4 talált cikk az órabér , adó , egyenlőtlen munkaidő-beosztás , munkavégzés , munkaidő mértéke kifejezésre

Kérdés:

Munkaszüneti napra járó távolléti díj elszámolása kapcsán nem ért egyet a kölcsönvevő és a kölcsönbe adó. Teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalók végeznek munkát 6+2-es munkarendben, órabérben kapják a munkabérüket. A kölcsönbe adó álláspontja: egyenlőtlen munkaidő-beosztás (feltételezhetően munkaidőkeret) esetén az általános munkarend szerinti munkanapra (azaz hétköznapra) eső munkaszüneti nap esetén a napi munkaidő mértéke a munkaidőkeretben beosztható munkaidőből kiesik, azt a munkáltató a keret munkaóráiba nem számíthatja be [Mt. 93. § (2)–(3) bek.], akkor sem, ha a munkáltató tevékenysége engedi a munkaszüneti napon beosztás szerinti munkaidőben történő foglalkoztatást. A havibéres munkavállalók esetében nincs tételes szabály arra vonatkozóan, hogy az általános munkarend szerinti (azaz a hétköznapra eső) munkaszüneti napra (a "fizetett ünnepre") milyen díjazást kell részükre kifizetni; szemben az óra- vagy teljesítménybérben foglalkoztatott munkavállalókkal, akik esetében távolléti díjat kell az ilyen napra elszámolni [Mt. 146. § (1) bek. d) pont]. A "fizetett ünnep" díjazása a munkavállalót attól függetlenül illeti meg, hogy az érintett munkaszüneti napra be volt-e osztva, dolgozott-e; alapvetően azért, mert nem is lehet beosztani más napokra sem az ilyen napra eső munkaidőt. A kölcsönvevő álláspontja: a beosztás szerinti pihenőnapra eső munkaszüneti napi távolléti díjjal kapcsolatban érdemes megkülönböztetni, hogy történik-e munkavégzés vagy sem. Annak a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalónak, aki a pihenőnapját tölti ezen a napon, nem csökken a teljesítendő munkaideje [Mt. 146. § (1) bek. d) pont], így nem jár részére a 8 órára járó távolléti díj. A kölcsönvevő álláspontja helytálló, azaz ahol a 6+2 munkarend pihenőnapja munkaszüneti napra esik, a munkavállalót nem illeti meg távolléti díj?

Kérdés: Munkaidőkeret alkalmazása esetén előfordulhat olyan eset, hogy a munkavállaló adott héten a heti pihenőnapjain kívül további napokon sem végez munkát, mert a munkáltató nem osztja be munkavégzésre. Az ilyen napok a köznyelvben "kiegyenlítő napnak" vagy "szabadnapnak" minősülnek. Jár-e, és ha igen, milyen díjazás ezekre a napokra? Hogyan vezethetők le az ilyen napokra irányadó szabályok az Mt. rendelkezéseiből?

Kérdés: A cégünknél hathavi munkaidőkeretben dolgozunk. Kollektív szerződésünk tartalmazza, hogy havi szinten a záró balanszunk csak pozitív lehet. Valamint a 60 óra feletti balanszot a rendszerünk automatikusan levágja, elveszik. A munkaidőkeret végén (nem munkaviszony megszűnésnél) el kell-e számolni a balansszal? Ha igen, hogyan? Ezt is a kollektív szerződésnek kell szabályozni? Ha nincs szabályozva, az Mt. alapján mi a helyes eljárás?

Kérdés: Mit kell fizetni az órabéres, egyenlőtlen munkaidő-beosztásban dolgozó munkavállaló részére, ha hétköznapra eső munkaszüneti napra be volt osztva munkára, de keresőképtelenné vált ezen a munkaszüneti napon (és nem részesül táppénzben és baleseti táppénzben sem)? A korábbi válaszokban azt olvastam, hogy ebben az esetben (mivel be volt osztva munkára) betegszabadságot kell kiadni és azt fizetni; ha pedig nem volt munkára beosztva, akkor nem betegszabadságként kell a távolléti díj 70%-át fizetni (a betegszabadságos napok nem fogynak). Esetünkben – a munkaszüneti napra kiadott szabadsághoz hasonlóan – nem párhuzamosan kellene-e fizetni a távolléti díj 70%-át (mert az "alapból") jár, plusz még a betegszabadságra járó díjazást (távolléti díjnak szintén a 70%-át)? Mert ha vagy az egyik jogcímen, vagy csak a másik jogcímen kapja a 70%-ot, akkor a "kieső" ideje miatt nagyon rosszul jár a nem keresőképtelen munkavállalóhoz képest.