Munkaidő és munkába járás
Kérdés
2015. szeptember 10-én az Európai Unió Bírósága egy munkajogi tárgyú előzetes kérdésben döntött. A spanyol National High Court of Spain bíróság azzal az előzetes kérdéssel kereste meg az Európai Unió Bíróságát, hogy állandó vagy szokásos munkavégzési hely hiányában munkaidőnek minősül-e az utazási idő a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló 2003/88/EK irányelv alapján. Az Európai Unió Bírósága az irányelv rendelkezéseit egy konkrét ügyre alkalmazva megállapította, hogy az utazási idő is beleszámít a munkaidőbe az állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel nem rendelkező munkavállalók esetében. Kérdésem ezzel kapcsolatban: amennyiben egy munkavállaló munkaszerződésében munkahelyként a munkáltató székhelye/telephelye és/vagy munkavégzési helyként nagyobb földrajzi terület van feltüntetve, ez értelmezhető-e úgy, mint állandó vagy szokásos munkavégzési hely, ha egyébként a munkavállaló rendszerint "terepen" végzi a tevékenységét (pl. ügyféltől ügyfélig, és nincsen ún. bázisa)? Amennyiben az ilyen tevékenységet végzők munkaszerződésében változó munkavégzési hely van feltüntetve, azzal igazolható-e, hogy létezik szokásos munkavégzési helyük (lásd átmeneti szabályok az Mt. alkalmazására), avagy sem? Értelmezhető-e rájuk a munkaidőszabály (azaz az otthonuktól az első munkavégzési helyükre érkezés is beleszámít a munkaidőbe), amennyiben kötetlen munkarendben dolgoznak?
Részlet a válaszból
Megjelent a Munkaügyi Levelekben 2015. november 23-án (125. lapszám), a kérdés sorszáma ott: 2453
[…] munkaidőnek, az otthonukból az első ügyfélhez, illetve az utolsó ügyféltől az otthonukba történő utazások időtartamát nem.Ezen tényállás alapján az Európai Bíróság azt állapította meg, hogy az ilyen munkavállalók esetében az az idő, amelyet a lakóhelyük, valamint a munkáltatójuk által kijelölt első és utolsó ügyfél közötti mindennapos utazással töltenek, a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló 3003/88/EK irányelv 2. cikke szerint munkaidőnek minősül (C 266/14.).A hatályos magyar szabályozás értelmében a munkavállaló lakó- vagy tartózkodási helyéről a tényleges munkavégzés helyére, valamint a munkavégzés helyéről a lakó- vagy tartózkodási helyére történő utazás tartama nem minősül munkaidőnek [Mt. 86. § (3) bek. b) pont]. Érzékelhető azonban a párhuzam az esetbeli munkavállalók és a szokásosan telephelyen kívül dolgozó munkavállalók között, mivel egyik munkavállalói csoportnak sincs lehetősége arra, hogy egy meghatározott munkavégzési helyhez igazítsák magánéletüket (lásd az ítélet 44. pontját). Lényegében minden olyan esetben, ahol a munkavállaló által választott lakóhelyhez képest állandóan változik a napi első, illetve utolsó tényleges munkavégzés helye – vagyis ahol nincs a munkavállalónak egy olyan "bázisa", ahonnan mindennap kiindulva végzi a munkáját, és ahová mindennap visszatér a munkája végeztével –, ott az ítélet alkalmazandó lehet.Lényeges, hogy a magyar munkajogban a szokásos munkavégzési hely nem azt jelenti, hogy a munkavállalót a munkáltató bármilyen munkavégzési helyre beoszthatja, mint korábban a változó munkavégzési hely esetén – ez utóbbit ki sem lehet kötni érvényesen, illetve az Mt. hatálybalépése előtt kikötött változó munkavégzési hely módosult [Mth. 4. § (1) bek.]. Épp ellenkezőleg, a munkavállalónak ilyenkor pontosan egy munkavégzési helye lesz, mégpedig az, ahol jellemzően a legtöbbször dolgozik – minden más munkavégzési helyen történő foglalkoztatást pedig a munkaszerződéstől eltérő foglalkoztatásra vonatkozó szabályok szerint (Mt. 53. §) kell elbírálni. A nagyobb földrajzi egységként történő munkahely-meghatározás […]
Megjelent a Munkaügyi Levelekben 2015. november 23-án (125. lapszám), a kérdés sorszáma ott: 2453
[…] munkaidőnek, az otthonukból az első ügyfélhez, illetve az utolsó ügyféltől az otthonukba történő utazások időtartamát nem.Ezen tényállás alapján az Európai Bíróság azt állapította meg, hogy az ilyen munkavállalók esetében az az idő, amelyet a lakóhelyük, valamint a munkáltatójuk által kijelölt első és utolsó ügyfél közötti mindennapos utazással töltenek, a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló 3003/88/EK irányelv 2. cikke szerint munkaidőnek minősül (C 266/14.).A hatályos magyar szabályozás értelmében a munkavállaló lakó- vagy tartózkodási helyéről a tényleges munkavégzés helyére, valamint a munkavégzés helyéről a lakó- vagy tartózkodási helyére történő utazás tartama nem minősül munkaidőnek [Mt. 86. § (3) bek. b) pont]. Érzékelhető azonban a párhuzam az esetbeli munkavállalók és a szokásosan telephelyen kívül dolgozó munkavállalók között, mivel egyik munkavállalói csoportnak sincs lehetősége arra, hogy egy meghatározott munkavégzési helyhez igazítsák magánéletüket (lásd az ítélet 44. pontját). Lényegében minden olyan esetben, ahol a munkavállaló által választott lakóhelyhez képest állandóan változik a napi első, illetve utolsó tényleges munkavégzés helye – vagyis ahol nincs a munkavállalónak egy olyan "bázisa", ahonnan mindennap kiindulva végzi a munkáját, és ahová mindennap visszatér a munkája végeztével –, ott az ítélet alkalmazandó lehet.Lényeges, hogy a magyar munkajogban a szokásos munkavégzési hely nem azt jelenti, hogy a munkavállalót a munkáltató bármilyen munkavégzési helyre beoszthatja, mint korábban a változó munkavégzési hely esetén – ez utóbbit ki sem lehet kötni érvényesen, illetve az Mt. hatálybalépése előtt kikötött változó munkavégzési hely módosult [Mth. 4. § (1) bek.]. Épp ellenkezőleg, a munkavállalónak ilyenkor pontosan egy munkavégzési helye lesz, mégpedig az, ahol jellemzően a legtöbbször dolgozik – minden más munkavégzési helyen történő foglalkoztatást pedig a munkaszerződéstől eltérő foglalkoztatásra vonatkozó szabályok szerint (Mt. 53. §) kell elbírálni. A nagyobb földrajzi egységként történő munkahely-meghatározás […]
Így olvasható a teljes válasz
ELŐFIZETŐINKNEK
Jelentkezzen be!
LÁTOGATÓK SZÁMÁRA
Elküldjük a választ e-mailen*
