A jövőben az oktatás egységes szakmapolitikai irányítása mellett magasabb minőség, a gazdaság igényeihez való jobb alkalmazkodás jellemzi majd az ágazat egészét, s a kormányprogramnak megfelelően a finanszírozásban is érvényre jut az oktatás prioritása – állítja Pokorni Zoltán. Az oktatási minisztert egyebek mellett a szakképzés jövőjéről, a szakképzési alaprésszel kapcsolatos tervekről illetve az oktatás más területein várható változásokról kérdeztük.
– Jelentős dolognak tartom, hogy a humánerőforrások fejlesztése egy tárcához került, ez lehetőséget ad az egységes szakmapolitikai irányításra. Korábban számos fontos szakképzési program szenvedett amiatt késedelmet, hogy a két érintett minisztérium, a MüM és az MKM nem tudott megegyezni egymással.
Sokat várok a szakképzésnek a hagyományos közoktatási intézményekre gyakorolt hatásától is. A közoktatás ugyanis kicsit mindig konzervatív, hagyományvezérelt, hiszen hagyományos értékeket ad át. A szakképzés pedig szorosan kötődik a gazdasághoz, a munkaerőpiachoz, gyorsabban reagál, mobilabb, rugalmasabb. Azt kívánom elérni, hogy ez a fajta rugalmasság jelenjen meg a közoktatási intézmények irányításában, működésében is. A mai viszonyok között fontos az is, hogy a felsőoktatás alkalmazkodjék a gazdaság igényeihez.
A legtöbb fejlesztés záloga a megfelelő anyagi háttér. A költségvetés készítése során mennyire volt erős a minisztérium?
– A tárca 150 milliárdos költségvetést állított össze, ebből a kormány 144,6 milliárdot hagyott jóvá. Ez az idén rendelkezésre álló 113,97 milliárdhoz képest 27 százalékos, tehát igen jelentős növekedés. Ehhez járul az önkormányzati közoktatási normatívák várhatóan 32 milliárdos növekedése. A költségvetésben tehát visszaköszön az, ami a kormányprogramból is kitűnt: az oktatás a közbiztonság és a családpolitika mellett az első három kiemelten kezelt terület közé tartozik.
Évek óta folyamatos az igény a közoktatás minőségi megújítására. Sokan komoly vívmánynak tekintették a Nemzeti Alaptanterv létrehozását, önök pedig most a módosítást tervezik. Miért?
– A támogatás növelése csak akkor lehet hatékony, ha a minőség is garantált. A NAT nagyon szép elképzelés. Abból indult ki, hogy meghatározzuk a közös műveltségszintet és a többit az iskolákra bízzuk. Így sok ezer kis helyi tanterv alapján folyik a magyar közoktatás, ami azt eredményezi, hogy egy iskola csak önmagához mérhető, teljesítménye nem vethető össze másokéval. A NAT vizsgakövetelményei csak részben készültek el, ráadásul csak nagyon hosszú távon képesek szabályozni a rendszert. Ma már egyetértés van abban is, hogy pusztán a vizsgakövetelmények visszamenőleges hatásával nem lehet egy – fenntartói szempontból – ennyire decentralizált rendszert kellően szabályozni. Ehhez tanterv kell, a NAT azonban nem viselkedik tantervként. Határozott szándékunk tehát olyan kerettantervek létrehozása, amelyek alapján valóban kontrollálhatók lesznek az iskolák.
Az új struktúrában a tárca irányítása alá került a szakképzés is. Mi lesz a Munkaerőpiaci Alap szakképzési alaprészének sorsa?
– A kormány határozott célja az önálló állami alapok számának csökkentése, de a Munkaerőpiaci Alap megmarad. Ezen belül eddig is speciális helyzetben volt a szakképzési alaprész, mert az alapon belül elkülönítetten kezelték, maradványait maga használta fel, görgethette, nem lehetett elvonni belőle pénzt a többi alaprész hiányának fedezésére. Ezt az önállóságot szeretnénk fenntartani.
Szó volt korábban arról is, hogy a szakképzési alaprész önálló alapként a tárca közvetlen felügyelet alá kerül...
– Valóban voltak ilyen tervek, de ezt ilyen formában nem lehet megvalósítani, mert mint mondtam, a kabinet célja az önálló állami alapok számának csökkentése.
Terveznek-e rövid távon bármilyen változást az alap funkcióját illetően?
– A szakképzési alap funkcióját nem kívánjuk változtatni, de van előttünk néhány nyitott kérdés. Az egyik a felhasználási körre vonatkozik. Az alap logikája az, hogy a munkaadók – akik a képzett munkavállalók alkalmazói, így az oktatási rendszer haszonélvezői – maguk is járuljanak hozzá a munkaerő képzéséhez. Ugyanakkor azt kell látni, hogy a képzés már nem kizárólagosan a szakképző intézményekben folyik, egyre nagyobb szerepet játszik a felsőfokú akkreditált szakképzés, illetve a felsőoktatási intézmények. Ezért mindenképpen cél, hogy nyissuk az alap felhasználását: a gazdálkodók felsőfokú képzést nyújtó intézményeket is támogathassanak.
A másik, szintén koncepcionális kérdés, hogy a közszféra – amely szintén nagy felhasználója a képzett munkaerőnek – vajon hozzájáruljon-e az alap befizetéseihez. Vannak, akik szerint ez logikátlan lenne, hiszen így az állam az egyik zsebéből fizetne a másikba. Szerintem viszont, ha az állam kötelezettséget ró a vállalkozókra, akkor illő legalább megvitatni, hogy a költségvetés is teljesítse-e ezt a befizetést. A Pénzügyminisztérium valószínűleg az első érvelést használná, az oktatási tárca elképzeléseihez a második közelít. Kompromisszumra kell jutni, mert ma csak az egyik álláspont érvényesül: az, hogy az állam nem fizet.
A harmadik kérdés: ha egy cég maga gondoskodik alkalmazottainak képzéséről, akkor mennyit vonhasson le a befizetési kötelezettségéből. Lassan ezt is újra kell gondolni, hiszen egyes területeken, így például az egyre inkább elterjedő felnőttképzésben, sokkal nagyobb a gazdálkodó szervezetek szerepe, mint a hagyományos szakképző intézményeké.
Említette, hogy a felsőoktatásnak is jobban kellene alkalmazkodnia a gazdaság, azon belül is a munkaerőpiac igényeihez. Ezt hogyan kívánják elérni?
– Egyre inkább probléma, hogyan lehet elérni a diplomák színvonalának védelmét, illetve azt, hogy relevánsak legyenek a diplomák. Magyarországon most alakul ki egy tömeges felsőoktatási rendszer. Ez Nyugat-Európában már évtizedekkel ezelőtt megjelent, hiszen ott 1968-at követően megkezdődött a felsőoktatás tömegessé válása, és az utóbbi években kerültek szembe azzal a problémával, hogy mit kezdjenek az állás nélküli diplomásokkal. Nekünk okulnunk kell a példából, nem szabad ugyanazokat a hibákat elkövetnünk. Ezért azt, amit a szakképzésben látok megvalósulni, ki kell alakítani a felsőoktatásban is! Vagyis mindenki jelentkezzen oda, ahova akar, tanuljon, ha tud, de ez ne legyen azonos azzal, hogy az állam hány felsőoktatási helyet finanszíroz közpénzből. Külön kell válnia az államilag finanszírozott és az önköltséges képzésnek. Mint köztudott, ma a Felsőoktatási Tudományos Tanács dönt az államilag finanszírozott helyek számáról. Annak érdekében, hogy ez ne csak az intézmények közötti alku tárgya legyen, munkaerő-piaci prognózisok készítését tervezzük. Ilyen munkák most is folynak különböző műhelyekben, de a mi felelősségünk a hosszú távú trendek meghatározása. Hiszen a felsőoktatásból négy-öt év múlva lépnek ki a végzett hallgatók, tehát a mostani döntéseket egy négy-öt év múlva létező magyar gazdaság igényei szerint kell alakítanunk.
Nem utópisztikus elképzelés előre tervezni, hogy milyen diplomás szakemberből hány főt igényel a gazdaság 4-5 év múlva, vagy netán még később?
– Szerintem lezárulóban van az átmeneti gazdaság időszaka, és az uniós csatlakozási tárgyalások pontot tesznek erre a folyamatra. Annyi bizonytalanság persze lesz a rendszerben, amennyi egy piacgazdaságban normálisan van, de ez nem azonos az átmeneti gazdaság jellemzőivel. Tehát szükség van arra, hogy a lényeges, gazdaságilag fontos felsőoktatási irányokat finanszírozzuk közpénzből.
Oktatásról beszélve nem lehet megkerülni az állam ellenőrző szerepét. Mennyire van lehetősége a tárcának a – sokszor irreálisan magas tandíjért minimális tudást nyújtó – piaci képzések kontrolljára?
– Nem állami végzettséget adó képzéseknél az állam csak a korrekt üzletvitelt, szerződéses fegyelmet tudja ellenőrizni, szakmai felügyelő szerepe nincs. Ha viszont az OKJ-ban szereplő képzést akar valaki indítani, akkor ennek a szakmai feltételeit már lehet és kell is ellenőrizni, illetve a vizsgáztatást kell oly módon előkészíteni, hogy az garantált színvonalú legyen. Ebben jelentős a kooperáció a kamarákkal, idén 120 millió forintot kaptak a gyakorlati képzés helyszíni ellenőrzésére.
A képzések jelentős része megyei munkaügyi központok által decentralizált pénzek felhasználásával történik, itt az ellenőrzés a döntéshozókra hárul.
Milyen színvonal jellemzi a piaci felsőoktatást?
– Garantált színvonalú képzés folyik. Magyarországon úgy sikerült többszektorúvá tenni a felsőoktatást, hogy ez nem járt a diplomák devalvációjával, itt nem alakultak ki úgynevezett garázsegyetemek, nincsenek pénzért vehető diplomák. Lassabban ment ugyan az átalakulás, mint egyes környező országokban, ennek azonban a minőségbiztosítás szempontjából számos előnye volt.
Ön szerint milyen módon értékeli a piac a végzettséget igazoló okiratokat? Vagyis van-e értéke, s ha igen, mennyi az állami papíroknak?
– Ebből a szempontból is átmeneti időszak van. Van olyan szelete a munkaerőpiacnak, ahol csak azt nézik, hogy legyen papír, de van olyan szelet is, ahol nemcsak az számít, hogy van-e diploma, hanem az is, hogy hol szerezték. A piac szerintem pontosan ismeri egy-egy diploma, illetve a mögötte álló oktatási intézmény értékét.
A tárca céljai között szerepel az is, hogy az egyetemek, főiskolák munkaerő-piaci elfogadottságát láthatóvá tegyük. Ma ugyanis a potenciális munkáltató, nemkülönben a felsőoktatási intézmény vezetője ismeri a helyzetet, csak éppen a felvételiző nem látja világosan, hogy a választott főiskola, egyetem hol helyezkedik el ebben a rangsorban.
Ez persze nagyon érzékeny kérdés, mert sokféle érdeket sért. De határozott szándékom, hogy kialakítsunk egy rendszert, amelyben nem a diákokat, hanem az intézményeket értékeljük. Amelyben az egyik mutató, hogy hány tudományos minősítéssel rendelkező tanár, előadó tanít, a másik, hogy a végzett diákok hány százaléka tud elhelyezkedni az első évben és mennyien a másodikban, esetleg az is kiderülhet, hogy mennyiért. További szempont lehet, hogy az adott intézményben mennyit költenek könyvtárra, mennyit a diákok szociális, kulturális igényeinek kielégítésére. Ilyen típusú értékelésre számos külföldi példa akad. Az oktatás minden szintjére igaz ugyanis, hogy a finanszírozó – legyen az állam, az önkormányzat vagy az állampolgár – csak olyan rendszerbe teszi szívesen a pénzét, amelynek minőségi működésére lát biztosítékot.
Török Éva
