216 talált cikk az eltérő megállapodás kifejezésre

Kérdés: Cégünk Fülöp-szigeteki és indonéz munkavállalókat alkalmaz. A tartózkodási engedély iránti kérelem elindításához az Országos Idegenrendészeti Főigazgatóság által előírt szempontok szerinti előzetes megállapodást kötünk a munkavállalókkal. Az „elő-munkaszerződés” a foglalkoztatás bevándorlási szempontból is fontos alapszabályait tartalmazza. A beutazást követően, munkába állás előtt a „végleges munkaszerződésben” állapodunk meg további feltételekről, amelyeket az előzetes megállapodás nem tartalmazott. Ilyen például a próbaidő, mit tekint a munkáltató súlyos szerződésszegésnek, ügyféltáron keresztül történő kommunikáció, tizennégy egybefüggő naptári napnál rövidebb szabadság kiadása. A jogszabály szerint, ha az engedély kiállításra kerül a harmadik országbeli állampolgár részére, a foglalkoztatásra irányuló jogviszonyt az előzetes megállapodásban foglalt feltételeknek megfelelően, valamint a kért engedély időtartamának megfelelő időtartammal kell létrehozni. A felek ettől eltérő megállapodása érvénytelen [Flt. 7. § (7) bek.]. Több, harmadik országbeli állampolgárok foglalkoztatásáról szóló online oktatáson elmondták, hogy az előzetes megállapodásnak és a munkaszerződésnek pontról pontra meg kell egyeznie (kizárólag az alapbér tekintetében lehet eltérni a munkavállaló javára). Ebből az álláspontból kiindulva, ha az előzetes megállapodásban nem kötöttük ki a próbaidőt, akkor a munkaszerződésben már nem tehetjük meg, ha be is kerül a próbaidőre vonatkozó pont, az érvénytelen. A vállalatunkon belül a folyamatokat szeretnénk felülvizsgálni és javítani. Az előzetes megállapodásban elegendő az előírt követelményeket megadni? Vagy kötelező már az előzetes megállapodást is a munkaszerződéssel egyező tartalommal elkészíteni és aláíratni (azzal a kivétellel, hogy az alapbér tekintetében a munkavállaló javára eltérhet a munkavállaló, illetve a munkaviszony kezdetének pontos napja a tartózkodási engedély alapján kerül be a munkaszerződésbe)?

Kérdés: Az Mt. egyes fejezeteinek végén találhatóak az Eltérő megállapodás alcím alatt eltérési lehetőségek. Ezek meghatározzák, hogy az adott fejezet mely szakaszától milyen módon és formában lehet eltérni. Azok a jogszabályi rendelkezések, amelyek nem szerepelnek az Eltérő rendelkezésekben, kógensek vagy diszpozitívak? Például az Mt. 69. §-ának (2) bekezdése szerint a munkáltató felmondása esetén a felmondási idő a munkaviszonyban töltött idő alapján meghosszabbodik. Ez a rendelkezés nem szerepel az adott fejezetre vonatkozó eltérő rendelkezésekben [Mt. 85. §]. Ez azt jelenti, hogy ettől a rendelkezéstől a felek akár megállapodásban, akár kollektív szerződésben a munkavállaló javára és hátrányára is eltérhetnek, vagy az Mt. 69. §-ának (2) bekezdése kógens, és tilos bármiféle eltérés? A fenti példához kapcsolódva, nem állapodhatnak meg a felek abban, hogy nem növekszik a felmondási ideje a munkavállalónak munkáltatói felmondás esetén?

Kérdés: Cégüknél a termelésben dolgozókat órabérben foglalkoztatjuk, és az alapbéren felül minőségi bónuszban is részesülnek. A bérpótlékok alapját az alapbér és a minőségi bónusz együttesen képezik. Azonban ez sem a munkaszerződésekben, sem belső szabályzatban nincs rögzítve, kollektív szerződés nincs, szokásjog alapján történik így, hosszú évek óta. Amennyiben a cég meg kívánná szüntetni ezt a gyakorlatot, és a továbbiakban csak az alapbér figyelembevételével szeretné fizetni a bérpótlékokat, hogyan tudná ezt szabályosan megtenni? Az egyoldalú kötelezettségvállalás [Mt. 16. §] vonatkozik erre az esetre, tehát a munkáltató szabályosan csak akkor állhatna el ettől a gyakorlattól, ha körülményeiben olyan lényeges változás következne be, amely a kötelezettség teljesítését lehetetlenné tenné, vagy aránytalan sérelemmel járna? Mivel az Mt. 139. §-ának (2) bekezdése szerint a felek eltérő megállapodása szükséges ahhoz, hogy a bérpótlék számítási alapja ne (csak) az egy órára járó alapbér legyen, a jövőben a munkaszerződésekben rögzíteni kellene a fentiek szerint alkalmazott gyakorlatot? Ha jól gondolom, munkáltatói szabályzatban való megállapítás ehhez nem elegendő.

Kérdés: A munkavállaló munkabérét egy végrehajtói letiltás terheli. Február hónapban a munkavállaló 3 bérjegyzéket kapott: két hóközi számfejtőhelyi kifizetésről (II. 13. és II. 2., 21. napján) és egyhavi főszámfejtésről (II. 29. napján), mindhárom számfejtés külön-külön időpontban történt, külön-külön bérjegyzéken jelentek meg a tételek, és 3 különböző időpontban történt az utalás is a munkavállaló részére. A két hóközi számfejtés még a január hónapban igénybe vett egészségügyi szabadságra járó távolléti díj összegeit tartalmazta, azokból külön-külön letiltásra került a 33%, majd a fennmaradó nettó összegeket a munkáltató átutalta a munkavállaló részére két külön időpontban. A havi főszámfejtés a február havi munkabérre vonatkozott, amelyet a munkavállaló március elején kapott kézhez 335 Ft összegben. Ez utóbbi kifizetés összegét a munkáltató azzal indokolta, hogy összeadta a február hónapban számfejtésre került nettó összegeket, ezt követően – figyelembe véve a letiltás 33%-os és 200 ezer forinton felül korlátozásmentes részszabályát – megállapította, hogy a munkavállalónak a február hónapban számfejtett összegekből összesen nettó 200 ezer forint járna, így megnézte, hogy a két hóközi számfejtés során mennyit kapott kézhez a munkavállaló, és a február havi fizetéséből már csak annyit utalt el március elején, ami a 200 ezer forintból hiányzott, azaz 335 Ft-ot. A február havi munkabér 335 Ft-ot meghaladó részét (azaz majdnem a teljes február havi munkabért) pedig letiltás jogcímén átutalta a végrehajtónak. Tette mindezt úgy, hogy a számfejtések, az utalások külön-külön időpontban történtek, továbbá a hóközi számfejtéseken a 33% egyszer már levonásra került. A munkáltató jogszerűen járt-e el az említett esetben?

Kérdés: A munkavállaló munkaszerződésében az szerepel, hogy a munkavállaló és a munkáltató jogvitájukra egy bizonyos törvényszék illetékességét kötik ki. Ez a bíróság a munkáltató székhelye szerint illetékes bíróság, amely nagyon messze (az ország másik végében) van a munkavállaló állandó lakóhelye, valamint tartózkodási helye szerint illetékes bíróságtól, és így volt ez a munkaszerződés aláírásakor, azaz e rendelkezés kikötésekor is. Most a munkavállaló perelne, azonban nagyon hátrányos neki a kikötött bíróságra eljárni. Egyetértenek-e azzal, hogy munkaszerződésben nem lehet kikötni kizárólagos illetékességet, vagy pedig ez lehetséges?

Kérdés: Az Mt. 3. §-a (1) bekezdésének az értelmezése kapcsán szeretnénk a szíves segítségüket kérni. A praxisunkban gyakoriak az olyan esetek, amikor a felek a külföldi jog alkalmazásában állapodnak meg a Róma I. rendelet 8. cikkének (1) bekezdése alapján, azzal, hogy a munkavállaló – nem ideiglenes jelleggel – Magyarországról látja el munkaköri feladatait. A 8. cikk (1) bekezdése alapján azonban az ilyen jogválasztás nem eredményezheti azt, hogy a munkavállalót megfosztják a munkavégzés helye szerint alkalmazandó jog olyan rendelkezései által biztosított védelemtől, amelyektől megállapodás útján nem lehet eltérni (kógens rendelkezések). Az Mt. fentiek szerinti kógens rendelkezéseinek a köre kapcsán több esetben bizonytalanságot tapasztalunk. Ennek oka feltehetően, hogy mind az Mt. 295. §-ának (1) bekezdése szerinti felsorolás, mind az Mt. egyes fejezetei végén lévő, eltérést nem engedő, továbbá klaudikálóan kógens rendelkezések is érthetők a Róma I. rendelet szerinti kógens rendelkezésekként. Figyelemmel arra, hogy a második esetben a külföldi jogválasztás ellenére is meglehetősen széles körben érvényesülnének az Mt. szabályai, kérjük, erősítsék meg a kiterjesztő értelmezést, vagy adjanak támpontot, hogy az Mt.-nek mely rendelkezései tartoznak a kógens rendelkezések kategóriájába (kitérve a versenytilalmi megállapodásra is). Mi a jogszerű eljárás azon esetekben, amikor a külföldi jogra alapított munkaszerződésben olyan jogintézményről rendelkeznek, amely a magyar munkajogban nem, vagy nem abban a formában áll rendelkezésre? Gondolunk itt különösen a zero-hours típusú munkaszerződésekre, amely az Mt. alapján nem jogszerű megoldás, a legközelebbi jogintézmény hozzá pedig a behívásos munkavégzés lenne. Kérjük, tegyenek javaslatot, hogy ilyen esetben mi a jogszerű eljárás a Róma I. rendelet 8. cikkének (1) bekezdésére figyelemmel! Amennyiben a feleknek a külföldi jog szerinti munkajogviszonyra vonatkozó megállapodása a választott jog alapján munkaviszonynak minősül, azonban az Mt., illetve a magyar bírói gyakorlat alapján nem (pl. a 2023. decemberi platformmunka megítélésére vonatkozó Mfv.VIII.10.091/2023/7. számú ítélet), akkor a jogviszony átminősítése a jogszerű megoldás a Róma I. rendelet 8. cikkének (1) bekezdése alapján, vagy a felek szerződéskötési szabadsága érvényesül? Jogszerű-e a külföldi jog szerinti munkaszerződés azon rendelkezése, mely a joghatóságot a választott jog államához köti, kizárva ezzel a munkavégzési hely szerinti állam fórumát (hivatkozva a Brüsszel I. rendelet 21. cikkére)?

Kérdés: A kérdés olyan női munkavállalóra vonatkozik, akinek a gyermeke még nem töltötte be a harmadik életévét, és a fizetés nélküli szabadságról kíván visszatérni, viszont a munkakörének sajátossága, hogy éjszaka végez munkát. A munkavállaló mindenképpen szeretne visszatérni, erre figyelemmel a felek módosíthatják-e a munkaszerződést az Mt. 43. §-ára hivatkozással úgy, hogy a munkavállaló beosztható éjszakai munkavégzésre? Ezért "cserébe" a munkáltató az Mt.-ben foglaltakon túli, további szabadságot biztosítana a munkavállalónak, illetve a "munka világába" való visszatéréssel nagyobb bevétele lenne a munkavállalónak.

Kérdés: A Kttv. 96. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel elrendelhető-e rendkívüli munkavégzés, ha a munkavégzés helyszíne nem a munkahelyen van? Esetleg ez már kiküldetésnek minősül?

Kérdés: A Covid–19-járvány idején a hordozható laptop mellett több monitor kihelyezésre került a munkavállalókhoz, hogy az egészségügyi okokra hivatkozók otthoni munkavégzése is biztosított legyen. Amikor bármely okból megszűnik egy munkavállaló munkaviszonya, az eszközöket vissza kell szolgáltatnia. Ha ezt nem teszi meg, kiszámlázzuk. Mi a teendő, ha nem fizeti ki? Ahhoz, hogy a munkavállalótól levonásra kerüljön bármilyen összeg, hozzá kell járuljon. A munkavállalónak pontosan meg kell adjuk, hogy milyen összeghez kell hozzájáruljon, hogy az levonásra kerüljön? A munkaügyi szabályzatba nem tehetjük bele, hogy munkaviszony megszűnése vagy megszüntetése esetén az el nem számolt vagyontárgyak értéke levonásra kerül a munkabérből, és ezt elfogadtatjuk egyénenként? Nem a könyv szerinti értékről van szó, hanem arról, ha valaki "lelép" a céges monitorral vagy bármilyen eszközzel, azt újra meg kell venni, ezzel többletterhet ró a cégre. Az IT-leltár úgy működik, hogy e-learning felületen keresztül kapunk egy listát azokról az eszközökről, amelyek a nevünkön vannak. Ha ezt rendben találjuk, akkor elfogadjuk, és ez az elfogadó nyilatkozat "megy vissza" online. Felvetődött, hogy ezen is feltüntethetnénk a fentebb javasolt munkabérből való levonásra irányadó szöveget. A probléma azonban az, hogy ezen a listán nincs feltüntetve az eszközök értéke, csak azok neve és mennyisége. Az az álláspont, hogy az értéket mindenképpen közölni kell, de vajon mi legyen rajta? Egyenként mindent piaci értéken beárazni képtelenség, illetve nem jó megoldás. A beszerzési ár még adott, mivel az a listán fel van tüntetve, ám az is lehet, hogy az már idejétmúlt. Az sem jöhet szóba, hogy a meglévő munkaszerződésekbe beleírják ezt a szöveget, legfeljebb az újonnan kötöttekbe lehetne ezt felvezetni, de ott is fel kellene tüntetni az értéket. Miért kell meghatározni a pontos értéket? Hogyan lehet ezeket megelőzni, vagy egyáltalán felhívni a figyelmüket a munkavállalóknak arra, hogy felelősséggel tartoznak?

Kérdés: A munkatársak részére 2021 tavaszáig papíralapon adtuk ki a munkabérük havi elszámolásáról készült bizonylatot (bérlap). Két évvel ezelőtt a bérlapok kiadását elektronikus útra tereltük. Ez számos előnnyel járt, a kifizetés idejében már az elszámolást is megkapta a munkavállaló, a bérlap kézbesítésének ténye visszakereshető, igazolható stb. A munkavállalók kitöltöttek egy formalizált nyilatkozatot, amelyben megadtak egy olyan e-mail-címet, amelyik nem a céges belső levelezéshez kötődik – arra a célra, hogy a bérlapot, illetve a cég működésével kapcsolatos információkat erre a levélcímre küldjük ki. Kb. 15-20 munkatárs azonban nem kívánt megadni e-mail-címet, ők továbbra is papíralapon kérik az elszámolást. Hogyan lehet jogszerűen ezeket a munkavállalókat is az elektronikus bérlap használatára rávenni?