Csődbe jutott önfoglalkoztatók

Várhatóan az ősszel tárgyalja az Országgyűlés a kormány előterjesztését a jogi személyiség nélküli vállalkozások tulajdonosai és egyben dolgozói, köztük az egyéni vállalkozók, valamint a nem munkaviszonyban dolgozó társas vállalkozások tagjai és segítő családtagjai, röviden az önfoglalkoztatók szociális biztonságának megteremtéséről. Jelenleg az a furcsa helyzet áll fenn, hogy míg a kisvállalkozások csődje esetén alkalmazottaik munkanélküli-ellátásban részesülhetnek, a „főnököknek" nincs olyan jövedelmük, amely a megélhetésüket biztosítaná az újrakezdésig. Az előterjesztés több megoldási módot sorakoztat fel, de elsősorban az önkéntes önsegélyző munkanélküli-pénztárak megalakítását javasolja.

Az önfoglalkoztatók szociális kiszolgáltatottsága nem új keletű probléma, az elmúlt évtizedben többször sürgették megoldását az érintettek és érdekvédelmi szervezeteik, igazából azonban az utóbbi egy-két évben került a figyelem előterébe. 1999 májusában parlamenti interpelláció, majd törvénymódosító javaslat született a témában, szakértői munkacsoport alakult a kérdés elemzésére, a múlt év májusában pedig az Országgyűlés határozatban kérte fel a kormányt, hogy készítsen tájékoztatót, előterjesztést a számára.

Kiszolgáltatottan

A piaci versenyben megrokkanó, vagy a versenyt más okból feladni kényszerülő kisvállalkozók munkanélküli-ellátásba történő bevonását talán a leghangosabban a Kereskedők és Vendéglátók Országos Érdek-képviseleti Szövetsége (KISOSZ) szorgalmazta. Ennek, mint Antalffy Gábor ügyvezető elnök kifejtette, a többi között a multinacionális cégek példátlan mértékű terjeszkedése, az ezzel összefüggésben megsokasodott kisboltbezárások, csődök, valamint a felemelt minimálbérből adódó közteher-növekedések és azok következményei voltak az okai. Ugyanakkor a láthatáron lévő EU-csatlakozás is lépésre késztette a KISOSZ-t. Az önfoglalkoztató fogalma ugyanis valamennyi uniós tagállamban ismert, vállalkozók azokban az országokban is tönkremehetnek, viszont szinte egyik tagállamban sem maradnak valamilyen védelem nélkül.

Az érdekvédelmi szövetségben korántsem pusztán munkanélküli-segéllyel gondolták megoldani a problémát, hanem komplex program megvalósítását vetették fel. Ez eleve feltételezte az ellátás ideje alatt történő, az új vállalkozás beindításához szükséges átképzést, új szakképesítés megszerzését, majd ezt követően bizonyos újrainduló anyagi támogatást is. A KISOSZ Országos Tanácsa nem tudta viszont egyértelműen meghatározni, hogy a kötelező járulékfizetési, vagy az önkéntes pénztári rendszer lenne-e a jobb megoldás, ezért az év elején kikérték vállalkozóik véleményét.

A válaszolók döntő többsége szerint bármelyikük bármikor kerülhet olyan helyzetbe, hogy munkanélküli-ellátás igénybevételére kényszerül, és kilencven százalékuk élne is ezzel, de az átképzés lehetőségével is. A vállalkozások megszüntetésénél azonban nem kizárólag az anyagi csőd játszhat szerepet, hanem számos más ok, például az önkéntes döntés a vállalkozási profil megváltoztatására. Az önfoglalkoztatók a munkanélküli-ellátás érdekében hajlandóak lennének az ehhez szükséges 3 plusz 1,5 százalékos mértékű munkaadói és munkavállalói járulékok megfizetésére is.

A „kötelező járulékfizetés" vagy az „önkéntes biztosítópénztár" nagy kérdésére a válaszolók kétharmada az előbbi mellett foglalt állást. Ám – tették hozzá – ha a kormányzat mégis az önkéntes pénztári forma mellett döntene, úgy ebben a vállalkozók jelentős állami szerepvállalást várnának el, és a szabályozásban többnyire a jelenlegi munkanélküli-járulék feltételeit fogadnák el. Mindenesetre a KISOSZ a javaslatait eljuttatta a Gazdasági Minisztériumhoz, és azokat figyelembe vették a kormány-előterjesztés összeállításánál.

Eltérnek a statisztikák

Sokan és sokféleképpen vizsgálódtak az utóbbi hónapokban az önfoglalkoztató vállalkozók helyzetéről, számos kérdésre azonban nem könnyű megtalálni a feleletet. Meglehetősen nagy a bizonytalanság például abban, hogy kiket fed ez a fogalom. Az nyilvánvaló, hogy – bár a gondok megoldását a KISOSZ példásan szorgalmazta – korántsem szűkíthető le a kör a kiskereskedőkre, a különböző szolgáltatókra, még ha ők meglehetősen népes és homogén csoportot képviselnek is.

A Kölcsönös Segélyegyleteket Támogató Alapítvány átfogó tanulmányában például – amelyet ugyancsak jól hasznosítottak a kormány-előterjesztés összeállításánál – több definíciót is megad, és az önfoglalkoztatók között említi többek között az egyéni vállalkozó kisiparosokat, az egészségügyi és szociális vállalkozást, az orvosi, klinikai, szakpszichológusi, magán-állatorvosi és gyógyszerészi tevékenységet folytató természetes személyeket, az úgynevezett egészségügyi vállalkozókat is. Ugyancsak ebbe a körbe veszi a betéti társaságok bel- és kültagjait, az ügyvédi irodák, a gépjárművezető-képző, valamint az oktatói munkaközösségek tagjait, az egyéni gazdálkodókat, az őstermelőket és a segítő családtagokat.

Vannak, akik 3-400 ezerre, mások 1,2-1,3 millióra becsülik az önfoglalkoztatók számát. A reális szám azonban valahol a két szélső érték között középen, 5-600 ezer között lehet – mondja Czöndör Gyula, az alapítvány munkatársa, a program vezetője. Hangsúlyozza a feltételes módot, ugyanis ahány statisztika, annyiféle adat található. Az Országos Egészségbiztosító Pénztár 1998-as kimutatásaiban például összesen mintegy 850 ezer olyan vállalkozót tüntet fel, aki az önfoglalkoztató kategóriába sorolható, és ebből 392 ezer az egyéni vállalkozó. Ugyanabból az évből az APEH adóbevallási statisztika viszont már csak 225 ezer egyéni vállalkozóról „tud".

Megszűnő vállalkozások

Az önfoglalkoztatók munkanélküli-ellátása szempontjából azonban ennél nagyobb jelentősége van annak, hogy évente hányan „dobják be a törülközőt". A statisztikák és a becslések – amelyek e tekintetben talán pontosabbak és jobban is használhatók – meglehetősen drámaiak. Az APEH adatai szerint 1996-ban például az egyéni vállalkozásoknak csaknem a negyede szűnt meg, mintegy 14 százalékuk év közben indult, és ennek 3 százaléka néhány hónapon belül abba is hagyta a tevékenységet. 1997-ben majd kétszer annyi egyéni vállalkozás húzta le a rolót, mint amennyi indult, de itt figyelembe kell venni azt is, hogy a társas vállalkozások száma ugyanebben az időszakban folyamatosan emelkedett. Feltehető tehát, hogy sokan gazdasági megfontolásokból csupán formát váltottak.

Mindent összevetve az önfoglalkoztatók 5-7 százaléka megy évente ténylegesen tönkre – vonja le a következtetést a kutató, aki ezek után megadja az önkéntes önsegélyző munkanélküli-pénztár „receptjét" is. Eszerint: egy önfoglalkoztató vállalkozónak – aki, mint a többség, 40 ezer forintos minimálbér után fizet tb-járulékot, és ekkora jövedelem után is adózik -, nyilván legalább ekkora összeg után kellene a pénztárba is befizetnie a körülbelül havi 2 ezer forint tagdíjat. Ahhoz azonban, hogy ennek fejében – miként a munkanélküli a maga ellátási rendszerében – 9 hónapig részesüljön szolgáltatásban, legalább egyéves vállalkozói s legkevesebb kétéves pénztártagi múlttal kellene rendelkeznie. Ilyen feltételek mellett a pénztár biztonságos működése körülbelül 30-40 ezer pénztári tagot feltételez.

Állami segítséggel

Tóth László, a Gazdasági Minisztérium Foglalkoztatásstratégiai Főosztályának vezetője emlékeztet arra, hogy a 90-es évek elején a kormány már felvetette az önkéntes munkanélküli-pénztárak létrehozásának lehetőségét, sőt, 600 millió forintos (!) induló támogatást is felajánlott. A dologból akkor nem lett semmi. Néhány évvel később a pénztártörvény is kinyitotta a kaput az önszerveződés előtt, de míg nyugdíjpénztárak alakultak – fölös számban is -, munkanélküli-pénztár egy sem jött létre. Ma némileg más a helyzet, hiszen lényegesen több a tapasztalat. Közismertté vált például az is, hogy a jómódú nyugatiak körében is általánosak az önkéntes pénztárak, illetve a kiegészítő öngondoskodás különböző formái, s gyakran ott sem csupán ráadásként.

Legkorábban az őszi országgyűlési ülésszakon válhat a lehetőségekből valóság – véli a főosztályvezető. Kétségtelen azonban, hogy az önkéntes pénztárak megalakulásához nagy szükség lenne egy nagyobb összegű induló állami támogatásra. Félő ugyanis, hogy a pénztárba elsősorban a minimálbéres vállalkozók lépnek be, vagy azok, akik úgy érzik, előbb-utóbb be kell szüntetniük a vállalkozásukat, tehát viszonylag hamar rászorulnának a szolgáltatásra.

A szakemberek kiszámolták ugyanis, hogy ha a mintegy félmillió önfoglalkoztató vállalkozó ugyanolyan vagy hasonló arányban válna munkanélkülivé, mint a foglalkoztatottak, akkor – ahogy mondani szokták – nullszaldós lenne a rendszer. A számtani műveletekből azonban az is kiviláglott, hogy a pénztárak megszervezésében és fenntartásában az érintett érdekvédelmi szervezeteknek, így a KISOSZ-nak, illetve az Iposznak is lenne szerepe.