210 talált cikk az eltérő megállapodás kifejezésre

Kérdés: Önkormányzatunknál a Kttv. hatálya alá tartozó köztisztviselők esetében a munkaidő-beosztás az általános munkarendnek megfelelően napi nyolc óra munkaidőben történik. A Kttv. 91. §-a alapján a munkáltatói jogkör gyakorlója állapítja meg a munkaidő-beosztás szabályait, és azt az általános munkarendtől eltérően is megállapíthatja. Ez alapján az Mt. 96. §-ában foglaltak – a kötetlen munkarend szabályai – alkalmazhatóak-e? A munkáltatói jogkör gyakorlója esetenként vagy általánosságban is megállapíthat-e ez alapján kötetlen munkarendet a köztisztviselőkre vagy egyes munkakörökre tekintettel?

Kérdés: A munkáltató a munkavállalóval munkaviszonyt létesített, és a munkakörre előírt egy meghatározott végzettséget. Egy év elteltével a munkáltató jogosult-e erre a munkakörre további végzettség megszerzését előírni? Ha jogosult, akkor a munkavállaló ilyen esetben megtagadhatja-e ezen új végzettség megszerzését?

Kérdés: Ha a munkavállalót nem a munkáltató, hanem jogszabály kötelezi valamilyen képzés, továbbképzés elvégzésére, ebben az esetben kell-e tanulmányi szerződést kötni?

Kérdés: A munkaszerződés tartalmazza a munkavégzés helyét. A felek később munkaszerződés-módosításban megállapodnak a távmunkavégzés keretében történő foglalkoztatásban, és rögzítik, hogy a távmunkavégzés mely helyről történhet, és az Mt. 196. §-a (3) bekezdésének a) pontja alapján azt is kikötik, hogy a munkáltatót az általános szabályok szerinti utasítási jog illeti meg. Ebben az esetben kvázi két munkavégzési helye van a munkavállalónak? Ekkor a munkáltató egyoldalúan dönthet arról, hogy mikor végezhet távmunkát a munkavállaló, tehát egyoldalúan határozhatja meg, hogy a munkaszerződésben rögzített munkavégzési helyen vagy pedig a távmunkavégzési helyen teljesíti a munkavégzési kötelezettségét?

Kérdés: Cégünk Fülöp-szigeteki és indonéz munkavállalókat alkalmaz. A tartózkodási engedély iránti kérelem elindításához az Országos Idegenrendészeti Főigazgatóság által előírt szempontok szerinti előzetes megállapodást kötünk a munkavállalókkal. Az „elő-munkaszerződés” a foglalkoztatás bevándorlási szempontból is fontos alapszabályait tartalmazza. A beutazást követően, munkába állás előtt a „végleges munkaszerződésben” állapodunk meg további feltételekről, amelyeket az előzetes megállapodás nem tartalmazott. Ilyen például a próbaidő, mit tekint a munkáltató súlyos szerződésszegésnek, ügyféltáron keresztül történő kommunikáció, tizennégy egybefüggő naptári napnál rövidebb szabadság kiadása. A jogszabály szerint, ha az engedély kiállításra kerül a harmadik országbeli állampolgár részére, a foglalkoztatásra irányuló jogviszonyt az előzetes megállapodásban foglalt feltételeknek megfelelően, valamint a kért engedély időtartamának megfelelő időtartammal kell létrehozni. A felek ettől eltérő megállapodása érvénytelen [Flt. 7. § (7) bek.]. Több, harmadik országbeli állampolgárok foglalkoztatásáról szóló online oktatáson elmondták, hogy az előzetes megállapodásnak és a munkaszerződésnek pontról pontra meg kell egyeznie (kizárólag az alapbér tekintetében lehet eltérni a munkavállaló javára). Ebből az álláspontból kiindulva, ha az előzetes megállapodásban nem kötöttük ki a próbaidőt, akkor a munkaszerződésben már nem tehetjük meg, ha be is kerül a próbaidőre vonatkozó pont, az érvénytelen. A vállalatunkon belül a folyamatokat szeretnénk felülvizsgálni és javítani. Az előzetes megállapodásban elegendő az előírt követelményeket megadni? Vagy kötelező már az előzetes megállapodást is a munkaszerződéssel egyező tartalommal elkészíteni és aláíratni (azzal a kivétellel, hogy az alapbér tekintetében a munkavállaló javára eltérhet a munkavállaló, illetve a munkaviszony kezdetének pontos napja a tartózkodási engedély alapján kerül be a munkaszerződésbe)?

Kérdés: Az Mt. egyes fejezeteinek végén találhatóak az Eltérő megállapodás alcím alatt eltérési lehetőségek. Ezek meghatározzák, hogy az adott fejezet mely szakaszától milyen módon és formában lehet eltérni. Azok a jogszabályi rendelkezések, amelyek nem szerepelnek az Eltérő rendelkezésekben, kógensek vagy diszpozitívak? Például az Mt. 69. §-ának (2) bekezdése szerint a munkáltató felmondása esetén a felmondási idő a munkaviszonyban töltött idő alapján meghosszabbodik. Ez a rendelkezés nem szerepel az adott fejezetre vonatkozó eltérő rendelkezésekben [Mt. 85. §]. Ez azt jelenti, hogy ettől a rendelkezéstől a felek akár megállapodásban, akár kollektív szerződésben a munkavállaló javára és hátrányára is eltérhetnek, vagy az Mt. 69. §-ának (2) bekezdése kógens, és tilos bármiféle eltérés? A fenti példához kapcsolódva, nem állapodhatnak meg a felek abban, hogy nem növekszik a felmondási ideje a munkavállalónak munkáltatói felmondás esetén?

Kérdés: Cégüknél a termelésben dolgozókat órabérben foglalkoztatjuk, és az alapbéren felül minőségi bónuszban is részesülnek. A bérpótlékok alapját az alapbér és a minőségi bónusz együttesen képezik. Azonban ez sem a munkaszerződésekben, sem belső szabályzatban nincs rögzítve, kollektív szerződés nincs, szokásjog alapján történik így, hosszú évek óta. Amennyiben a cég meg kívánná szüntetni ezt a gyakorlatot, és a továbbiakban csak az alapbér figyelembevételével szeretné fizetni a bérpótlékokat, hogyan tudná ezt szabályosan megtenni? Az egyoldalú kötelezettségvállalás [Mt. 16. §] vonatkozik erre az esetre, tehát a munkáltató szabályosan csak akkor állhatna el ettől a gyakorlattól, ha körülményeiben olyan lényeges változás következne be, amely a kötelezettség teljesítését lehetetlenné tenné, vagy aránytalan sérelemmel járna? Mivel az Mt. 139. §-ának (2) bekezdése szerint a felek eltérő megállapodása szükséges ahhoz, hogy a bérpótlék számítási alapja ne (csak) az egy órára járó alapbér legyen, a jövőben a munkaszerződésekben rögzíteni kellene a fentiek szerint alkalmazott gyakorlatot? Ha jól gondolom, munkáltatói szabályzatban való megállapítás ehhez nem elegendő.

Kérdés: A munkavállaló munkabérét egy végrehajtói letiltás terheli. Február hónapban a munkavállaló 3 bérjegyzéket kapott: két hóközi számfejtőhelyi kifizetésről (II. 13. és II. 2., 21. napján) és egyhavi főszámfejtésről (II. 29. napján), mindhárom számfejtés külön-külön időpontban történt, külön-külön bérjegyzéken jelentek meg a tételek, és 3 különböző időpontban történt az utalás is a munkavállaló részére. A két hóközi számfejtés még a január hónapban igénybe vett egészségügyi szabadságra járó távolléti díj összegeit tartalmazta, azokból külön-külön letiltásra került a 33%, majd a fennmaradó nettó összegeket a munkáltató átutalta a munkavállaló részére két külön időpontban. A havi főszámfejtés a február havi munkabérre vonatkozott, amelyet a munkavállaló március elején kapott kézhez 335 Ft összegben. Ez utóbbi kifizetés összegét a munkáltató azzal indokolta, hogy összeadta a február hónapban számfejtésre került nettó összegeket, ezt követően – figyelembe véve a letiltás 33%-os és 200 ezer forinton felül korlátozásmentes részszabályát – megállapította, hogy a munkavállalónak a február hónapban számfejtett összegekből összesen nettó 200 ezer forint járna, így megnézte, hogy a két hóközi számfejtés során mennyit kapott kézhez a munkavállaló, és a február havi fizetéséből már csak annyit utalt el március elején, ami a 200 ezer forintból hiányzott, azaz 335 Ft-ot. A február havi munkabér 335 Ft-ot meghaladó részét (azaz majdnem a teljes február havi munkabért) pedig letiltás jogcímén átutalta a végrehajtónak. Tette mindezt úgy, hogy a számfejtések, az utalások külön-külön időpontban történtek, továbbá a hóközi számfejtéseken a 33% egyszer már levonásra került. A munkáltató jogszerűen járt-e el az említett esetben?

Kérdés: A munkavállaló munkaszerződésében az szerepel, hogy a munkavállaló és a munkáltató jogvitájukra egy bizonyos törvényszék illetékességét kötik ki. Ez a bíróság a munkáltató székhelye szerint illetékes bíróság, amely nagyon messze (az ország másik végében) van a munkavállaló állandó lakóhelye, valamint tartózkodási helye szerint illetékes bíróságtól, és így volt ez a munkaszerződés aláírásakor, azaz e rendelkezés kikötésekor is. Most a munkavállaló perelne, azonban nagyon hátrányos neki a kikötött bíróságra eljárni. Egyetértenek-e azzal, hogy munkaszerződésben nem lehet kikötni kizárólagos illetékességet, vagy pedig ez lehetséges?

Kérdés: Az Mt. 3. §-a (1) bekezdésének az értelmezése kapcsán szeretnénk a szíves segítségüket kérni. A praxisunkban gyakoriak az olyan esetek, amikor a felek a külföldi jog alkalmazásában állapodnak meg a Róma I. rendelet 8. cikkének (1) bekezdése alapján, azzal, hogy a munkavállaló – nem ideiglenes jelleggel – Magyarországról látja el munkaköri feladatait. A 8. cikk (1) bekezdése alapján azonban az ilyen jogválasztás nem eredményezheti azt, hogy a munkavállalót megfosztják a munkavégzés helye szerint alkalmazandó jog olyan rendelkezései által biztosított védelemtől, amelyektől megállapodás útján nem lehet eltérni (kógens rendelkezések). Az Mt. fentiek szerinti kógens rendelkezéseinek a köre kapcsán több esetben bizonytalanságot tapasztalunk. Ennek oka feltehetően, hogy mind az Mt. 295. §-ának (1) bekezdése szerinti felsorolás, mind az Mt. egyes fejezetei végén lévő, eltérést nem engedő, továbbá klaudikálóan kógens rendelkezések is érthetők a Róma I. rendelet szerinti kógens rendelkezésekként. Figyelemmel arra, hogy a második esetben a külföldi jogválasztás ellenére is meglehetősen széles körben érvényesülnének az Mt. szabályai, kérjük, erősítsék meg a kiterjesztő értelmezést, vagy adjanak támpontot, hogy az Mt.-nek mely rendelkezései tartoznak a kógens rendelkezések kategóriájába (kitérve a versenytilalmi megállapodásra is). Mi a jogszerű eljárás azon esetekben, amikor a külföldi jogra alapított munkaszerződésben olyan jogintézményről rendelkeznek, amely a magyar munkajogban nem, vagy nem abban a formában áll rendelkezésre? Gondolunk itt különösen a zero-hours típusú munkaszerződésekre, amely az Mt. alapján nem jogszerű megoldás, a legközelebbi jogintézmény hozzá pedig a behívásos munkavégzés lenne. Kérjük, tegyenek javaslatot, hogy ilyen esetben mi a jogszerű eljárás a Róma I. rendelet 8. cikkének (1) bekezdésére figyelemmel! Amennyiben a feleknek a külföldi jog szerinti munkajogviszonyra vonatkozó megállapodása a választott jog alapján munkaviszonynak minősül, azonban az Mt., illetve a magyar bírói gyakorlat alapján nem (pl. a 2023. decemberi platformmunka megítélésére vonatkozó Mfv.VIII.10.091/2023/7. számú ítélet), akkor a jogviszony átminősítése a jogszerű megoldás a Róma I. rendelet 8. cikkének (1) bekezdése alapján, vagy a felek szerződéskötési szabadsága érvényesül? Jogszerű-e a külföldi jog szerinti munkaszerződés azon rendelkezése, mely a joghatóságot a választott jog államához köti, kizárva ezzel a munkavégzési hely szerinti állam fórumát (hivatkozva a Brüsszel I. rendelet 21. cikkére)?