Az Egyesült Államokban ma már a foglalkoztatottak csaknem egynegyede távmunkás, az Európai Unióban pedig az összes foglalkoztatott 13 százaléka tartozik ebbe a körbe. Magyarországon az "Esély a jövőért" program keretében kiírt pályázat eredményeképpen több mint 1300 távmunkahely jött létre. Ezek tartós fennmaradása természetesen még kétséges, hiszen a pályázati források idővel elapadnak, s kérdés, hogy a munkáltatók képesek-e tartósan fenntartani e munkahelyeket. Pedig a távmunkának számos előnye van.
Státus nélkül
Napjainkban Magyarországon – pontos adatok híján csak becslésekre szorítkozhatunk – 1-2 százalék között lehet a távmunkások aránya. A pontos statisztikai számbavételt ma még definíciós problémák is nehezítik, hiszen nincs meghatározva a távmunkás munkajogi státusa.
A távmunka, illetve a távmunkás legfontosabb ismertetőjegyei természetesen meghatározhatók. Ezek szerint a távmunkás munkaidejének jelentős részét (több mint 50 százalékát) a munkáltató szervezetétől elkülönült helyen végzi; természetes személyről van szó, aki a feladatát maga látja el és nem alkalmazottai vagy alvállalkozói útján; munkaviszony – és nem vállalkozói szerződés – keretében foglalkoztatják; munkáltatójával elektronikus úton tartja a kapcsolatot, illetve munkavégzése számítógép segítségével történik.
E definícióból az is következne, hogy a távmunkás telefonja és számítógépe – a hozzá való programokkal – ugyanúgy munkaeszköz, mint másutt a kalapács vagy az esztergagép, amelynek biztosítása a munkáltató dolga. Ma az adójogszabályok azonban alig-alig teszik lehetővé a foglalkoztató számára e költségek vállalását, holott ezek – ha valóban a termelési-kezelési költségek fogalma alá tartoznának – kisebbek lennének, mint egy-egy munkahely létesítésének pénzügyi terhei "házon belül". Jogos tehát a feltételezés, hogy a munkáltatók szívesebben vállalnák a távmunkahelyek létrehozását, mint a magasabb ingatlanlétesítési és fenntartási terheket.
Kedvezőtlen szabályok
Gondoljuk el, milyen meghökkenést okozna, ha az adótörvények úgy rendelkeznének, hogy az építőipari dolgozó által használt toronydaru természetbeni juttatásnak minősülne, amelyre a cég nem igényelhetné vissza az áfát, a dolgozónak pedig személyi jövedelemadót kellene utána fizetnie. Pedig a távmunkás munkaeszközével ma ugyanez a helyzet.
Nemcsak az adó-, hanem a munkajogi szabályozás sem kedvez a távmunkának, különösen ha figyelembe vesszük, hogy előnyeként a dolgozó nagy önállóságra tesz szert a munkavégzés mikéntjét, illetve időbeosztását illetően. Ez gyakorta olyan igényként jelenik meg, hogy a dolgozó ne 8 órás műszakban, hanem részmunkaidőben tevékenykedjen, illetve ha le is dolgozza a 8 órát, a lehetőségek határain belül rugalmasan határozhassa meg a munkavégzés idejét. (Ez igen gyakran megoldható, legalábbis akkor, ha a feladat nem igényel meghatározott idejű, folyamatos jelenlétet a gép mellett.)
A foglalkoztató ilyenkor azonban attól fél – sokszor jogosan –, hogy ha nem tudja személyesen kontrollálni a dolgozó munkavégzését, akkor az illető igyekszik a maga számára munkaidőt "megspórolni". Ezt a félelmet a teljesítménykövetelmények bevezetésével lehet ellensúlyozni. Ez esetben viszont a szakszervezetek tartanak attól, hogy a munkavállaló túlmunkára kényszerül, ám a túlóra kimutathatatlan, ekképpen szankcionálhatatlan, sőt, esetenként nem kellően honorált.
Hátrányos rétegek
Közismert a távmunka egyik előnye, nevezetesen: olyan rétegeket is bekapcsolhat a munka világába, amelyeknek egyébként valamilyen hátráltató tényező folytán erre kevés az esélyük. Ilyenek például a mozgássérültek vagy az olyan vidékeken élő munkavállalók, ahol termelőüzem vagy egyéb munkahely létesítése még jó ideig nem várható. Ritkán emelik ki, de kétségtelen előnye a távmunkának, hogy környezetbarát, ugyanis "termékei" elektronikus adatforgalomban jelennek meg, így ezek semmilyen környezetterhelést nem okoznak. A távmunka ugyanakkor kedvezően ítélhető meg munkásvédelmi és balesetvédelmi szempontból is, még akkor is, ha a napi 8 órában monitor előtt végzett ülőfoglalkozásnak szintén megvannak a munkabiztonsági kockázatai.
Társadalmilag egyértelműen előnyös, hogy a távmunkásoknak nem kell "bejárniuk a munkahelyükre", ők tehát nem terhelik a közlekedési infrastruktúrát. A dolgozó számára ez legtöbbször szintén előny, különösen akkor (például kisgyermekes anyák esetében), ha az otthon maradásnak egyéb indokai is vannak. Sőt, hozzátehetjük: olyan vidéki településeken, ahol az értelmiségi munkahelyek leépültek, gyakran ez az egyetlen munkavállalási lehetőség az ott élő értelmiségiek számára. Az előny azonban mégsem egyértelmű, mert a megnyugtató egyedüllétet gyakran elszigeteltségként éli meg a foglalkoztatott.
Infrastrukturális háttér
A definíció szerint a távmunkás a lakásában, otthon dolgozik, ám ez az ideális helyzet még sokáig nem lesz megvalósítható a távmunkások teljes körére, hiszen a lakásviszonyok és a felszereltség még nem mindenkinek teszik ezt lehetővé. A távmunkás tehát ott dolgozik, ahol e tevékenységhez megfelelő infrastrukturális feltételeket talál.
Ma Magyarországon a kisebb településeken gyakran a teleházak kínálnak ilyen lehetőséget, külföldön azonban gyakoribb a távmunkaközpontokban történő munkavégzés. Ugyancsak külhoni tapasztalat a műholdas irodákban végzett távmunka, illetve – az "utazó", például a hirdetésszervezéssel, az üzletkötői és az ügynöki munkával, a biztosításszervezéssel foglalkozók körében – a mobil távmunka.
Látható, a távmunkás munkavégzésének helyszínei jelentősen különbözhetnek egymástól. Egyvalami azonban közös bennük. Nevezetesen az, hogy "első körben" nem a munkáltató feladata és költsége a munkahely létrehozása. Azért említjük az első kört, mert természetesen olyan konstrukciók is működnek, amelyekben valaki távmunkára (is) alkalmas létesítményt létrehoz – például eredetileg kulturális és közszolgálati funkciót betöltő teleházat –, majd ide "beköltözik" a távmunkás, és vagy a munkaadója fizet bérleti díjat a használatért, vagy ő maga fizet a telefon, illetve a számítógép használatáért. Ilyenkor e költségeket a munkáltató állja: vagy a munkavállaló díjazásának részeként, vagy elszámolt költségként.
A Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium, valamint az Informatikai és Hírközlési Minisztérium 2002. szeptember 4-én megállapodást kötött, és közösen kezdeményezték a hazai távmunka elterjesztésével összefüggő kormányzati feladatok meghatározását és ütemezését. A kormány "Esélyt a jövőnek" programja 1000 új távmunkahely létrehozását célozta meg, azonban ennél több álláshely jött létre.
A múlt év novemberében elkészült egy kormány-előterjesztés is, amely áttekintette a hazai és a nemzetközi helyzetet, különös tekintettel a fejlett országokban az utóbbi fél évtizedben kibontakozott távmunka-fejlődési trendekre. A dokumentum részletes feladattervet fogalmazott meg az igazságügyi, az informatikai és hírközlési miniszter, valamint a pénzügyi, a gazdasági és közlekedési tárca vezetője, továbbá a kancellária-, a belügy- és mindenekelőtt a munkaügyi miniszter számára.
Fejlesztési stratégia
E feladatterv kitér a távmunka – mint atipikus foglalkoztatási forma – jogi kereteinek meghatározására, az informatikai háttér fejlesztésére, a távmunkát érintő adó- és pénzügyi, illetve gazdasági ösztönzők kialakítására, valamint a helyi önkormányzatok lehetőségeinek és feladatainak feltárására. Az előterjesztés a társadalmi kommunikációs terv kidolgozásának szükségességét hangsúlyozza, valamint szorgalmazza a távmunkát megalapozó képzési és távoktatási rendszer kialakítását. Létrejött a Távmunka Tanács, majd ez év április 24-én szakértők és a témában jártas munkaadói és munkavállalói képviselők közreműködésével létrejött a Távmunka Tanács Szakértői Testülete. Ez utóbbi már meg is kezdte működését. Első és legfontosabb feladataként – a távmunka stratégiájának megalkotásához – szempontokat és javaslatokat fogalmaz meg a Távmunka Tanács és ezen keresztül a döntéshozó kormányzati szervek számára.
Az idő azonban sürget, hiszen minden elvesztegetett nap – versenyképességi szempontból – nagy veszteség. Már most látható, hogy a stratégia elvi kidolgozásán kívül gyakorlati, operatív javaslatok készülnek majd.
