,6, majd 9,2. Azóta már mérséklődött a dinamika, a következő időszakban pedig a vizsgált országok – Szlovénia kivételével – a nettó reálbérek növekedési ütemének jelentős csökkenésére számítanak. A reálbérek a vizsgált időszakban csak Szlovákiában zsugorodtak (2003-ban 2 százalékkal), de 2004-től minden vizsgált országban igen alacsony a növekedési ütem. A magyar reálbérek például a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint 2004. január és október között 0,4 százalékponttal csökkentek. Konstatálhatjuk tehát, hogy a bérekből elérhető reálfogyasztásban Magyarország csak Szlovákiát előzi meg. Berki Erzsébet munkaügyi kutató szerint mindebből az következik, hogy a bérfelzárkózás mind nominális, mind reálértéken irreális célnak látszik, ha a jelenlegi struktúrák változatlanul maradnak.

Dobogós magyar közterhek

Kelet-Közép-Európában a bérek alakulása szempontjából különleges jelentősége van a bruttó keresetekre rakódó közterheknek, amelyek az állam számára bevételt, a munkaadóknak pedig olyan költségeket jelentenek, amelyek adott esetben különösen nehézzé tehetik a bruttó bérszínvonal emelését – fejti ki tanulmányában Berki Erzsébet.

A térségben a munkaerőköltség növekedésének üteme messze meghaladja az EU átlagát, a legalacsonyabb az emelkedés Lengyelországban, Magyarországon pedig a vizsgált országok között is kiugróan magas. Tavaly a harmadik negyedévben – az Eurostat, az EU statisztikai hivatalának nemrég közzétett legfrissebb adatai szerint – a munkaerőköltség az új tagállamokban a 2,4 százalékos uniós átlagot jóval meghaladó mértékben nőtt. A munkaerő leginkább Lettországban (11,1 százalék), Csehországban (10,4 százalék) és Szlovéniában (9,4 százalék) drágult, de a 8,3 százalékkal magasabb költséggel Magyarország még mindig az élbolyba tartozott.

Persze a kelet-közép-európai dolgozó még így is jóval olcsóbb – különösen képzettségéhez képest –, mint a régi tagállamokban: az alkalmazás havi összköltsége 2002-ben Svédországban volt a legmagasabb, havi 4072 euró, miközben a magyar munkavállalóért ennek még mindig csupán 19 százalékát kellett kifizetniük a foglalkoztatóknak – derült ki a vizsgálatban szintén résztvevő Linderné Eperjesi Judit, a Központi Statisztikai Hivatal kutatójának elemzéséből. A 90-es évek közepe óta azonban a régió országai is feltornásszák magukat Európa nyugati feléhez, hiszen például a német munkavállalók alkalmazása 1996-ban nyolcszor volt drágább, mint a magyaroké, 2002-ig viszont már ötszörösre zsugorodott a különbség.

Bérek és versenyképesség

A hazai munkaerőköltség – az elmúlt években – nemcsak a legdinamikusabban nőtt a régióban, hanem a szerkezete is a legkedvezőtlenebbül alakult. Az EU-ban összesen három olyan ország van, ahol e tételen belül a keresetek aránya 70 százalék alatt marad, és csak Magyarország, Franciaország, illetve Svédország esetében haladják meg a járulékos költségek a 30 százalékot – derül ki Berki Erzsébet kutatásából. Szlovéniában ugyanakkor a járulékok és az egyéb elvonások összesen sem érik el a költségek egyötödét. A munkavállalókat és a munkáltatókat együttesen terhelő adók és járulékok Magyarországon nagyobbak, mint a munkabér 80 százaléka, amellyel a térségben az első helyen áll. (Ausztriában pedig 30 százalék alatt van.) Berki Erzsébet szerint elgondolkodtató, hogy a magas közterhek sem elegendőek a költségvetési egyensúly fenntartásához, ugyanakkor az egyensúly hiánya megakadályozza a kormányokat abban, hogy a közterheket mérsékeljék.

A túlzott kötelezettségek hatása megmutatkozik a tőkebefektetések irányának változásában is, ami hatással van a munkanélküliség alakulására és a versenyképességre is. Amíg tíz évvel ezelőtt Magyarország a hatodik legvonzóbb befektetési terep volt a világon, 2000-re a 49. helyre csúszott vissza. A Kelet-Európába 2001-ig érkezett majdnem százmilliárd dollár külföldi tőkéből Magyarországon fektettek be 23,5 milliárdot, több mint 23 százalékot, 2002-ben pedig a 14,6 milliárd dollárból az MNB adatai szerint mindössze kétmilliárd dollár érkezett ide.

Pedig egyre kevésbé a bérek határozzák meg Magyarország és a többi kelet-közép-európai ország versenyképességét. Ráadásul az egyre inkább régiókban gondolkodó multinacionális befektetők már az egyes közép-európai országok közül sem a bérszínvonal és az egyéb foglalkoztatási terhek alapján választanak. A térség államaiban már közel azonos szinten állt a munkaerőköltség.

Befektetői döntések

A szakértők szerint a meglévő különbségek nem nagyon játszanak szerepet a befektetői döntéseknél, ennél fontosabb szempont a rendelkezésre álló és hadra fogható munkaerő, valamint az infrastruktúra fejlettsége. A bérek legfeljebb az olcsó és képzetlen munkaerőre alapozó beruházóknál számítanak továbbra is elsődleges szempontnak. Ezek viszont előbb-utóbb amúgy is továbbállnak a térségből valamelyik még olcsóbb és még keletebbre fekvő országba.

Berki Erzsébet szerint ezért a versenyben más természetű tartalékokat kell hadrendbe állítani az olcsó munkaerő helyett. A kutatók szerint éppen ez az a pont, ahol Magyarország nem áll túl jól, kivált a régió éllovasának számító Szlovákiához képest.

Északi szomszédunk sem elsősorban a – nem sokkal alacsonyabb – bérekkel gyakorol a többieknél nagyobb vonzerőt a befektetőkre, hanem a szabad munkaerővel és a kormányzat által ígért komoly infrastrukturális fejlesztésekkel. Nem is beszélve arról, hogy a szlovák kormány komplex befektetésösztönzési csomaggal udvarolta körül a befektetőket, ráadásul nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor mérsékelte adószintjét.

Magyarországon ugyanakkor a szakképzett munkások hiánya továbbra is nagy gondot okoz a vállalatoknak, bár az idén már nem annyira, mint tavaly -derül ki a Német-Magyar Ipari és Kereskedelmi Kamara, valamint a Kienbaum tanácsadó cég 2004 decemberében publikált bérezési tanulmányából. A felmérés szerint még mindig a cégek 18 százaléka nevezi "nem kielégítőnek" a kínálatot, de ez az arány tavaly még 33 százalék volt, miközben a "jó" válaszok aránya 7-ről 20 százalékra emelkedett. Ajellemző regionális különbségek tekintetében viszont nem következett be javulás: miközben Nyugat-Magyarországon átlagosan 2,2-vel osztályozták a munkaerő-kínálatot – 1-től (nagyon jó) 5-ig (nem kielégítő) terjedő skálán –, addig Dél-Magyarország esetén csak 2,8-ot ért el ez az érték. Országszerte még mindig hiánycikk a szakmunkás, a mérnök és a technikus.

Bérpolitikai törekvések

Mivel a frissen csatlakozott országokban a bérek színvonala jóval alacsonyabb, mint az EU 15-ökben, a gazdaságpolitikusoknak állást kell foglalniuk abban a kérdésben, hogy a bérek kiegyenlítődését spontán folyamatokra bízzák-e, vagy valamilyen eszközrendszerrel irányítják a felzárkóztatás folyamatát. Magyarországon utóbbi álláspontot elsősorban a szakszervezetek képviselik, szerintük a kormánynak olyan gazdaságpolitikát kell folytatnia, amely a bérszínvonal növekedését gyorsítja – mondja Berki Erzsébet. Ezzel szemben a munkaadói szervezetek szerint a bérköltség-növekedés olyan mértékben rontja a gazdaság versenyképességét és teszi tönkre a kevésbé tőkeerős vállalkozók egy részét, hogy bármiféle mesterséges beavatkozás csak árthat a gazdaságnak. A kormány szintén a teljesítmények növekedésével arányban álló felzárkózás lehetőségét hangsúlyozza.

Berki Erzsébet kutatásából az derül ki, hogy nemzeti bérfelzárkóztatási stratégiával a csatlakozó kelet-közép-európai országok közül egyedül Szlovénia rendelkezik. A szakértők szerint a szakszervezetek programjában is csak Magyarországon és Szlovákiában szerepel egyáltalán a keresetek felzárkóztatása. Csehországban a fő prioritás a munka termelékenységének növelésével arányos bérnövekedés, mint ahogy Magyarországon is. Lengyelország sem tűzte napirendre e kérdést, mivel ott a legnagyobb probléma az álláshelyek megőrzése, a munkanélküliség mérséklése és az infláció csökkentése. Ennek következtében a szociális partnerszervezetek stratégiájában a bérek kérdése háttérbe szorult. Szlovákia az EU-csatlakozás kapcsán szintén nem alakított ki nemzeti bérstratégiát, ugyanakkor jelentős lépéseket tett annak érdekében, hogy – a közterhek viszszafogásával – növelje az ország tőkevonzó képességét.

Szlovénia viszont sokkal szélesebb alapokra helyezett, konszenzusos stratégiát alakított ki, amelynek legfőbb célja nem az EU bérszínvonalának elérése, hanem a fenntartható növekedés és ennek részeként a jólét erősítése. A társadalompolitikai célokból kitűnik, hogy nem egyszerűen anyagi jólétről van szó, hanem a társadalom szociális és műveltségbeli állapotának javításáról, a társadalmi egyenlőség eszméjének kiteljesítéséről, a társadalom integritásának erősítéséről. Szlovéniában a főbb prioritásokat a 2003-2005 időszakra vonatkozó Szociális Megállapodás rögzíti. Ebben kialakítottak egy viszonylag egyszerű növekedési kritériumot, miszerint az egyensúlyos bérnövekedés reálértékben egy százalékkal alacsonyabb, mint a termelékenység növekedése. Ez az arány ösztönzi a fejlődést, lehetővé teszi új álláshelyek létrehozását és a felduzzadt társadalombiztosítási terhek finanszírozását is.