A kormány külön csomagban terjesztette a parlament elé a személyi jövedelemadó, a helyi adók és a gépjárműadó-törvények módosításának tervezetét. Cikkünkben ezek tartalmát vizsgáljuk – a munkaadók szemüvegén keresztül.
A Pénzügyminisztérium és az Igazságügyi Minisztérium által elkészített előterjesztés az adópolitika céljaként a gazdaság versenyképességének növelését, az infláció csökkentését, az élőmunkaterhek csökkentését jelöli meg. Ezen belül konkrét célok:
- a gyermekes családok adóterheinek csökkentése, az otthonteremtés elősegítése,
- az élőmunka-terhelés csökkentése a munkahelyteremtés ösztönzése érdekében,
- az arányosabb közteherviselés,
- az adózási szabályok és az adminisztráció egyszerűsítése, a vállalkozások, különösen a kis- és középvállalkozások működési feltételeinek javítása,
- az adóbeszedés hatékonyságának növelése.
A célokkal általában egyet lehetne érteni, de – mint a konkrét törvénytervezetek konkrét elemzéséből is kiderül – a tervezett változások nem vagy csak alig szolgálják a felsorolt célokat, esetenként még ellentétben is állnak azokkal. A társasági adót, az áfát, a jövedéki adókat, az illetékeket és az adózás rendjét tartalmazó javaslatcsomagot már előző számunkban ismertettük, most a helyhatósági választások után közreadott törvénytervezeteket vizsgáljuk.
Szja-törvény
Mindenekelőtt az adótáblában bekövetkező változás – az 5-ről 3 kulcsos rendszerre való áttérés, valamint a legfelső kulcs 2 százalékos csökkenése – a sávhatárok átrendeződésével együtt járó gondokkal egyetemben is igen pozitív hatású lehetne, ha nem rontaná le érthetetlen és szakmailag minősíthetetlen módon az adójóváírás szabályainak változása. Az még csak elfogadható lenne, ha az adójóváírás mértéke és igénybevehetőségének általános határa a leírt módon csökkenne (azaz a havi 4200 forintról 3000 forintra és 20 százalékról 10 százalékra) – bár ez sincs igazán megindokolva. Ám azt az égadta világon semmi sem tudja magyarázni, hogy miért kell az egyébként lineáris és korlátos adójóváírási lehetőséget 1 millió forintos jövedelemhatárnál (ez havi bruttó 83 333 forintos, nettó 53 ezer forintos jövedelem) egyszerűen lenullázni. Ebből ugyanis abszurd helyzet következik, jelesül hogy a határnál levő jövedelmek esetében például 80 000 forint bruttó kereset nettó maradéka több lesz, mint 85 000 forinté.
Egyebekben a háromkulcsos rendszer – egyszerűsége miatt – elfogadható, de az indoklásban a jövőre nézve beígért egykulcsos (lineáris) adóztatással nem lehet egyetérteni!
Családi kedvezmények
Ugyancsak indokolatlan – sokak meggyőződése szerint társadalmilag káros – az adórendszerbe építeni a családi lét támogatásának szociálpolitikába illő rendszerét, hiszen értelemszerűen adókedvezményt csak az tud igénybe venni, akinek van annyi adója, amennyiből le is tudja azt vonni. Márpedig az nem a minimálbért vagy ahhoz közeli összeget kereső dolgozó, de általában nem is a nagycsaládosok. A beterjesztett javaslat két változatot tartalmaz a családi kedvezményre, a kormány az A változatot, a magasabb összegeket tartalmazót támogatja, amelyben az egy, illetve két eltartott esetében 1700, három vagy több eltartott után 2300, súlyosan fogyatékos eltartott esetében 2600 forint kedvezmény vehető igénybe eltartott személyenként és havonta. A kedvezményt az veheti igénybe, aki családi pótlékot is kap. Ha ezt például azért nem tudja megtenni, mert mondjuk épp sorkatona, akkor a család másik keresője veheti igénybe. A családi kedvezmény a szülők között azonban meg nem osztható. Ha valóban a gyermekvállalást és gyermeknevelést, nem pedig egy meghatározott társadalmi- és korcsoportot akarunk támogatni, akkor az adórendszer helyett az erre szánt összeget a szociálpolitikai rendszeren keresztül kellene elosztani.
A fontos társadalompolitikai célok között szerepelt az adótörvény-változások előkészítésének szakaszában az otthonteremtés elősegítése, amelyet eleinte az áfa-visszatérítés, később támogatás formájában ígértek előmozdítani. Ennek konkrét módszeréről az 1999. évre szóló adótörvénymódosítás-tervezetek egyikében sem található meg. Az illetéktörvényben foglalt minimális kedvezmény kivételével másutt nem jelölnek egyéb intézkedési formát.
Bonyolult elszámolás
Az arányos közteherviselés megvalósításának elősegítését lenne hivatott megoldani a kamatadó 20 százalékban történő megállapítása, de a jelen helyzetben – nagyon helyesen – ezt a tervezet nem tartalmazza. Ehelyett viszont olyan befektetési adóhitelkedvezmény-mérsékléssel próbálkoznak a közteherviselés arányosítása jegyében (a kedvezmény 30-ról 20 százalékra mérséklődik, felső határa 1 millió forint növekmény, azaz legfeljebb 200 ezer forint adókedvezmény), amely a mérték csökkenése miatt a befektetési hajlandóságot mérsékli – hiszen eddig sem a nagybefektetők voltak azok, akik a kedvezmény miatt szánták rá magukat a befektetésre, hanem a sok-sok kisbefektető –, másfelől viszont a kedvezményre való jogosultság kiszámolásának módszerében képes volt az előterjesztő olyan eljárás meghatározására, amelyet valószínűleg még a kitalálója sem ért igazán. Egyszeri kisbefektető pedig egész biztos képtelen lesz kalkulálni azzal, mit érdemes csinálnia és mit nem.
Alkotmányossági kérdés
Feltehetőleg az a szabály is az arányos közteherviselés bevezetésével indokolható, hogy ha egy társas vállalkozás a jegyzett tőkéjén felüli saját vagyonából a jegyzett tőkét emeli, s azt értékpapírban vagy értékpapír-névérték emelésének formájában magánszemély tagjának (részvényesének, alapítójának) kiadja, akkor annak 20 százalék, míg ha dolgozói részvény vagy dolgozói üzletrész formájában adja ki, akkor az érintett dolgozónak 35 százalék adót kell fizetnie. Mert ha nem a közteherviselés az indok (de ha az, akkor is), gyaníthatóan sokan támadják majd a vonatkozó passzust. Tudniillik azonos vagyoni tranzakciókat nem azonos adómércével mérnek. Ez pedig alkotmányellenes. Az nem indok, hogy ez a juttatás a munkavégzéshez kapcsolódik, ugyanis annak eldöntése, hogy a társaság a vagyonából kinek ad és mennyit, a társaság dolga, bárki lehet a kedvezményezett. A vagyonhoz való viszonyt nem az alkalmaztatás dönti el.
Lényegében ehhez a témakörhöz kapcsolódik a szokásos piaci érték kategóriájának újradefiniálása is, abból a célból, hogy a dolgozói részvények jövedelemtartalmának elbírálása során jó segédeszköz lehessen.
Egyéni vállalkozók kedvezményei
A kis- és középvállalkozások, ezen belül az egyéni vállalkozók igen nagy örömmel és várakozással fogadták azokat az ígéreteket, amelyek gazdálkodási körülményeik könnyítéséről szóltak. Mivel a társadalombiztosítással kapcsolatos terhek – leszámítva a valóban nagyon alacsony szintű jövedelemmel rendelkező nyugdíjas egyéni vállalkozókat – várhatóan nem csökkennek, hanem inkább növekednek, meglehetősen fontos lenne, hogy ezt az adótörvényekben foglalt könnyítések legalább ellentételezzék.
Kétségtelen igen nagy pozitívumok, hogy az egyéni vállalkozók számára
- megnyílik egyes adókedvezmények figyelembevételének lehetősége az adóelőleg számításánál és fizetésénél, ezzel is elősegítve likviditási helyzetük javulását,
- rugalmasabbá válik a veszteségelhatárolást korlátozó szabályozás (bár bizonyos szubjektív elemeket is magában hordoz),
- lehetővé válik, hogy a tárgyi eszközök, a nem anyagi javak miatti beruházási kiadásokkal ne utólag, hanem már a beruházás időszakában csökkenthessék a vállalkozói osztalékalapot (természetesen az üzembe helyezéskori korrekció mellett),
- a pénztárkönyv (naplófőkönyv) vezetése lényegesen leegyszerűsödik, életszerűbbé válik. Eddig a készpénzbevételt naponta, a bevételeket, kiadásokat egyébként havonta kellett rögzíteni, a bevételeket és a kiadásokat negyedévenként összesíteni. Ez a kötelezettség megszűnik, s mivel gyakorlatilag a legtöbben, akik pénztárkönyvvel (naplófőkönyvvel) teljesítik könyvvezetési kötelezettségüket, a jövőben nagy többségükben abba a kategóriába esnek, akiknek évente egyszer kell áfa-bevallást adniuk, praktikusan a legtöbben csak évente egy alkalommal kell, hogy a bizonylataik alapján a könyvelést elvégezzék, vagy elvégeztessék
- a beruházások elszámolási szabályainak megváltozásával összefüggésben a beruházási és felújítási költségek nyilvántartásával az adminisztráció indokoltan megszaporodik.
Mindezen örvendetes változások mellett nem hagyható szó nélkül, hogy nem változik meg néhány olyan szabály, amelynek korrekcióját az érdekképviseletek többször szorgalmazták. Így – annak ellenére, hogy a tervezett adójóváírási szabályok alkalmazása már végképp csak a kisebb jövedelmű egyéni vállalkozókat érintené – az adójóváírás a vállalkozói kivétre a továbbiakban sem alkalmazható. Az átalányadózás értékhatára, alkalmazásának terjedelme (a bérmunkákra továbbra sem érvényes, a kezdő vállalkozók nem választhatják) nem változik.
A személyijövedelemadó-törvény tervezett változásainak az egyéni vállalkozókra vonatkozó hatásai elfogadhatóak, illetve előremutatóak, de nem elégségesek. A befektetési kedvezmények korlátozása tulajdonképpen érthetetlen, hatása kétséges. A nem kizárólag a vállalkozásokat érintő részei inkább hátrányosak, az esetleg adódó előnyöket más szabályok negálják. A magánszemélyek és a vállalkozók terhelése így érdemben nem változik, a terhek egyenletesebb eloszlása nem valószínűsíthető.
A helyi adók
A rendelkezésre álló tervezet lényegileg igen fontos változást, illetve változáscsoportot tartalmaz. Ez a 2000-től hatályba lépő intézkedés az ingatlanok adóztatásának új rendszere lenne. Lényege, hogy a korrigált forgalmi érték fogalma helyett a számított értéket vezetné be. Előbbit az illetékalap 50 százaléka szerint, utóbbit pedig igen bonyolult, de korántsem a teljes realitást tükröző módszerekkel az önkormányzat határozná meg. Az adó maximális mértéke látszólag csökken (eddig az adóalap 3 százaléka volt, most 2 százaléka lesz), de az adóalap oly mértékben nőhet, hogy ezt a csökkenést valószínűleg komoly mértékben túlkompenzálja.
Az adó alapjának megállapítása két forrásra támaszkodik, egyfelől az ingatlan-nyilvántartásra (ezért lehet csak 2000-től hatályba léptetni, mert a földhivatali nyilvántartások állapota egyelőre enyhén szólva kifogásolható, másfelől az önkormányzatok által bekért tulajdonosi adatközlésekre.
Önkormányzati kényszer
Az új ingatlanadóztatás ellen két alapvető kifogás hozható fel. Elsősorban akármilyen kanonizált értékszámítási módot is határoznak meg, a konkrét eltérések a valóságtól oly mértékűek lehetnek, hogy igen komoly konfliktusokat szülhetnek. Egyebekben pedig teljesen nyilvánvaló, hogy ingatlantípusú vagyonadót ott lehet bevezetni, ahol az életszínvonal általános szintje ehhez megfelelő alapot nyújt. Ahol az ingatlanvagyon messze túlnyomó többsége a minimális lakhatási szükségleteket is épp hogy kielégíti, az ilyen jellegű adóztatásnak nincsen helye. (Nem véletlen, hogy az ingatlanadózás e formája mellett felhozott példa éppen Dániáé). Amikor a lakosság meglehetősen nagy hányada a napi megélhetési gondokkal, villanyszámla-problémákkal küzd, akkor – ráadásul az általános adócsökkentés és a közteherviselés arányos viselésének jelszavai hangoztatása mellett – évi több tízezer forintos adóknak még a lehetőségét is felelőtlen dolog kilátásba helyezni. Azt ugyanis farizeus magatartás kijelenteni, hogy ezt az adófajtát az önkormányzatnak nem kötelező bevezetni. A helyi hatóságok az állammal való osztozkodásban nincsenek abban a helyzetben, hogy jól járjanak, kénytelenek jórészt saját bevételeikből élni. Tehát ha kell és lehet, bevezetik az ingatlanadót. Illetve ott, ahol elegendő egyéb bevétel van, ott nem. Viszont érvényesül az a paradoxon, hogy ott nem kell bevezetni, ahol lehet és ott nem lehet (a lakosság jövedelmi helyzete miatt), ahol kellene.
Az már csak ráadás, hogy a bérelt ingatlanok után kommunális adót kellene fizetni. Eddig is volt mód a bevezetésére, de csak az önkormányzati tulajdonoknál. A tervezett módosítás szerint akkor is fizettethető, ha a tulajdonos magánszemély. Szóval a tulajdonos megfizeti az ingatlanadót, a bérlő pedig a kommunális adót.
Már az idén felröppent a hír a helyi adókkal kapcsolatban, hogy az önkormányzatok tekintélyes részét eltartó helyi iparűzési adót a jövőben központi elosztás alá vonnák. Van a dologban némi ráció, hiszen az iparosodottabb környékeken ez az adófajta jelentékeny jövedelmekhez juttatja a helyieket, míg az egyébként is szegény, iparosítatlan vidékek reménytelen pénzhiánnyal küszködnek (s a folyamat öngerjesztő), központi kezelés mellett pedig egyenletesebben lennének eloszthatók a fejlesztési pénzek. Csakhogy ezt a módszert nem önkormányzatiságnak hívják, hanem egészen másképp. Mindenesetre ha tényleg bevezetik ezt az új szisztémát, a helyi önkormányzatok nyilvánvalóan erős késztetést éreznek majd az ingatlanadó kivetésére.
Az ingatlanértékelés egységes rendszere lehet, hogy önmagában nagy előrelépés, de a hozzá kapcsolódó adórendszer nem más, mint a lakosság és a kisvállalkozók széles rétegeinek további terhelése. (Lapzárta után érkezett a hír: a kormány visszavonta a helyi adók tervezetét.)
Gépjárműadó
A tervezett változások lényege az alsó és felső adótétel 50 százalékos emelése. Ennek szükségességét az előterjesztők az Európai Unióhoz való csatlakozás egyik jogharmonizációs kötelezettségéből vezetik le. Kis csúsztatással. Ugyanis a hivatkozott irányelv csupán a nehézgépjármű-kategóriába tartozó gépkocsikra vonatkozik, a személyautókra már nem. Sokkal inkább igaz a másik indok, hogy az Útalap és az önkormányzatok bevételi igényei indukálják ezt az intézkedést.
További szigorítás, hogy az év közben gépjárművet vásároló tulajdonos a vételt követő hónap első napjával adókötelezetté válik.
E megszorításokat aligha enyhíti, hogy a jövőben néhány esetben szüneteltethető az adókötelezettség (ha a gépjármű üzleti forgalomba kerül, vagy jogellenesen kikerül a tulajdonos birtokából, magyarul ellopják), továbbá az is, hogy a kedvezmények néhány tétellel kibővülnek. A változás célja egyértelműen az adóbevétel növelése. Az adótételek növekedésének mértéke – különös tekintettel a gépjármű-üzemeltetéssel kapcsolatos egyéb költségek szintjének növelésére – arra utal, hogy a féktelen költségvetési étvágy megnyilvánulási területe ismét a motorizáció.
Örök cégautó
A cégautó adójának megemelése a törvényalkotó szuverén joga. Meg is emelik jócskán, már a 2 millió forintnál drágábban vett személygépkocsiknál is 25 százalékkal, a 3 millió felettinél 30 százalékkal, a 4 millió felettinél 33,3 százalékkal, míg az 5 millió felettinél már 50 százalékkal. (Igaz, az igazán nagyon elegáns kocsiknál már nincs további progresszió.) Kétségkívül ennek révén nem az átlag dolgozó, hanem a menedzserréteg foglalkoztatásának költségei emelkednek. Azt azonban tudomásul kell venni, hogy emiatt sem lehet azt mondani, hogy a vállalkozói adóterhek nem nőnek (különös tekintettel arra, hogy egészségügyi hozzájárulást is kell majd utána fizetni).
Ezzel szemben azoknak a magánszemélyeknek, akik nem vállalkozás keretében, hanem egyéb önálló jövedelemszerzés útján foglalkoznak ingatlan-bérbeadással, az ebből származó jövedelmük adóterhelése jócskán csökken, a progresszív, összevonandó helyett 20 százalékos lineáris lesz. Azonban e kedvező változást csak azért lehet azzal indokolni – mint az előterjesztésben szerepel –, hogy arra a szürkegazdaság visszaszorítása" miatt kerül sor, mert a 11 százalékos, erre a jövedelemre is vonatkozó egészségügyi hozzájárulás (adó) következtében – ha a jövedelemadó nem mérséklődne – nyilván egyre többen illegálisan végeznék e tevékenységet. (Amire persze így is nagy esély van.)
Összességében az előbbiekben vázolt változások aligha alapozzák meg az adórendszer 1999-re (legalábbis szavakban) kitűzött céljainak megvalósulását.
Nem véletlen, hogy az összes adótörvény közül ennek a háromnak a nyilvánosságra kerülése maradt utoljára. Ugyanis míg a főbb adó- és adójellegű bevételek 1998. évi várható szintje összességében 5,88 százalékkal magasabb az 1988. évinél, ugyanez az arány a személyi jövedelemadó esetében 10,67, a helyi adóknál 13,19 százalék, míg a gépjárműadónál 15,12 százalék. Azaz éppen ezek az adók voltak azok, amelyek révén a bevétel az évek során az átlagnál jobban nőtt. S ennek nem igazán a jövedelemnövekedés az oka. Az 1999-re tervezett változások sem vezetnek az adóbevételek forrásainak átrendezéséhez.
Ami a konkrét célokat illeti, az igazán rászoruló gyermekes családok megélhetése nem lesz könnyebb, a fiatalok semigen építenek tömegesen lakásokat. Az élőmunka terhelése ott csökken, ahol eddig sem volt baj a jövedelmekkel, ahol viszont volt, ott a változások nem a munkahelyteremtést segítik elő, ellenkezőleg, inkább hozzájárulnak a munkahelyek megszüntetéséhez. A nagy jövedelmű egyének és vállalkozók még gazdagabbak, a kis jövedelműek döntő hányada relatíve még szegényebb lesz. Az adminisztráció néhány helyütt kétségtelenül mérséklődik (viszont az is tény, mindig ott, ahol ez a hatóság számára is előnyös, mert vagy nem tudja használni az eddig begyűjtött adatokat, vagy nincs kapacitása az ellenőrzésre).
Mindezek után a legtöbb energiát nyilvánvalóan az adóbeszedés hatékonyságának növelésére kell fordítani, mert ott, ahol az adózók nincsenek meggyőződve arról, hogy befizetett adóikat valóban arányosan vetették ki, s ésszerűen használják fel, ott a kincstár legbiztosabb eszköze mindig a kíméletlen adóbehajtás volt és marad.
Várkonyi Júlia
